Szalatnai Rezső: Jankovics Marcell sírjára

Az egyik utolsó kiadatlan művéről ebben a cikkben szólt e sorok szerzője, aki jelenleg is az író hagyatékát kutatja, ami során a nyáron egy újabb kiadatlan műre bukkant, s melynek kiadását már szerződésben is rögzítették, de a világháború utolsó évei miatt végül már nem adták ki. Ezzel a művel, melynek címe: Ezeréves olasz-magyar barátság, még foglalkozunk majd e portál felületén.

Jankovics Marcell gyászbeszédét az a Szalatnai Rezső mondta, aki ellenfélként társaival életében sokszor méltatlan támadásokat intézett ellene, melyet a temetéskor részben elismert.

„Budán, a halk Pauler utcában, néhány nappal ezelőtt meghalt egy öreg, fehérhajú férfi, csöndesen, mint, aki elballag egy őszi kert végéig, beteszi maga után a kertajtót s eltűnik a diófa mögött. Évek óta nem szólt egy szót sem, maga elé nézett a kertté varázslódó Vérmező szélén, míg sütött a nap; érezte, rendeltetését a földön befejezte már. Lehet, hallotta is e befejeződést muzsikaszóban elbeszélve, amely muzsikaszó nem lehetett egyéb, mint tárogató. Maga helyett sokszor a tárogató kurucot kívánta, s mivel az ember a földön, míg él, keresi eszményei valóságát, azt hiszem Jankovics Marcell is Így kereste, Rákóczi eszményített katonáiban. Thaly Kálmán utolsó diákja volt ő, aki soká magasan tartotta Thaly zászlaját és serlegét. Ez nem csak hasonlat, hanem való történet is. Jankovics Marcell már csak pihenni jött el Budapestre, ha jól tudom, tíz évvel ezelőtt. Akkor búcsúzott egy meghatódott versben Pozsonytól, ahol négy évtizeden át működött, Thaly Kálmán városában, Thaly sírja mellett, Thaly örökében, a Toldy kör elnöki székében. Arra született, hogy elnök legyen és szónokoljon. Varázsló volt, amennyire lehetett ilyesmi az ember két világháború között, egy műemlékekből és emlékezésből élő dunai városban, amelyet új szerepre sarkantyúztak új földesurai. Jankovics Marcell a régit védte, mert nagyon szerette és ismerte, és összehasonlította egyéb régi dolgokkal Európában, melyet szintén jól ismert. Mi húsz éven át hadakoztunk vele, akkori fiatalok, az újat, a korszerűt állítottuk vele szembe ,az irodalomban és közéleti felfogásokban, világnézetben és általános hitben egyaránt. Kitűnő bástyáink voltak: Ady bástya, Bartók bástya, Dózsa bástya és persze Rákóczi és Kossuth bástya is. E bástyák mögül zavartuk éveken át tartó, szakadatlan zengő szónoklatát, borongó elmélkedéseit, egész írói, elnöki és kuruc vitéznyi munkáját. Jankovics Marcell derekasan ellenállt, mindig válaszolt, mindig tüzelt, visszatüzelt és nem volt alattomos. Tulajdonképen haladó ember volt. Rokona volt Kossuth Lajosnak, s az érettség után, 1892-93-ban Torinóban élt Kossuth környezetében. Könyvtárában gondos és teljes Kossuth irodalom foglalt helyet. Midőn letelepedett Pozsonyban, magával hozta a torinói légkört is, amelyre akkor a pozsonyiaknak, Bécs tőszomszédságában, a svarcgelb kispolgári ködben szükségük is volt, mint ellenszerre. Pozsonyban Thaly körül volt egy ilyen kör, Ortvay Tivadar, Pávay Vajna Gábor, Vutkovics Sándor és mások serénkedtek itt, mint város nevelők, szabadelvűséggel és kihámozva a múltból mindent, ami fáklyaként gyújtható volt, hogy nappal is ünnepélyes fénye legyen a mozduló városnak. Ők szerezték meg a gyárakhoz az egyetemet, ők írták meg Pozsony történetét, napilapot csináltak, közművelődést, szobrokat és emléktáblákat helyezték el. Jankovics Marcell buzgó munkatársuk volt, ő válogatta ki a költői idézeteket a ligeti fákra, ahol Reviczky Gyula sétált és Petőfi merengett. Kossuth párti kézviselő is lett, verseket költött, híres turista volt, aki könyvet írt az Alpokról. Napi munkája ez ügyvédi foglalkozás, de hivatása a társadalmi nevelőé volt. 1918-ban az októberi forradalom mozgalmassá teszi, hogy utána szinte átmenet nélkül az országnak gyors összeomlása kibillentse egyensúlyából. Ahhoz a nemzedékhez tartózott, amely akkor megbénult, magába zsugorodott, nem tudta, hogy egy ország összetörhető, de a nép újra sarjasztja egy más formába és oly erővel töltheti meg, minőt nem ismertek azelőtt.

A megfordult csillagkép, a kissebségi sors, egyszerűen már csak őrzővé tette, makacs, konok strázsává, hagyományok, múltbéli hitek és áhitatok, meghatározások és tétélek alabárdosává, aki felháborodva szól és mozgatja az őrző szerszámot, melyet már nem vesznek fegyverszámba a fiatalok. A fiatalok, akik állam helyett a népben találték meg életük legnagyobb élményét és nemzetük új csillagképét. Jankovics Marcell elnöki és szónoki helyekről próbált gátat szabni a formájában mohón, ösztönös korlátlansággal szétfutó szlovákiai magyar fiatalságnak. Féltette a maga osztály-magyarságát ettől a paraszti és munkás-szolidaritású sarlós nemzedéktől, az újarcú magyaroktól, ahogy a nevezetes Győry vers révén rátapadt az egész nemzedékre ez a jelző. A művelt jogász és írástudó, aki legtöbb európai nyelvet is értette, aki kitűnő memóriájú férfi, ellenállt azoknak a társadalmi és irodalmi modernségeknek, melyek akkoriban éppen a szlovákiai magyarok közt találták meg erős tűzhelyüket. Ezért volt sok harc köztünk és közte, nem egyszer bizony személyi ingerültséggel is. Költeményeket, útirajzokat, elbeszéléseket, cikkeket, retorikai műveket írt, vidéki emlékező, egyhúrú lírai hevületével. Néha maga elé nézett és megvallotta:

„S bár tegnapom borát iszom még,

Ah, minden mintha távolodnék,

S bár lelkem mécskent néha lángol,

Magam vagyok a volt világból…”

Szónoklataiban szerette a műfaj régi, ünnepies, díszes, színészi formáit, elmésségeket, idézeteket és képeket szőtt egybe hatásosan. A tárogató szerep volt az övé, aminek igazi súlyát, a túlzás és alábecsülés közt csak az ért meg, aki maga is él kisebeségi sorsban és átélte annak tanulságos változásait. A kossuthi emigrációról mesélik, hogy furcsa módon idézték fel szomorkodó órán, idegenben, a hazai hangulatot. A nyitott tűzbe alföldi pusztáról hozott árva tőzeget dobtak, annak illatától odaképzelték magukat az Alföldre, a kolompoló nyájak közé. S megfújták halkan a tárogatót... Az öreg férfi, akit itt Pesten már nem ismertek, legerősebb éveiben ilye hangulat-varázsló volt a Duna felsőbb szakaszán, a reformkor székhelyén, a sajátos várrom alatt, a költők és dióspatkók városában, ahonnan élete vége felé el kellett mennie ide, a Vérmező szélére, ahol már nem varázsolt. Itt találkoztam vele, nemsokára azután, hogy engem is áttelepített a tehervonat ugyanabból a városból, ahonnan Jankovics Marcell jött el jóval előbb. Ott ült a füves mezőn egy széken, fekete pápaszemmel, maga elé nézve .Körülötte robogtak a gépkocsik, hallani lehetett az újjáépülő ország lihegését. Szerettem volna odamenni hozzá és megfogni a kezét szótlanul. Ellenfele voltam egykor. Nem az íróval, nem ifjúságom lobogó szónokával lett volna elintézni valóm. Az emberrel akartam szót érteni, szavam lett volna hozzá a sorsról, a főtételt akartam hallani kátéjából, azonos-é, vagy megváltozott? Hiszi a népet már? S o r s u n k  c s e l v e t é s é t mondtam volna el neki, de nem mertem megzavarni. Féltem, hátha félreérti. Most ez a kép maradt meg róla emlékül. Szerettem volna akkor az Attila-utca sárkán ott látni szétszóródott barátaimat, a sarlósokat mind, a harcostársakat, s megmondani nékik: íme, látjátok, azt hittük maradi volt és visszatartó. Holott csak hűséges volt. Van -e nép, mely élhet hűség nélkül?”

Szalatnai a beszéd végén megemlíti, hogy az öreg, Jankovics az utolsó éveiben sokat ült a Vérmezőn, a Mikó utca és az Attila út sarkán, közel a Pauler utcához, ahol lakott. Nemcsak, hogy szeretett városát, Pozsonyt kellett elhagynia, s nemcsak az 1918 előtti világ omlott össze a szeme előtt, hanem végül az egész, 1920 után megcsonkítva is talpra álló Magyar Királyság.

Van abban valami áldott keserűség, de egyúttal egy fájdalmas kis elégtétel is, ahogy a volt fiatal ellenfél, a életében vele folyamatosan hadakozó Sziklai elismeri, hogy méltatlanul bántak Jankoviccsal, azzal, aki mindig válaszolt nekik, és sosem volt alattomos , sőt, ahogy Győry Wallentiny Dezső is írja Jankovics 60. születésnapjára írt cikkében, az 1930-as években az sarlósok nyomására egy időre le is tette a tollat.

Most, hogy Dr. Jankovics Marcell hagyatékát kutatom az Országos Széchenyi Könyvtárban, szinte naponta végigsétálok a vérmezőn, s gyakran leülök egy padra, s úgy üldögélek ott egy ideig, mint ahogy a két világháború közti felvidéki magyar irodalom egyik legnagyobb alakja üldögélt oly sokszor utolsó éveiben, Pozsonyból való 1939-es elüldöztetése után 1949. november 12-ig.

Gondolhatnánk, hogy Dr. Jankovics Marcellhez méltatlan volt ez a budai, Pauler utcai, vérmezői magány, mely során mindenét elvesztette. De hagyatékát olvasva kijelenthetem, hogy sokkal többet hagyott ránk, mint amit el tudunk képzelni. S ezzel sokkal többet tett a hazájáért és a nemzetéért, mint sokan azok közül, akiknek a nevét nem feledték el a második világháború után.