Szünetmentes
Ha egy verskötetet kézbe veszek, pláne, ha válogatott versekről, tehát évtizedek megszűrt, kicsemegézett terméséről van szó, természetes, hogy az elő- és utószó az első, amibe belekukkantok. Ki írta, mit írt, hogyan értékeli-értelmezi az alkotó művét.
Aztán jönnek a versek (melyek zömét aktív versolvasóként úgyis ismerem). Így volt ez Tóth László tavaly megjelent válogatott kötetével is, amely az Időző címet viseli. Az utószót Balla Kálmán jegyzi, aki helyre kis esszét kanyarított a költő életművéről. Mégis: leragadtam egy jelzőnél, amely a legkifejezőbb Tóth László esetében, s ebben a formában még nem találkoztam vele: „szünetmentes".
Sokféle jelzőt aggattak már Tóth Lászlóra, közülük eddig az önmaga által leírt „szövegember" vitte a prímet. Most pedig: szünetmentes. A nagyon okos internetkereső erről a szóról az akkumulátort dobja elém (tápot). Ballának amúgy igaza van: a felvidéki magyar irodalomban talán példa nélküli az a termékenység, ami költőnket jellemzi. Ha fúj, ha esik, ha fagy, Tóth László alkot. Mint egy kimerülni képtelen aksi.
