Szindbád elhagyott bennünket?

A kérdések megválaszolásához Praznovszky Mihály és Szabó Ede irodalomtörténészek tanulmányait lapoztuk fel, miközben friss libatöpörtyű-illat szálldosott a légben. Tőlük tudjuk, hogy az állítólag olasz eredetű Krúdy család valamikor az 1700-as években költözött Zólyom megyéből az Ipoly mentére. Itt telepedett le a dédapa, Krúdy János, feleségével, Virág Teréziával.

Szindbád elhagyott bennünket!

„Az egyik lába rövidebb volt a másiknál. Hol történt, mikor történt, hogy megrövidült? Régente azt beszélte, hogy tüzes lovak ragadták el, de öregkorában szerette, ha asszonyi dolgokkal hozták kapcsolatba a megrövidült lábat. Leugrott az emeletről, mert muszáj volt leugrania, már csak csupa gavallérosságból is, vagy pedig… No, mindenki így jár, aki sokat forgolódik a szoknya körül” – írta Egy nemzeti rablóvezér című kisregényében a bormérések nagy ösmerője a „deres bajuszú férfi”-ról, dédapjáról. A dédapáról, akit 1855-ben bekövetkezett halála után – felesége mellett – Szécsénykovácsiban temettek el, egy narancsszín téli délután.

Szindbád elhagyott bennünket!

A Fogadó A Csapzott Fácánhoz falhoz támasztott brácsáján halkan megpendült a d-húr, amikor Csáky Károly néprajzkutató-helytörténész írásából felviláglott, hogy sírhelyük 1980-ban ugyan megsemmisült, de Z. Urbán Aladárnak, a Palóc Társaság jelenlegi elnökének kezdeményezésére a hosszú esztendők után előkerült sírkövet újra felállították. Ennek felirata a mai napig olvasható a szécsénykovácsi temetőben: „Itt nyugosznak Istenben boldogult Krúdy Jánosné született Virág Terézia elhunyt életének 45-ik évében február 8-án 1845. és Krúdy János elhunyt életének 61. évében november 26-án 1855. Hat gyermektek árván esengnek Jó szülék! lelki üdvötökért Nyerjetek Istentől nekünk Ti is égi tért.”

Szindbád elhagyott bennünket!

A Szécsénykovácsiban letelepedő dédszülők hat gyermeke között találjuk a később irodalmi hősként is felbukkanó betyárt, Krúdy Kálmánt. Tejfölös bakonyi vakondot fogyasztunk, midőn feltárul előttünk a történet, mely szerint Kálmán 1849-ben Komáromban harcolt, majd fütyülve a világosi fegyverletételre mutatott fityiszt a sógoroknak.

Kálmán testvére, a szintén Gyula nevű nagyapa, századosként vette ki részét a szabadságharc komáromi összecsapásaiból. A harcok lecsengése után végül Nyíregyházán telepedett le, ahol később, 1878-ban született meg – hajában venyige tüzén sült gesztenye illatával – Krúdy Gyula, a Kárpátok szelídült kandúrja, aki N. N. – Egy szerelem-gyermek regénye című írásában ekképp emlékezett vissza nagyapjára: „A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka, kemény tekintetű öregúr, aki még nógrádi kiejtéssel beszélt magyarul: nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül.”

Szindbád elhagyott bennünket!

Olybá tűnik, nem csupán Krúdy Kálmán, hanem hősünk dédapja és nagyapja is a női nyakszirt specialistája volt; az asszonyállat David Attenborough-ja valószínűleg éppen tőlük örökölte a szenvedélyes szerelemre való heves hajlandóságot.

Két farkasszuka marakodott egy rongyos vadászkalapon valahol messze, fenn a tátrai havasokban, amikor megtudtuk Szécsénykovácsi polgármesterétől, Filip Józseftől, hogy minden évben – együttműködve az Óbudai Krúdy Gyula Irodalmi Körrel és testvértelepülésükkel, Szécsénnyel – megemlékeznek a tirpák Casanováról és régiónkhoz kapcsolható családtagjairól. Ilyenkor az Ipoly mentiek is morfondíroznak azon, hogy vajon miért olyan borecet szagú bizonyos felsőmagyarországi nők lába fársáng idején?

„Úgy siet-e még az Ipoly a nógrádi halmok között, mint akkor sietett, mikor még én játszottam a partjain?” – teszi fel a kérdést Krúdy, egyben emlékezve “(…) a zsindelyes, kapubálványos kúriára. Éppen olyan kúria, amilyen azelőtt minden falu szélén, közepén volt. Ma már nincs. Meghaltak azok a kőművesek, akik ilyen házat építettek.”

Szindbád elhagyott bennünket!

S hová tűntek a lányok? Ó, ezek a lányok: kankínok huncut fabrikátorai! Hová tűntek a töltött káposzta mosolyúak, az odaégett panír térdűek, a konzerv babfőzelék ajkúak, a lekopott templomlépcső orrúak, a töpörtyűkrém hátúak, a döglött nyúl tapintásúak, a tavalyelőtti almabőrűek és a lyukas biciklibelsőként lötyögők?

Nem olyan régen még mi is Szindbáddal együtt kergettük a lepkét és a labdát a réten, „(…) s ma úgy látom, hogy szebb rét talán nincsen is az egész világon. (…) Itt a levegő is más. Csókok zenéje zümmög a méhek duruzsolásában.”

A Krúdy Kálmán bácsi viselt dolgai című írásban olvashatjuk, hogy „Kálmánt is untalan nógatták a barátai, hogy menne külföldre, mert idehaza már nagyon szorították.”

Szindbád elhagyott bennünket?!

„Az Ipoly völgyén érzem jól magam, ezek a fák, a halmok, a mezők az én életem!” – írja Kálmán Krúdy Gyula tollával, majd hozzáfűzi: „Én nem hagyhatom el ezt a tájat, mert megszakadna utána a szívem.”

S mi, Krúdy unokái, mégis elhagyjuk azt, közben pedig képtelenek vagyunk beismerni, hogy nem Szindbád hagyott el bennünket, hanem mi hagytuk el Szindbádot…

(a dőlt betűs részeket Bödőcs Tibor Addig se iszik című könyvéből kölcsönöztem)