Szamárfül
Gyerekkoromban tiltották, hogy szamárfület hajtsak a könyvekben. Felnőtt fejjel felrúgtam ezt a szabályt, és amellett, hogy firkálok a margóra, behajtok egy-egy lapot.
Ma éppen Weöres Sándor Ének a határtalanról című kötetében lapozgatva, elmerülve a költő univerzumában. Weöres a legbonyolultabb, leguniverzálisabb magyar költő. Olyan titkok tudója, amelyektől megborzong az ember.
Szinte minden költeményében a végtelent keresi: halál-élet, lét-nemlét, odaát-ideát határán utazik, mindig a megismerés vágyától ösztökélve.
Bölcs megnyugvással néz szembe a halállal, hiszen az az örök körforgás egyik állomása csupán. A születéssel hasonló a helyzet: az is csak folytatása a nemlétnek. A szamárfül ezúttal a Rejtelem című versét jelöli. „Ki volna méltó, hogy földi ajakkal / illessen téged, ismeretlen angyal, / aki ajkunkra tapasztod a port, / mit annyi rég-elmúlt ősünk tiport, // s aki bőrünkhöz érinted a szellőt, / pillantásunkba foglalod a felhőt – / nem tudjuk, ki vagy: életünk? halálunk? / Előtted szinte felhasítva állunk.”
Megjelent a Magyar7 2025/35. számában.
