Tanárportrék villanófényben
Csicsay Alajossal a kétezer-tízes évek elején, amikor a Katedra folyóiratot szerkesztettem, többször is találkoztam. Haláláról a közelmúltban értesülhettünk, s mikor megpillantottam könyvét családi könyvtárunk egyik polcán, talán emiatt és a közös emlékek miatt, óhatatlanul leemeltem onnan.
Vannak könyvek, amelyeket megjelenésüket követően sok év után is érdemes fellapozni, mert olyan adatokat és felismeréseket tartalmaznak, amelyekről a legfiatalabb nemzedékeknek sokszor hallomásból sincs tudomásuk. Jómagam így voltam Csicsay Alajos Embernevelők című, 1999-ben megjelent könyvével, amely
az akkor 50 éve újraindult felvidéki magyar oktatás egyfajta szubjektív „története” interjúk formájában összegezve.
A szerző, aki maga is elismert pedagógus, iskolaigazgató és szakíró volt, 50 kollégáját kapta „lencsevégre”, s készített velük „miniportrékat”. A kiadvány a Lilium Aurumnál jelent meg a Katedra Könyvek sorozat 16. könyveként. E munka születéséről így vallott:
Ötven év ötven portréban elmesélve – ez volt a kiadó koncepciója, noha Csicsay sokkal több emberrel beszélgetett, de végül szelektálnia kellett. A sort Simonyi Lajossal kezdte, aki sajnos a könyv megjelenését már nem érhette meg, mivel 93 éves korában, 1998-ban elhunyt. A vele készült beszélgetésből megtudjuk, hogy már az 1918-as impériumváltást követően sem volt egyszerű magyar tanítónak lenni az akkor létrejött Csehszlovákiában. A tanárként és képzőművészként is elismert Simonyi tulajdonképpen két „újrakezdést” is átélt, sőt valamiképpen aktív résztvevője is volt mindkettőnek. Ez a beszélgetés akár vázlata is lehetne egy monográfiának vagy egy szubjektív iskolatörténetnek, amely élettel töltené meg a száraz adatokkal kijelölt területet. De mindez elmondható a többi portréról is, amely olyan legendás tanárokat és iskolavezetőket állít reflektorfénybe, mint Turczel Lajos, Janda Iván, Vas Ottó, Varga Béla, Sidó Zoltán, Kovács László – hogy csak azokat említsem, akik már nincsenek közöttünk.
A beszélgetéseknek köszönhetően azonban egy 51. portréval is kiegészül ez a kötet. A kérdező, Csicsay Alajos ugyanis eleve nem kívülállóként jelenik meg előttünk, hiszen legtöbb beszélgetőtársát régóta ismerte, sőt egyik-másik esetben már kisgyermekként találkozott vele, mint például Hulkó Gábor professzorral, akinek az édesapja egykor nem is olyan távol tanított, mint a pályakezdő Csicsay, és gyakran összejöttek. A beszélgetések indítása során a szerző önmagáról is közöl sok mindent, hiszen nem áltathatja az olvasót, hogy csak a puszta kíváncsiság ösztönözte. Úgy tűnik, hogy a kérdésre adott válasz generálja az újabb kérdést, de közben a társalgásnak látszó beszédfolyam egyre tudatosabban közelíti a kitűzött célt is. Igaz, ezek a vallomások csak mozaikdarabok, de egymás mellé helyezve megkapjuk az összképet, ami a szerző szándéka volt kezdettől fogva. Közben persze érdekes tényeket tudunk meg a beszélgetőtársak életéről, gondolkodásmódjáról és a pedagógusi hitvallásáról is. Nem mellékes körülmény az sem, hogy az interjúalanyok túlnyomó többsége még a szocialista korszakban kezdte a pályáját, tehát jellempróbáló időkben, de ez talán ma sincs másként, csak a kihívások „jellege” változott.
Csicsay Alajos nemcsak tanár, iskolavezető volt, hanem sokoldalú tollforgató is, aki novellákat, szakcikkeket és ismeretterjesztő könyveket is írt. Mindeközben a felvidéki magyar kulturális élet aktív közreműködője volt. Sajnos most már minderről múlt időben kell szólni, mert 2026. február 6-án, életének 88. esztendejében végleg átlépett abba a tantestületbe, amelynek tagjai egykoron felvidéki magyarok ezreinek mutattak példát és jelöltek ki olyan feladatokat, amelyek megvalósítása a most aktív vagy éppen induló nemzedékekre vár.
Ezt a könyvet is a magam által kitalált „böngészős” kategóriába sorolnám azok kedvéért, akiket érdekel a téma, de kevés az idejük az intenzív olvasásra. Amennyiben volt iskolájuk, és kedves oktatójuk is a könyvben szerepel, érdemes ott elkezdeni az olvasást, a „böngészést”, hogy megjöjjön a kedv a többihez is.
