Szinetár Miklós hic et nunc (vagyis itt és most)

Az idén 93 éves Szinetár Miklós, aki nélkül az elmúlt hosszú évtizedek magyar kultúrtörténete bizonyosan teljen másként alakult volna, már az első két kötetében sem tesz zsebkendőt a szája elé, ezért nagyon sokan még nagyobb várakozással tekintettek a harmadik kötet elé, hisz ez már az utolsó évtizedekről, az ún. fapados kapitalizmus éveit veszi számba. Aki arra várt, hogy Szinetár csak úgy kendőzetlenül odamondogat politikai és kulturális ellenfeleinek (ellenséget szándékosan nem írok) az valószínűleg csalódottan teszi le a könyvet.

De bizonyára sokkal többen lesznek azok, akik ebből a kötetből fogják tanítani a gyerekeiknek, az utódaiknak a kor történelmét, hisz Szinetár nemcsak szűkebb szakterületéről, a színházról, a televíziózásról mondja el a nagyon is határozott véleményét – vállalva azt is, hogy sokszor nem értünk majd egyet vele  –, de a közéletről is. 12 pontban foglalja össze jó tanácsait az életre vonatkozóan, de nem titkolja azt sem, hogy szerinte nagyon rossz felé halad a világ, amelyben nem azt keressük, ami összeköthet bennünket, hanem sokkal inkább ellenségképeket kreálunk, s közben nem vesszük észre, hogy az élet elszáguld mellettünk.

„Az opera az anyám, a televízió a gyermekem” – foglalja össze a szakmai életét egy mondatban Szinetár Miklós, akinek az a bizonyos szakmai karrierje 1954-ben indult egy eleve bukásra szánt előadással; aki megalapította Magyarország első musicalszínházát (Petőfi Színház); aki 28 évig volt a Magyar Televízió meghatározó embere,  milliókhoz juttatta el fogyasztható formában az ún. magas kultúrát; ezt követően volt előbb az Operettszínház, majd a Magyar Állami Operaház igazgatója is, bizonyítván, hogy a két műfaj nem két véglet, hanem igenis mindkettő lehet fontos, ha emberközpontú, s nem csak a köldöknézést favorizálja.

A trilógia első része az 1932-1956 közötti időszakot, vagyis a kezdeteket veszi számba, a második a Kádár-korszakra fókuszál, amellyel kapcsolatban nem is titkolja személyes véleményét, hogy az 1965 és 1985 közötti időszak a magyar történelem egyik legszebb korszaka volt, ennél csak az akkori nyugati szociális kapitalizmus volt élhetőbb. S talán nem is tett rosszat az akkori világnak, hogy a két pólus sakkban tartotta egymást.

Az elmúlt kétszáz évnek három nagy korszaka volt – írja Szinetár, amelyek Ferenc Józsefhez, Horthy Miklóshoz és  Kádár Jánoshoz köthetők. Mindegyik vérben és bűnben fogant, amit követett egy évtizedeken át tartó békés időszak, s mindhárom csúfos bukással végződött.

Nos, azt a bizonyos Horthy-korszakot Szinetár is csak nagy adag szerencsével élte túl, hogy elkezdhesse immár hét évtizede tartó művészi és közéleti pályáját. Igen, közéleti, bár soha nem vállalt aktív politikai szerepet, de kell-e több annál, hogy évtizedeken át a köztévé jóvoltából meghatározta a magyar közízlést. Visszatérve ahhoz a bizonyos pályakezdéshez, 1954-ben rá, egy 22 éves ifjoncra bízták a Csárdáskirálynő kivégzését. A kommunizmus építéséhez nem méltó darabot Rákosiék betiltották, de miután ez ilyen egyszerűen, politikai megrendelésre nem ment, megbízták a pályakezdő Szinetárt, rendezze meg az Operettszínház nagy sztárjaival. Majd csak belebukik operettestül együtt.

Szinetár előre menekült, Békeffy Istvánnal és Kellér Dezsővel átíratta a szövegkönyvet és odadobta az operett akkori nagy sztárjainak, Honthynak, Felekinek, Rátonyinak, a szintén pályakezdő Csákányinak és másoknak. A vége kirobbanó siker, az előadást mintegy 1 600-szor (jól olvasták!) játszották, majd filmen is megismétli a zajos sikert, de nem ugyanazokkal, itt már Latinovits és Psota játssza a sztárszerepeket.

A hatvanas évek elején a kezdeményezésére jön létre a rövid életű, de úttörő jelentőségű Petőfi Színház, az első magyar musicalszínház, amely bemutatja az Üvegcipő dalokkal felturbózott változatát az akkor még teljesen ismeretlen Domján Edittel, Agárdy Gáborral és Lorán Lenkével, ezt követte az Egy szerelem három éjszakája című Radnóti-hommage. Innen került a televízióba, ahol a vezetése alatt több ezer tévéjátékot készítettek, de olyan műsorok is a nevéhez köthetőek, mint a Ki Mit Tud?, a Táncdalfesztivál vagy a Zenés TV Színház, amely milliókhoz juttatta el az operát. Ezekből nem egyet ő rendezett, ahogy ő rendezte a Halálnak halála  s az Igéző című tévéfilmeket vagy a Rózsa Sándor-sorozatot.

Ezek sikere nem maradt meg határon belül, a magyar tévéfilmek járták a világot, ahogy Szinetár is, aki Salt Lake Citytől kezdve Japánon át Wellingtonig számos előadást rendezett és számos tévé- és filmfesztiválon volt zsűritag, s vitte a magyar kultúra jó hírét afféle utazó nagykövetként. De mivel sokak szerint a kádári konszolidációs időszak meghatározó embere volt, az ún. rendszerváltozás után egy ideig ellenségként tekintettek rá.

De nem sokáig, 1993-ban már az Operettszínház igazgatója (az ő korszakában születik a Valahol Európában című Dés-musical), de mire megmelegedhetne az Operett igazgatói székében, elrabolja őt az Operaház, ahol két időszakban is igazgató, s ahol meg kell tapasztalnia, hogy az operát a mindenkori kormányok (legyen az bal- vagy jobboldali) elavult műfajnak tekintik, amire nem igazán akarnak áldozni. Szinetárt először menesztik, másodszor ő maga mond le, miután megvonják az intézmény pénzforrásának jelentős részét. Már túl a hetvenen, még a szocialista kormányzás alatt, 2008-ban megpályázza a köztévé igazgatói székét is, de mivel az akkori költségvetésnél valamivel többet kér, egyik oldal se támogatja.

Könyvében külön fejezetben foglalkozik a politikusokkal, de mélyen csalódik az, aki azt várja, hogy így, a kilencvenen túl, amikor már megtehetné, tücsköt-bogarat összehord majd azokról, akikkel az elmúlt évtizedekben találkozott. Tehetné, hisz személyesen ismert mindenkit, nagyon sok politikussal került napi kapcsolatba, nem is hallgatja el a véleményét, de nem mocskolódik.

S egész pályája során különlegesen vigyázott arra, hogy a pályáján tehetségekkel dolgozzon, akiknek a politikai előélete sose érdekelte, így nagyon jó barátságot ápol Vidnyánszky Attilával, Alföldi Róberttel, ahogy nagyon sokat dolgozott együtt Eperjes Károllyal is, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy politikai nézeteikkel azonosulni tudna, de ezt mindig el is mondta egy-egy adott helyzettel kapcsolatban.

S nem könnyen viselte el, ha a primer politika beleszólt a kulturális döntésekbe, amely annyira megszokott a tájainkon, s ami vele is nem egyszer megesett. Kudarcai közé sorolja, hogy bár kormánybiztosa volt az új Nemzeti Színháznak, s az ő ötlete volt egy üzletközpont felépítése az új épület köré, az minden igyekezete ellenére sem valósult meg.

De ezért még nem ment a falnak, s nem is vonult ki a kulturális életből, hogy nyugdíjasként odahaza a sebeit nyalogassa vagy beérje a családi hétköznapokkal és örömökkel. Bár ez is adott volna elegendő okot az örömre, hisz nem feledkezik meg a könyvében feleségéről, Hámori Ildikóról, lányáról, Dóráról, ahogy az unokáiról sem.

Bár elég jól ismerem Szinetár Miklós életét, évtizedek óta figyelemmel kísérem a munkásságát, sok színházi rendezését és tévéfilmjét is láttam (nem egyet korszakos jelentőségűnek tartok), mégis ámulva olvasom ezt a háromkötetes önéletrajz-szerűséget. Ugyan 93 év, mégis hogy fért bele ennyi minden… Szinte hihetetlen. Szinetár Miklós kötetének végén 12 pontban próbálja meg összefoglalni az unokáinak (ahogy az olvasóinak is) az értelmes élet titkát, de  a függelékben számot ad az összes rendezéséről és felsorolja a tanítványait is, hisz évtizedeken át tanított a Színművészetin (majd a Zeneakadémián) is, s nem egy Nemzet Színésze és világhírű operaénekes került ki a kezei közül. A szerző önkritikája is példás, harmadik kötetében felsorolja az első kettő hibáit is (e harmadikban is alig van pár névelírás – pl. Réti József János helyett, s bármennyire nagyszerű színésznő is, Pásztor Erzsi nem a Nemzet Színésze, „csak” Kossuth-díjas), s mielőtt kötelezően ajánlanám a köteteket mindazoknak, akiket (még) érdekel az elmúlt közel száz év (kultúr)története, az sürgősen gyűjtse be és olvassa el. Ja, és fogadja meg Szinetár Miklós túlélési 12 pontját (vagy legalábbis annak többségét), s főleg az utolsót:

Persze, könnyű ezt olyannak ajánlania, aki számtalan életet megélt már eddigi 93 éve során, s aki nélkül nem úgy alakult volna a magyar kultúrtörténet, ahogy szerencsére alakult.