Szűtsy Lóránt és más vadászírók tájainkon
Tájainkon az irodalmon belül a vadászirodalom, de a tájleírások és útinaplók sem voltak soha a kánon részei, holott messze a legolvasottabbak közé tartoznak. Még a műfaj legismertebb képviselőit is csak ímmel-ámmal említik a lexikonok, ha említik egyáltalán. Jó példa erre a magyar irodalom máig talán legolvasottabb írója (ha az aktuális üdvöskét, Leiner Laurát nem számítjuk), Fekete István, de a felvidéki irodalom is meglehetősen mostohán bánt vadászíróival, így a 110 éve született Szűtsy Lóránttal is, akinek még a halálozási dátumát is elírták. De megnyugodhat haló poraiban, nem csak ő járt így, sőt bőven vannak, akiket simán ki is felejtettek.
A vadászat mint hobbi igazi úri huncutságnak számított, 1945 előtt tájainkon elsősorban a módosabb családok tagjai engedhették meg maguknak, főleg a külföldi vadászatokat, s még így sem lehettek biztosak abban, hogy nem megy rá a kastélyuk, a gatyájuk, sőt az egész vagyonuk.
Így járt Apponyi Henrik is, aki nemcsak gímesi kastélyát és uradalmát vadászta el, de egyes források szerint öngyilkos lett, miután kiderült, semmije sem maradt. Más okokból, de Széchenyi Zsigmond is elveszítette a vagyonát a kommunista államfordulat után, s egy tyúkólban várta sorsa jobbra fordulását, ami a rákosista rezsim után szerencsére be is következett.
De egy többszörösen Oscar-díjas film, Az angol beteg jóvoltából ismerhetjük Almásy László utazó/kalandor tragikus sorsát, míg Germanus Gyula bangladesi útját felesége, a lőcsei Hajnóczy Rózsa írta meg (Bengáli tűz) sok kiadást megélt útirajzában. Ahogy nem maradhat ki e rövid felsorolásból a lévai származású Kittenberger Kálmán neve sem, akinek a történetét barátja, Fekete István írta meg 1962-ben, négy évvel a legendás vadász halála után.
De rengeteg világirodalmi példát is hozhatnánk legendás vadászatokra, de most csak egyet említenék, Ernest Hemingway-t, akinek Kilimandzsáró hava című regényét a belőle készült film tette világhírűvé Gregory Peckkel az író szerepében. Afrika, Ázsia, Alaszka – vagyis volt felfedezni való bőven. Voltak, aki számolatlanul ejtették el a vadakat, s voltak, akik nem dicsekedtek vele. Idézzük ide Széchenyi Zsigmondot: „Az »afrikavadászoknak« két fajtáját ismerjük. Két aránytalan csoportját, mert az egyik fölényes többséggel áll a másik elenyésző kisebbségével szemben. Ennek a kisebbségnek tagjai egytől egyig kiváló, jeles emberek, ritka kivételek, akik megérdemlik a legnagyobb elismerést. Ők azok, akik – nem írnak könyvet. A mai napig én is közéjük tartoztam” – ezekkel a szavakkal kezdi első könyvét, a Csui-t Széchenyi, s a mi szempontunkból milyen jól tette, hogy átlépett ebbe a másik csoportba.
De térjünk haza Afrikából hazai vadászmezőkre, azokra, akik többnyire itthon vadásztak, szalonkára, kisvadra, hiúzra, esetleg farkasra vagy netán medvére. Voltak, akik vadászkalandjaikat Hanvay Zoltántól, N. Nozdroviczky Lajoson, Jurán Vidoron át Gál Sándorig megírták, mások, mint Sovánka Károly vagy Szinyei Merse Pál megfestették, s olyanok is akadtak, mint Szűtsy Lóránt, aki nemcsak a puskát vitte magával, hanem a fényképezőgépét is, s nem egyszer a puskáját sem sütötte el, mindössze „vértelen vadászatra! vállalkozott. Többségük neve mára teljesen feledésbe merült, még szerencse, hogy volt egy Motesíky Árpád nevű szenvedélyes nagycétényi vadászíró, aki több kötetében (Felvidéki vadászok életrajzi lexikona, Magyar vadászirodalom képeskönyve) is feldolgozta a felvidéki magyar vadászirodalom s egyes jeleseinek (Forgách Károly, Kittenberger Kálmán, Stróbl Alajos) történetét.
De vadásztörténetek szerzőjeként szerepel a Négy felvidéki vadász című antológiában is Gyimesi Györggyel, Jurán Vidorral és Justh Ödönnel egyetemben. Nos, megnéztük, az 1995-ben, majd második kiadásban 2004-ben megjelent A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona is meglehetősen hiányos a vadászirodalom tekintetében. Egyedül Gyimesi Györgyöt tárgyalja tisztességes terjedelemben (ő szerepel Szeberényi Zoltán portréesszéket felvonultató kétkötetes munkájának első kötetében is), Jurán Vidorról és Szűtsy Lórántról tud ezt-azt, többnyire pontatlanságokat, míg Motesíky Árpádnak és másoknak még a nevét sem ismeri.
Pár egzotikus tájakat bejáró felvidéki vadászunkról már szóltunk, most inkább azokra koncentráljunk, akik a Kárpátok erdeiben vették elő a fegyverüket, s az itt elejtett vadakkal dicsekedtek. 1 513 fürj, 412 fogoly, 881 nyúl, 398 vakacsa, 21 róka – ezzel a tekintélyes vadlistával dicsekedhetett a hanvai Hanvay Zoltán, aki a kinológia területén ért el kimagasló eredményeket, s aki Tompa Mihály utolsó éveinek is szemtanúja volt, majd többek között Bodon Józseffel járta a gömöri erdőket, s olykor-olykor tollat is ragadott, hogy élményeit papírra vesse. Akár vadászat közben is találkozhatott a nála 46 évvel fiatalabb Justh Ödönnel, aki szintén annak a necpáli arisztokrata családnak volt a leszármazottja, mint az alig 31 évet élt szépreményű Justh Zsigmond. 1941-ben Ödön is tollat ragadott, s Vadásznapló töredék című kötetében megírja vadászélményeit. A kötetet a pozsonyi Toldy Kör adta ki, azt a világhírű zeneszerző, Hubay Jenő fia, az anyja révén füleki gyökerekkel is rendelkező Hubay-Cebrián Andor illusztrálta.
„Sűrű, nagy pelyhekben hull alá a hó, patyolatfehér szemfedőt borít a pihenő anyaföldre. Kályhámban vígan pattog a tűz. Ropognak és szikráznak a nagy fahasábok. A szürke téli est leszáll. Csend van odakint, csak néhány elkésett varjú igyekszik éjjeli tanyája felé, rekedt hangon károgva: Kár, kár!… Gondolataim visszakalandoznak a múltba. Vadászképek elevenednek meg előttem. Magam előtt látom a hatalmas medvét, kárpáti erdeink büszkeségét, látom a szirti sas köreit fenn a szédítő magasban, és megcsendül fülemben a kárpáti ősszarvas érces hangja. Vadászeseményeket foglal magában e kis munka, mozaikszerű képeket vadászmúltamból, kiragadva a sok közül, ahogy éppen eszembe jutottak. Tökéletlen színekben megrajzolva, hiszen az emberi toll nem képes a fenséges Természet méltó ecsetelésére. Emlékeimet híven igyekeztem visszaadni úgy, ahogy annak idején átéltem azokat. Fogadja az olvasó szeretettel e naplótöredékeket. Olvasásuk közben talán elfelejti rövid időre a mostani idők rohanó áradatát, csendes, békés légkörbe vezetik őt vissza, a Természet közelébe, hol felülemelkedünk a kicsinyes emberi érzéseken, hol távol vagyunk az emberi rútságoktól. Gondolataim visszaszállnak, és vágyódva gondolok vissza az elmúlt időkre. Es sűrű nagy pelyhekben hull alá a hó…” – írja a kötet előszavában. Az 1886-ban született Justh Ödön egyébként 1959-ben hunyt el, s nem két évvel korábban, ahogy az több említésben is szerepel.
Itt említsük meg Forgách Károlyt, Bencze Lajost, a liptóújvári Saád Ferencet, ahogy Szinyei Merse Pált vagy a szobrász Stróbl Alajost is, akik szintén imádtak vadászni. S mivel ekkoriban már megjelentek az első tematikus lapok is (Vadászlap, Nimród), sőt más, társasági lapok is szívesen fogadták a vadászélményeket, egyre több vadász gondolta úgy, hogy megírja az emlékeit. Ezen a téren is fontos szerepet játszott felvidéki vonatkozásban Jurán Vidor, aki elsősorban állatvédőként tett szert hírnévre, s mint régi tátrai vadásznak, többször is alkalma lett volna medvét lőni. De sosem vitte rá a lelkiismerete, hogy puskát emeljen erre az akkoriban Európa-szerte egyre ritkább, becsesebb ősvadra – emlékszik vissza Jurán szavaira Szűtsy Lóránt, aki hozzáteszi: „Tisztelet, becsület Jurán önmegtartóztató vadásziasságának. Jómagam bizony vadászéletem legbecsesebb ünnepnapjának tartottam volna, amikor medvét sikerül lőnöm. Csak egyet. Egyetlenegyet! Ha a vadásztörvény erre módot adott volna, bizonyára igyekeztem volna, amikor medvét sikerül lőnöm.”
De ne ijedjünk meg, Szűtsy sem tartozott a folyamatosan pufogtatók közé, sőt élete utolsó évtizedeiben sokkal inkább hódolt a „vértelen vadászatnak”, vagyis a fényképezésnek. Nagyon jó vadásznak tartotta a nála 21 évvel fiatalabb, s ma is élő királyhelmeci Gyimesi Györgyöt, de sokallta azt a vadmennyiséget, amelyet Gyimesi puskavégre kapott.
Vérbeli vadászcsaládból származott a minap 120 éve született Szűtsy Lóránt, akinek egyik ükapja már 1835-ben vadásznaplót vezetett, s így talán nem is lehetett kétséges, hogy őt sem kerüli el a természet imádata. „Vérbeli vadásznak nyilván születni kell. Mert akinek már pár napos csecsemő korában első tárgyként patront adnak markolni, aki odahaza születésétől fogva ágas-bogas vadásztrófeákat lát, csodálgat meg a falakon, aki már első mesékben erdőről-mezőről, vadászkalandokról hall, abból nem is igen válhat más, mint vadász. De biz csak akkor, ha minden érzékével,szívével-lelkével is megtanult vadászni” – emlékszik vissza, és a sorsát nem is kerülheti el… Dédapám még hetvenéves korában is agarászott. Egyik nagyapám pagonyerdész volt, a másik meg a túród hegyekben medvére portyázott. Még nem is jártam iskolába, amikor már apám nyomába csetlettem-botlottam, bandukoltam kis-kárpátoki kisebb vadászkirándulásai során.”
Tősgyökeres pozsonyi lévén az ottani magyar gimnáziumban érettségizik, előbb a prágai Testnevelési Főiskolán végez, majd visszatérvén Pozsonyba, a bölcsészszakon nyelveket tanul. Anyanyelve, a cseh és a szlovák mellett nem hiányozhat a német, de a franciát és a latint is elsajátítja, s visszatér egykori gimnáziumába, de immár tanárként, s a nyelvek mellett történelmet és földrajzot is tanít olyan kollégák, mint a később Budapesten Kossuth-díjig jutó Kovács Endre vagy Limbacher (Peéry) Rezső társaságában. 1944-ben bekapcsolódik a Szlovák nemzeti felkelés harcaiba is, könnyű harckocsi-elhárító ágyúk szakértője lesz, de ez is alig menti meg, hogy családjával együtt ne telepítsék ki. De egykori parancsnoka végül megmenti, s másfél éves lakatoskodás után ismét tanári állást kaphat, de nem Pozsonyban, hanem Nagytapolcsányban, az ottani szlovák gimnáziumban, míg a felesége a helyi szálloda alkalmazottja lesz. Bár később tehetnék, életük végéig maradnak a kisvárosban, itt is lesznek eltemetve. Két gyerekük, egy lányuk és egy fiuk születik, akik 1968 után mindketten Svájcba emigrálnak, s édesapjuk legnagyobb bánatára már sem nekik, sem az unokáknak semmi közük se lesz már a vadászathoz.
A hétköznapokat Szűtsy Lóránt a katedrán tölti (megjelenik egy szlovák-nemet, német szlovák vadászszótára is), a hétvégéket viszont a természetben. Legyen az Közép-Szlovákia hegyeiben, a Mátyusföldön vagy a Csallóköz síkságain. A szlovákiai magyar közösséggel viszont nem igen tart kapcsolatot, bár hellyel-közzel megjelenik egy-egy írása, s 1978-ban egy kötetre valót le is ad a Madách Kiadónak, amely azt fekete-fehér képekkel bőven illusztrálva 1980-ban Boldog vadászévek címmel ki is adja. A könyvet kirobbanó siker fogadja, a közel 20 ezer példányban megjelent kötetet gyorsan elkapkodják, s a szerző azonnal felkerül a magyar vadászírók listájára. „Eddig összesen több mint 1 700 vadászaton vettem részt és alig lőttem négyszáz vadnál többet. Valahogy úgy igaz, ahogy azt Fridrich Gagern, a német vadászirodalom egyik kimagasló alakja írja: »Az volna a legszebb, az igazi vadászás, ha a vadász csupán nyitott szemmel-füllel, érzékenyre hangolt lélekkel járná az erdőt — minden gyilkoló jegy, ver nélkül. Ez általában nem a lelki elpuhultság jele. Ellenkezőleg. Ez a vadászat megbecsülésének, kifinomultságának a megnyilvánulása«.” A Fónod-féle lexikon halálának évét 1991 augusztusára teszi, de téved; Szűtsy Lóránt még 72 éves korában, 1986 július 24-én itt hagyja e földi árnyékvilágot, s azóta az égi vadászmezőkön távcsővel, fényképezőgéppel és puskával lesi az égi vadat. Abban sem vagyok biztos, hogy utóbbit elsüti.
