„Süllyedő gályán utolsó hajós” – 90 éve halt meg Szlovenszkó Petőfije, Ölvedi László

Talán senki sem váltott ki akkora indulatokat alig tízéves szlovenszkói működése során, mint ő. Népszerűsége Mécs Lászlóéval vetekszik, járja Felvidéket, drámáját is nagy sikerrel mutatják be. Mégis, ő maga csömörlik meg a sok-sok bántó visszhangtól. Halálának tizedik évfordulóján még emléktáblát avatnak az emlékére, újabb öt évtizeddel később még négy versével szerepel egy antológiában, s ezzel le is mondtunk róla. Végleg? Az érsekújvári Ölvedi(y) László, aki Petőfihez hasonlóan üstökösként robbant be a szlovenszkói magyar irodalomba, immár 90 éve halott. Vajon lesz még valaki, aki majd ébresztgeti őt tetszhalott álmából, mint annak idején ő Petőfit? 

„Vasárnap hajnalban (1931. június 21-én – a szerk. megjegyzése) hosszú szenvedés után 28 éves korában meghalt Ölvedi László dr., a magyar fiatalság egyik legnagyobb tehetsége, a kiváló magyar kisebbségi szakértő, a Felvidék éveken keresztül legünnepeltebb költője, a magyar ifjúság egyik harcos vezére” – adta hírül a halálhírt a Magyarság 1931. június 23-án megjelent számában.

S hozzá teszi még:

Utoljára A Hét 1993/22-es számában, születésének 90. évfordulóján Turczel Lajos próbálta élesztgetni haló poraiból. Mérsékelt sikerrel. Amíg a már említett Szélén az országúton még négy versét közli, az ugyancsak Tóth László szerkesztésében 2003-ban megjelent Förtelmes kaszálógép már nem ismeri. De elfelejtették szülővárosában is, ahol 1941-ben, a visszatérés idejében még emléktáblát avatnak a szülőházán, ma már sem a szülőház, se az emléktábla nincs meg, sőt az emlékét idéző utcanév is a múlté. Most mégis kísérletet teszünk az emléke legalább felszínes  megidézésére.

„Líránk egyik érdekessége, hogy jórészt csak nekünk szól” – ismerte el Szalatnai Rezső az 1937-ben megjelent Új magyar líra c. antológia bevezetőjében, amely Kassán jelent meg a rimaszombati Wallentínyi Samu (Győry Dezső öccse) szerkesztésében. Az antológia a három évvel korábban megjelent prózai antológia ikerpárja.

A szerkesztő csak azokat hagyja ki, akik nagyrészt Magyarországon éltek ezen idő alatt, s nem angazsálták magukat a Felvidéken (így marad ki a kassai Márai Sándor, a lévai Féja Géza, a losonci Komlós Aladár vagy  a komáromi Zsolt Béla). S ha már az antológiáknál tartunk, említsük meg az ún. első nemzedék költőit bemutató legteljesebb gyűjteményt, amely 1980-ban jelent meg Varga Imre szerkesztésében.

A Rejtett ösvény 25 alkotót mutat be, a szerkesztő szándékosan hanyagolja a XIX. századi nemzeties hagyományokat kínáló költőket (Telek A. Sándor, Jankovich Marcell, Szeredai-Gruber Károly, ahogy például mellőzi Stelczer Endrét is), de az 1937-es antológiával ellentétben szerepelteti viszont Komlós Aladárt, ahogy az avantgardista Kudlák Lajost is. Varga Imre tesz említést egy Fábry Zoltán által korábban (még 1956-ban) tervezett antológiáról, amely az Emberi hang címet viselte volna, s amely 25 költőt mutatott volna be.

Ezek között Ölvedi nem szerepelt. Nem véletlenül. Amíg Fábry 1924-ben még viszonylag pozitívan nyilatkozott a fiatal költő első köteteiről („biztató magyar indulású”), addig egy évvel később már „a horogkereszt lovagjának” nevezi, s ezt a véleményét (sok más tévedésével ellentétben) később sem revideálja. A rendszerváltás utáni Budapesten kiadott első antológiában (Szélén az országútnak) négy verse szerepel, az utolsó, 2003-ban Pozsonyban kiadott Förtelmes kaszálógépben már egy sem. Ez utóbbihoz még egy számadat: az első nemzedékből 14, az 1945 utáni időszakból 38 költőt szerepeltet.

Ölvedi László 1903. május 22-én született Érsekújvárott, s ahogy a szintén újvári Dobossy-fivérek is ketten írták be magukat a felvidéki magyar irodalom aranykönyvébe, úgy Ölvedi Lászlónak is volt egy 11 évvel fiatalabb öccse, aki publicistaként és történészként szolgálta a szlovenszkói magyarságot. 1935-től Szekfű Gyula lapjának, a Magyar Szemlének volt a munkatársa, s elsősorban a felvidéki magyarsággal foglalkozott.

A visszacsatolás után Csatár Istvánnal ő állította össze a ma is alapműnek számító A visszatért Felvidék adattára c. kétkötetes munkát. A második világháború után Nyugatra emigrált, ahol szintén a szülőföldjével foglalkozott. 1983-ban hunyt el Münchenben, s már posztumusz jelent meg a Napfogyatkozás – Magyarok Szlovákiában c. összefoglaló munkája.

Visszatérve bátyjához, még nincs 18 éves, amikor már ünnepelt költő.

Egy olyan zavaros korban, amikor szinte még senki sem sejti, mit hoz a jövő. Az Osztrák-Magyar Monarchia elbukott, Magyarországon két sikertelen baloldali forradalom (őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság) után Horhy Miklós kerül hatalomra, miközben a trianoni döntés következtében Ölvedi szülővárosa is Csehszlovákiához kerül. De mielőtt még költőként megismerhetnénk, drámaíróként debütál, a pozsonyi Toldy Kör pályázatára adja be drámáját, de történelmi darabja (Győztél Galilei!), amelyet a pályázaton nem díjaztak, bemutatásakor mégis nagy sikert arat.

– írja még 1919 lázas napjaiban szülővárosában, s talán nem véletlenül indít ezzel a verssel a Szélén az országútnak c. antológia sem. Ölvedi érsekújvári gimnáziumi tanulmányai után már Budapesten végzi egyetemi tanulmányait, doktori disszertációját Ady Endre költészetéből írja, s bár Ady hatása kétségtelenül érződik a költészetén, mégis sokkal inkább Petőfit követi a nemzeti romanticizmus útján, s ahogy értő elemzője, Csanda Sándor megállapítja költészetéről, az a hivatástudat mellett nem nélkülözi a hazafias racionális pózt, a kuruckodó, fiatalos hetykeséget, a keresztény humanizmust, s ami Ölvedi elsődleges költői érdeme, mindez rendkívüli zeneiséggel párosul.

Nem véletlen, hogy hatalmas sikerrel járja az országot, 1922-ben Budapesten megjelent Valakit várunk c. kötetének már a címe is erre a népszerűségre, messiásváró hangulatra utal. A kötetet a szintén felvidéki, gömöri származású végvári harcosnak, a Kolozsváron élő és alkotó Reményik Sándornak ajánlja. Második kötete, A bányász éneke Berlinben jelenik meg 1923-ban, amelyet Csehszlovákiában már elkoboznak. Harmadik, s egyben utolsó kötete, a Múzsák szülővárosában lát napvilágot 1928-ban. Ebben a klasszikus költészet múzsáit idézi, s ahogy Kemény G. Gábor is megállapítja kritikájában: „Ez a fiatal költő legegységesebb műve”. S micsoda tudatosság vagy feldolgozhatatlan sértődöttség, megírja Az utolsó versem c. költeményét, s szándékosan eldobja versíró tollát, mielőtt még a halálos merénylet éri azon a bizonyos franciaországi kommunista nagygyűlésen.

A lánglelkű költőként indult Ölvedi fokozatosan hallgat el költőként, diplomata lesz, s a magyar kormány ifjúsági megbízottjaként járja az ezernyi sebből vérző háború utáni Európát.

Felvidéken egyre kevesebb sikerélmény éli, bár nagy szerepe van a helyi cserkészmozgalom elindításában, s támogatja a sarlósokat, később a Balogh Edgár irányításával ultrabalra elmozduló Sarló kiveti a maga soraiból, s a szülőföldjétől való eltávolodáshoz (valamint a költői elhallgatásához) hozzájárulnak Fábry Zoltán meglehetősen nemtelen kritikái is. Párizs, Genf, Oxford, Cambridge, Berlin, az annyira szeretett Bulgária – ezek fontosabb állomáshelyei, titkára a Nemzetközi Demokrata Világszövetségnek, ahogy a Párzisi Magyar Egyesületnek is. Remek szónok, s több franciaországi kommunista magyar gyűlésen is felszólal védelmezve a magyar nemzeti érdekeket. Az egyik ilyen, 1929-es roubaix-i gyűlésen tüdőn szúrják, az elrákosodott sebbe két évvel később belehal. A Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra, ahol sírja ugyan ismert, de ma már jeltelen.

„Magyarságom gyötrő kínnal éget,//Lángja tikkaszt.//Hordozom, mint titkos néma vétket.” – akár ars poeticájaként is olvashatjuk a Magyarságom c. versét, amelyben még rettenthetetlenül jelenti ki: „Gúnyolhat ármány, sírhat balga jós;//Én maradok//Süllyedő gályán utolsó hajós”. De idővel a hívek megfogyatkoztak, s később már kétségbeesve kérdezi:  „Vértől piros az élet-árok;//Kemény csatán, akikre várok://Híveim merre vagytok?”

Nos, 1931-ben még nagy pompával temetik el, s Érsekújvár visszatérése után, halálának 10. évfordulóján emléktáblát állítanak a Mihálybástya u. 2. szám alatt található szülőházán, az ún. Noszkay-épületen. Sőt utcát is neveznek el róla. Az avatáson Majthényi József alispán és Rízler Gábor polgármester mond beszédet, míg a táblaavató utáni matinén a Városi Közművelődési Házban Jankovich Marcell és Krepuska Géza, a Magyar Nemzeti Szövetség küldöttje sorjázza Ölvedi érdemeit. Közreműködik a Városi Dalegylet, a Budapesti Kamarakórus és Ungvári László, a Nemzeti Színház fiatal üdvöskéje is. A házat később lebontják, az emléktáblát összetörik. Az érsekújváriak pedig elfelejtik. Sírja továbbra is a Farkasrétiben, jeltelenül, pedig ő maga kéri: Itt születtem, az anyaföld terítse rám a szemfedőt.

Látszólag nekünk kellene ébresztgetnünk őt, holott talán itt lenne az ideje, hogy ő ébresszen fel bennünket évtizedek óta tartó hagymázas álmunkból.