Szép Ernő emberi vétkei
„Én úgy szerettem volna élni//Minden halandóval beszélni//Mindenkinek nevét kérdezni// Mindenkinek szívét érezni” – áll annak a pesti háznak a falán, ahol élete utolsó éveit töltötte. Szép Ernő volt a legszelídebb magyar költő, aki nemcsak a verseiben, de szinte minden művében önmagát írta.
Ő volt Árva Pál, ahogy ő volt Csacsinszky Pali is. Rossz időben született, emberszeretetet hirdető művészete ezekben a zord századokban legfeljebb karácsony táján szólítja meg az olvasókat. Viszont remek gyógyszer lelkiismeret-furdalás ellen. De csak mértékkel adagolva. A Schön Ezákiel néven anyakönyveztetett Szép Ernő a kárpátaljai Huszt városkájában született, s bár kései hódolója, Tandori Dezső szerint ő a magyar irodalom „titkos világtippje”, hiába élte túl a Szálasi-rémuralmat, sokan már akkor végleg eltemették, amikor öccséről megjelent a hír, hogy a Dunába lőtték.
„Szép Ernő voltam” – mutatkozott be utolsó éveiben, s amikor 1953-ban tényleg meghalt, a kutya sem ugatott utána.
Holott a Nyugat egyik legjelesebbje volt, aki szinte teljes vértezetben érkezett meg Husztról hajdúszoboszlói, debreceni és mezőtúri kitérővel a magyar irodalomba. Apja zsidó vallású néptanító, anyja varrónő volt, de ő maga nagyon nem szeretett tanulni, így bár végigjárta a gimnáziumot, érettségi vizsgát mégsem tett. Apja, - ahogy a monarchia más hivatalnokai –, bejárta az egész birodalmat, Brassótól Pozsonyon át Husztig. Ez utóbbi, ma mintegy 30 ezres népességű kisváros – amely egy időben Csehszlovákiához is tartozott –, nevét igazából Kölcsey Ferenc tette ismertté a város nevét viselő költeményével.
Szép Ernőnél alig két évvel volt idősebb Benda Jenő – aki református volta ellenére Szép Ernővel ellentétben nem éli túl a második világégést –, de emelje fel a kezét, aki e nevet ismeri. Holott ő volt a trianoni béketárgyalások krónikása, s több szépirodalmi műve ma is olvasható (lenne, ha ismernénk, s tudnánk róla). Szép Ernő bevégezvén az iskoláit, felutazik Pestre, magyarosít (amikor annak idején II. József kötelezővé teszi a családnevek használatát, a németesítés jegyében a zsidókat német családnevekkel ajándékozzák meg), s belép az irodalomba és a kártyatermekbe. Ahogy Kellér Andor írja róla visszaemlékezéseiben, „hogy ő, aki egy fűszálat sem taposott volna el, verítékező családapáktól könnyű szívvel nyerte el utolsó fillérjüket”.
Első versei a Kiss József alapította Hétben jelennek meg, s a szelíd, de felettébb bohém fiatalember gyorsan mindenki kedvence lesz.
Egyik legjobb barátja Adynak, de nagyon jó viszonyt ápol Molnár Ferenccel és Babits Mihállyal, ahogy a Nyugat több más tagjával is. A könnyed verselő elengedhetetlen tartozéka lesz a tízes-húszas években fellendülő pesti kabarénak, évekig szállítja a könnyed, sokszor pikáns szövegeket Nagy Endre és mások kabaréjának. Nagy Endre, ahogy a kor egyik másik jeles kabarészerzője, Salamon Béla is Kárpátaljáról származott el, míg a szintén „dadogós” Kőváry Gyula Rimaszombatban született.
A kabaré, ahogy például a krimi is, a magyar irodalom máig mellőzött műfajának számít, – az irodalom kártékony kanonizálói még az irodalomtörténetből is törölték volna ezeket a műfajokat –, bár, ahogy a Szép Ernővel némileg hasonló utat bejárt Heltai Jenő írja valahol, abban az időben a humor még nem számított mostohagyereknek, sőt olyan „nagyágyúk”, mint Ady, Kosztolányi és mindenekelőtt Kosztolányi is szívesen írtak a kabarészínpadoknak, verseiket szívesen zenésítették meg, s ezek a kuplék a mai napig köztünk élnek. Reinitz Béla, Szirmai Albert, Ábrahám Pál, Buday Dénes és még sokan mások ezek megzenésítésével keresték mindennapi kenyerüket.
„Amikor Szép Ernő a század elején rendkívüli tehetségének első próbáit adta, az értők mindjárt tisztában voltak vele, hogy olyan új és eredeti költőre bukkantak, aki bízvást sorolható a Nyugat új írói körének legjobbjai közé” – írta Hatvany Lajos. Szép Ernő a könnyed hangvételű kuplék és sanzonok mellett megpróbálkozik a kissé nagyobb lélegzetvételű színpadi műfajokkal is.
Ez akkora botrányt okoz, hogy a szerzőnek Bécsig kell menekülnie. Hogy jön ugyanis egy zsidó ahhoz, hogy a magyar dzsentrit bírálni merje? Ekkor már Trianon után vagyunk, s ahogy Gerő András, a minap elhunyt neves történész említi, a magyarság Versailles-szel egyidőben megvalósítja a maga „belső-Trianonját” is, s azok a zsidók, akik a kiegyezés után a magyarság mellett teszik le az egyértelmű voksukat, másodrangú állampolgárokká válnak a saját hazájukban.
Nekem bizony isten eszem ágába se volt, hogy zsidó leszek majd, ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám, és az istenem a halál!” – írja.
Szerencséjére írótársai többsége nem foglalkozik hitével, vallásával, csak az írásaival, s úgy telik el két évtized, hogy többnyire csak önmagával és a művészetével kell foglalkoznia.
A kritikák zöme kedvező, Ady mellett Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Schöpflin Aladár és Babits Mihály is lelkesen üdvözli a folyamatosan megjelenő köteteit – legyen az vers, elbeszélés, regény vagy dráma –, bár 1923-ban bemutatott Vőlegény című drámájával kapcsolatban újra fellángolnak az indulatok. A Trianon után ocsúdó nemzet nem szereti a társadalomkritikát, még akkor sem, ha az „szépernői” finom, impresszionista selyempapírba van csomagolva. „A darabban mindenki a pénz után kapkod. A pénz az a főszereplő, aki a vőlegényt nősülésre csábítja, s aztán elszakítja menyasszonyától…” – írja a darabról egyik kritikusa, Rab Gusztáv. Talán érthető, miért nem kapkodnak ma sem a darab után.
Ekkor már túl van a teljesen önéletrajzi jellegű Lila ákác – Egy budapesti fiatalember regénye című regényén (majd színdarab), amelyet 15 évvel később felfedez az akkor divatba jövő hangosfilm is.
Székely István a Hyppolit, a lakáj hatalmas sikere után előveszi Szép Ernő történetét, Mihály Istvánnal (nem éli túl a vészkorszakot) megíratja a forgatókönyvet, Ábrahám Pál megírja az akkor elengedhetetlen slágereket, s a főszerepeket Ágay Irénre, Nagy Györgyre és Kabos Gyulára bízza. Közülük Székely feleségével Ágayval a háború elől majd Amerikába menekül, Kabos úgyszintén (de belehal a kényszerű száműzetésbe), míg a sokoldalú, festőművészként és íróként is jeleskedő Nagy György munkaszolgálatosként végzi be 39 évre szabott életét. Bár hivatalosan nincs cenzúra (?), Székely kénytelen megváltoztatni a történet végét, s Tóth Manci a regénnyel ellentétben leszáll a moszkvai vonatról, s itthon találja meg a boldogságot az írói alteregó Csacsinszky Palival.
A közönség persze tombol, mindenki tudása legjavát adja, a Kabos által játszott nőimitátor, Angelusz papa magánszáma frenetikus siker. Maga a regényből írt dráma ekkora már meghódította a pesti színpadokat is, sokan – nem véletlenül –, Molnár Liliomjához hasonlítják, Tóth Mancit pedig annak Julikájához. S itt meg kell állnunk, ugyanis a világháborút Amerikában átvészelő Székely a hetvenes években hazatér, hogy másodszor is filmre vigye a Lila ákácot (az első változattal ellentétben itt ákác van a film címében).
A főbb szerepeket Halász Juditra, Bálint Andrásra és Ráday Imrére bízza, s bár itt már nincs happy end, a remake méla unalomba fullad. S ennek egyik fő bűnöse maga Szép Ernő, aki annyira szerény marad ebben a regényében is, hogy kispórolja belőle önmagát, s amíg a Liliom főhőse a címszereplő, addig a Lila a(á)kácé nem Csacsinszky Pali, hanem Tóth Manci. A harmincas években állít emléket apjának is a Dali, dali dal című regényében, de több más művében (Natália, Ádámcsutka, Felnőtteknek) is egykori önmagát idézi meg.
Szálasi októberi hatalomátvétele után már ő sem kerülhette el a munkaszolgálatot (előzőleg még a svéd nagykövetség segítő kezet, vagyis menekültlevelet nyújtott feléje), de túlélte. Ezen tragikus napokat az Emberszag című dokumentumregényében írja meg. Amikor öccsét a Dunába lövik a nyilasok, a sajtó tévesen az ő halálhírét kelti. Hiába indul a háború utáni magyar filmgyártás az Aranyóra című történetével, hiába jelenik meg 1951-ben a Vétkeztem című elbeszéléskötete, a túlexponált Rákosi-korszaknak nincs szüksége a szelíd hangú lírikusra. Amikor mégis itt-ott ráismerni vélnek, így mutatkozik be: „Szép Ernő voltam”.
Halála után jó évtized telik el, amikor Ádám Ottó ismét behozza a színházi világba és az akkor felfutóban lévő televíziónak köszönhetően milliók láthatják a Májust.
A hetvenes évek elején Kaposvárott Ascher Tamás színre viszi a Patikát a tragikus sorsú Kiss Istvánnal a főszerepben, majd 1982-ben Vámos László a Vőlegényt filmesíti meg Esztergályos Cecíliával, Tahi Tóth Lászlóval, Agárdy Gáborral és Psota Irénnel. Köves Gábor – talán kissé eltúlozva – a Magyar Narancs sorozatában – az elsüllyedt írók között szerepelteti, de tény, az irodalomkönyvek sem mérik őt nagykanállal.
A nyolcvanas években Tandori Dezső tett többszöri sikertelen kísérletet a feltámasztására, még egy hanglemeznyi versét is felmondta, a kilencvenes években a Patikát bemutatta Novák Eszter rendezésében az Új Színház, a Pesti Színház megpróbálkozott a Lila akác és a Vőlegény feltámasztásával is, de nem sok sikerrel. Csacsinszky Palit a Forgács Péter rendezte előadásban a gútai Telekes Péter játszotta, de találkozhattunk az előadásban Lajos Andrással is. A Lila akácot legutóbb pár éve a József Attila Színház mutatta be Telihay Péter rendezésében.
Életművét summázva idézzünk egy kortárs irodalomkritikust, Balogh Lillát: „Nehéz megmondani, hol helyezkedik el Szép Ernő a kánonban, mert úgy látom, hogy miközben a Nyugat ünnepelt költője, a Baumgarten-díj birtokosa volt, már a saját korában is kérdéses volt, hogy az első vagy a másodvonalba tartozó szerzők közé sorolódik-e.
„Ne tégy rosszat, hátha nincs Isten, aki megbocsássa!” – talán ebben a mondatban benne van a pár órányi karácsonyi hamis örömmámor kivételével annyira elavultnak tűnő Szép Ernő, de remélem, nemcsak a kiapadhatatlan kincstári optimizmus mondatja velem, hogy egyszer eljön még az a szelídebb kor, amikor megvalósulhat ma még annyira reménytelennek tűnő álma, s majd mindannyian megértjük egymást.
