„Szárnyaim távolságát szűkre szabta a század” – 90 éve született Fecsó Pál
„Mondd, lesz-e ember, ki megérti//rímbe kovácsolt lelkedet” – teszi fel a keserédes kérdést a 90 éve született Fecsó Pál a Nyugtalanság című költeményében, amely még 1956-ban íródott. Nos, a kérdés teljesen jogos, s a válaszhiány elkíséri az alkotót egészen élete végéig. Fecsó Pál 14 verssel jelentkezett az ún. Nyolcak antológiájában (milyen érdekes, tőle csak Tőzsérnek volt benne több verse), de már 11 évet kellett várnia az első önálló kötetére, s majd élete végén szülőfaluja és a komáromi KT Kiadó jóvoltából jelenik meg búcsúkötete (Visszaszámlálás – Margarét). A később megjelenő antológiáink már nem is ismerik a nevét, sőt van kései irodalomtörténészünk, aki azt sem érti, miért nem radíroztuk (sic!) még ki a nevét is irodalomtörténetünkből.
Fecsó Pál 1933 január másodikán született Kassán (de tősgyökeres tornainak számít), s egy nappal 71. születésnapja után hunyt el szülőfalujában. Egész életét meghatározta a második világháború, pedig gyerekkora nyugalmasnak indult, hisz szülei tanítók voltak (még azok közé a lámpások közé tartoztak, akiket Gárdonyi Géza is megénekelt, s akik nemcsak betűvetésre tanították meg a gyerekeket, hanem ők voltak egy közösség kulturális mozgatórúgói is), apja a helyi Állami Elemi Iskola igazgatója.
Mivel eszmélésétől kezdve ott lábatlankodott a szülei körül, négyéves korában már írt és olvasott. A boldog békeévek azonban hamarosan véget értek. 1939-ben kitört a háború, s annak utolsó hónapjai nem kerülték el Tornát sem.
1944 decemberében elemi erővel zúdul a front a településre, s ezek a napok egy életre meghatározzák Fecsó Pál sorsát is.
De idézzük magát a költőt: „A mi pincénket elöntötte a víz, ezért a parókia pincéjében húzódtunk meg. Voltunk vagy százötvenen. Marharépán, krumplin fészkeltük be magunkat. Az esperesünk is velünk volt, külön kis fülkében húzta meg magát testvéreivel és sógorával. Itt tartottuk a karácsonyi éjféli misét is. Meghittebb, bensőségesebb éjféli misére nem is emlékezhetek.
Felettünk szólt a »sztálin-orgona«. Igaz, nagyon közel voltunk akkor a jó Istenhez. Szilveszterkor a németek kitelepítették a falut: menjünk biztonságosabb helyre. Az udvaron futottam keresztül, mikor becsapódott egy foszforos puskagránát. Súlyosan megsebesültem deréktól lefelé.
Csak a lábaimon huszonnyolc seb, négy törés és három repedés volt. Német tankon vittek át a frontvonalon Jászóra, ott volt a legközelebbi magyar katonakórház.
Kórházról kórházra szállítottak, s naponta operáltak, szedték ki a szilánkokat, varrták a sebeket.
Hónapokon keresztül voltam élet és halál között. A leghosszabb időt Trencsénteplicen töltöttem, itt amputálni akarták a jobb lábamat, de szüleim, kik végig velem voltak, nem engedték. Majd Pozsonyon, Bécsen keresztül a Balaton partjára kerültünk. Itt már civil kórházban kezeltek. Itt éltük meg a második felszabadulást, de ez már nem volt olyan véres, mint az első. Júliusban már tudtam mankóval járni. Augusztusban indultunk hazafelé”.
Az azt követő időszak sem volt nyugalmas, már az is komoly eredménynek számított, hogy a csehországi deportálást el tudta a család kerülni. Mivel a beneši dekrétumoknak köszönhetően csak szlovák iskolák működtek, ő is a helyi alapiskolában folytatta (előzőleg már a kassai premontrei gimnáziumban tanult), de átszökve a határon, Budapesten rokonoknál húzta meg magát, s a pestszenterzsébeti Kossuth Gimnáziumban tanult.
Miután megnyíltak a magyar iskolák kapui, átlépett Révkomáromban, ahol Turczel Lajos fiatal középiskolai tanár védencévé lett Tőzsér Árpáddal, Zs. Nagy Lajossal és Koncsol Lászlóval együtt.
Ennek a legendás kapcsolatnak utóirata az 1958-ban megjelent Szlovákiai magyar költők (az ún. Nyolcak) antológiája. Első verse már jóval korábban megjelent. Ő maga úgy emlékszik, hogy 1953-ban az Új Szóban (ezt nem találtam meg), a Szeberényi Zoltán által első verseként említett Februári dal viszont nem 1953-ban, hanem 1954-ben jelent meg az Új Ifjúságban. Érdemes idézni az utolsó strófáját:
„Szállj dalom, szállj át a hideg télen
és hirdesd, hogy örök a tavasz,
él a szabad emberek szívében
munka s szerelem ápolja azt”.
Mondhatnánk, nincs benne semmi váratlan, csak kitörő életigenlés, ami a személyes és történelmi előzményeket ismerve a legkevésbé sem meglepő. Ekkor írja híres Sztálin-verseit Dénes György, L. Gály Olga és Török Elemér is. Az 1956-os népfelkelés megjelenik Fecsó verseiben is, de az olvasóközönség erről nem értesül, ugyanis ezek a versei majd csak az 1969-es Nyugtalanság című kötetében jelennek meg, amelyet a Madách adott ki (s amely egyébként beszerezhetetlen).
A Turczel Lajos által szerkesztett antológiát nagy visszhang övezi, Fábry Zoltán hosszú tanulmányt szentel neki (Res poetica) az Irodalmi Szemlében,
amelyben imigyen hasonlítja össze Tőzsér Árpád és Fecsó költészetét: „Tőzsér esetében a világba kitörés, a világgal való azonosulás az adottság hitelével, provincializmust hatálytalanítón realizálódott, Fecsó Pál az ellenpéldát szolgáltatja: a faluhűség visszahúzó, megkötő erejét”.
Nos, érdekes képet mutat Turczel összeállítása, aki élete egyik legjobb vállalásának tartja az antológia összeállítását, amely nem kis részben őt igazolja, hisz mind a nyolc költő nyomot hagy a szlovákiai magyar költészetben, bár ha a versek számát tekintjük, akkor a Tőzsér (18) mellett (aki ugye Kossuth-díjig vitte) a legtöbb verssel Fecsó Pál, Gyüre Lajos és Petrik József (14-14) szerepel az antológiában.
De Tőzsért idézve hangoztatjuk, egy költészet minőségéről a mennyiség mond legkevesebbet. Ezt Kulcsár Tibor és Simkó Tibor mellett Fecsó is elmondhatta magáról, aki némi pozsonyi főiskolai lét után hazatér szülőföldjére, megnősül, feleségével együtt tanít, előbb Tornagörgőn, majd a szülőfalujában, s egyre kevesebbet ír. Legalábbis verset. Sőt, a hurráoptimistaként indult Fecsó (ahogy a tőle tíz évvel idősebb Dénes György is) átvált melankolikusba, ahogy ő maga nyilatkozza, versei ecetízűvé válnak. Hol van már az a Fecsó, aki pályája elején még ars poeticaként hirdette:
„Tudás bányájában vágom,
fejtem, gyűjtöm az eret,
s ha összeszedtem aranyát,
szétszórom nektek emberek”.
Ahogy maga megjegyzik első kötete kapcsán, ha alaposan megkésve is (ekkor már Simkó Tibor kivételével a Nyolcak mindegyike jelentkezett önálló kötettel, sőt Cselényi László, Tőzsér Árpád már be is robbant a szlovákiai magyar irodalomba), mégis szerencsésen az utolsó utáni pillanatban, még a normalizáció elindulta előtt jelenhetett meg, 41 verssel (mégpedig időrendbeli sorrendben) Kopócs Tibor illusztrációival.
Alaposan meglepődünk, a címadó verssel (Nyugtalanság) együtt több olyan izgalmas verssel is találkozhatunk, amely még a Turczel-féle antológia megjelenése előtt készült, de oda később nem kerülhetett be.
Az Irodalmi Szemle a kötetet szóra sem méltatja, az Új Szóban Szitási Ferenc, míg az Új Ifjúságban Tankó László ír róla, aki hiányolja, hogy irodalomkritikusaink nem foglalkoznak az ifjú tehetségekkel, s nem segítik őket szakmai fejlődésükben. Fecsó Pál (ahogy Gömöri Kovács István is) visszavonul tornai magányába, bár 1978-ban az Új Szó regionális tudósítója lesz, s 1989-es kényszerű leszázalékolásig ott dolgozik.
Élete végén, Torna település első írásos említésének 700. évfordulója alkalmából még megjelenik egy vékonyka verseskötete (Visszaszámlálás – Margarét), amely a gyerekverseit is tartalmazza.
A szlovákiai magyar irodalom Szeberényi Zoltán kivételével viszont elfelejti, nem szerepel egyik megjelent antológiában sem.
Sőt a Nyolcak antológiájáról írva, Csehy Zoltán azt nehezményezi, hogy Szeberényi nem hallgatva Zalabai Zsigmond és Tóth László intelmeire, beveszi őt irodalmi portrékötetébe, még önálló fejezetet is szentel neki.
Sőt, halálakor hosszas nekrológban köszön el tőle az Irodalmi Szemlében: „A vallomásszerű, élményrögzítő költészetet művelte, főként a gyermekkor, a felnövekedés környezetének emlékei, történései késztetik lírai megnyilatkozásra”. De ha már említettük, idézzük ide Csehy megállapítását is: „Fecsó Pál lírája később (az antológia után – a szerk. megj.) is konvencionális maradt, noha későbbi munkáiban rohamosan és kényszeredett intellektualizálódási szándék figyelhető meg, ám szimplifikált, posztnépies költeményei mesterkéltté válnak, körmönfont szóképei pedig a legtöbbször egyenesen komikussá dagadó, szinte átláthatatlan képzavarokká sűrűsödnek”.
De hogy ez így van-e, nos, a mai versszerető olvasónak már esélye sincs erről meggyőződnie, Fecsó Pál versei ugyanis szinte beszerezhetetlenek.
Neve viszont szerencsére él szülőfalujában, ahol emléktábla őrzi nevét szülőházán. Azon a házon, amelyet fia, az intermediális művészetekkel foglalkozó Szilárd és neje, a selyemfestő Yvett jóvoltából a 2012-ben alakult Fecsó Pál Társaság újított fel, s amely közösségi központként működik. S a társaság internetes oldalán a költő versei is elolvashatóak.
