Szerelem – család – történelem
Ljudmila Ulickaja 2016-ban magyarul a Magvető Kiadónál megjelent regénye, a Jákob lajtorjája számomra azok közé a könyvek közé tartozik, amelyeket nem elég egyszer elolvasni.
Hat év után újra levettem a polcról, és ugyanúgy elmélyültem benne, mint annak idején, sőt, ahogy ez leginkább lenni szokott: második olvasatra még jobban megérintett.
Éppen ez utóbbi tekintetében a leginkább valósághű a történet, de a családi-szerelmi téma sem teljesen kitalált. Ulickaja életrajzát elolvasva láthatjuk, hogy Nora, a regény egyik központi alakjának sorsa több esetben egyezik vagy hasonló az író életével. Sőt ő maga is megemlíti az Epilógusban, hogy ez csak részben kitalált történet. Ezt megerősíti a következő bejegyzéssel: „Ebben a könyvben részletek szerepelnek a családi archívumban található levelekből és Jakov Oszeckij aktájából (KGB Archívum, No2160)” Jakov és unokája, Nora (valójában csak egyszer találkoztak) életének párhutamai adják a regény keretét. A Kijevből származó Jakov mérhetetlenül művelt értelmiségi, a zene, a művészetek, a nyelvek lelkes hódolója. Bár édesapja arra ösztönözte, hogy közgazdasági főiskolára járjon – hogy a megfelelő képzéssel folytathassa az apa kereskedelmi tevékenységét –, egész életében a művészeteknek, elsősorban a zenének köszönheti, hogy ép elmével túlélhette a neki kijutó sorscsapásokat. Szerelme, majd felesége, Maruszja szintén kijevi. Házasságuk kezdetén Moszkvába költöznek, ott élik meg a forradalmi változásokat, a kaotikus forrongást. Jakov lelkesen üdvözölte a gazdaság újfajta formálódását, cikkekben, tanulmányokban, sőt könyvekben adott hangot véleményének. Maruszja, aki színésznőnek tartotta magát (mozgásművészetet tanult, és ifjúkorában gyakran szerepelt színpadi előadásokban) óvatosabb volt: csendben hümmögött. Közben pedig szülőhazájuk, „Ukrajna recsegett-ropogott. Kijevben két év alatt tizenhétszer változott a hatalom, és a lakosság már csak egyre vágyott: mindegy, melyik, de valamelyik erősödjön meg végre. 1919 decemberében ez be is következett: eljött a szovjethatalom.” Moszkvában is hasonló volt a helyzet. Aki kivált a tömegekből, és bizonyos útmutatással állt elő, azt éljenezték, később azonban kivégezték, legbuzgóbb híveit pedig – ha megúszták a kivégzést –, bebörtönözték, száműzték, gulagokra küldték. Senki sem tudhatta, hány napig, hétig vagy hónapig tarthat a dicsőség, és mikor lép fel ellene a titkosszolgálat. Jakov Oszeckij összeszedett elméjének ellenére szintén igencsak távol állt a történelmi prognózisoktól. Előrébb járt ugyan, de nem annyira, hogy számított volna a későbbi letartóztatásokra, száműzetésre, munkatáborokra. Ő is áldozata lett a műszaki értelmiség elleni támadásoknak, a soraikba férkőzött kártevők és kémek keresésének, amely széles fronton zajlott. Az ellene felhozott vád: szovjetellenes összeesküvés. Első letartóztatása után egyetlen fia (Nora majdani édesapja), az akkor tizenöt éves Genrih hisztériás rohamban tört ki, és egyre azt ismételgette: Kártevő! Tudtam én! Engem most már sehová se vesznek fel! A nép ellenségének a fia vagyok! Örökre! A regényből, pontosabban a KGB aktáiból később kiderül, hogyan lett Genrihből mégis műszaki főiskolát végzett értelmiségi.
Az ismeretlennek számító nagypapáról kiderül, mennyi közös van benne és unokájában. Nora színházi ember, látványtervezőként dolgozik. Szerelme, Tengiz, a vagány, bátor és elszánt grúz rendező egy külön emberfajhoz tartozónak tartotta Norát (persze ő maga is az volt), a rendezőknél, szcenográfusoknál, díszletfestőknél olvasottabbnak, műveltebbnek, és amennyire a cenzúra idején ez lehetséges lehetett: szabadabbnak. Utánozhatatlan összhangban tudtak együtt dolgozni egy-egy előadás előkészítésén, s időnként meg-megszakadó szerelmi kapcsolatuk is rendkívül egyedi volt. „Életük színdarabja olyan régóta zajlott már, hogy mindketten megöregedtek, szaggatott és önként vállalt kapcsolatuk pedig bármilyen házassági köteléknél erősebbnek bizonyult.”
A párhuzamokból kitűnik Nora és nagyapja hasonló ízlése, ahogy lelkesedtek Tolsztojért, Csehovért, Shakespeare-ért, de lehetne a lista akár háromoldalas is. De nemcsak Norában, hanem fiában, Jurikban is megdöbbentő a dédnagyapával való hasonlatoság. És Jurik a fiának a Jakov nevet adja.
A felvonultatott ősök, nők és férfiak, akik szerelemből, szenvedélyből, számításból vagy a szülők parancsára választották ki egymást, „utódokat nemzenek, és megóvják őket és az ő leszármazottaik sokaságát, benépesítik az egész földet, az összes folyópartot, szaporodnak és sokasodnak, hogy létrehozzák őt is, Norát, ő pedig az egyetlen fiát, Jurikot, ő pedig még egy kisfiút, Jakovot, és végtelen történet kerekedik belőle, amelynek értelmét oly nehéz megfogni, habár nyilvánvalóan ott ficánkol egy vékony zsinegen.”
Nora felteszi magának a kérdést, miért is nem nyúlt hamarabb a levelekhez, hiszen már több mint harmincöt éve a birtokában voltak. Egyértelmű: félelemből. Félt, hogy valami rettenetes dolgokat rejtenek magukban Jakovról és Maruszjáról. Olyan dolgokat, amelyek a nagyszüleit gyötörték. És azokat az aljasságokat, amelyekre a félelem késztette őket. De végül is a levelek sok mindenre magyarázatot adtak.
