Selmecbányai hittérítő az Andok tövében
A Dél-Amerikát megjárt 18. századi magyar jezsuita hittérítők közül alighanem Éder Xavér Ferenc munkásságáról tudhat legtöbbet a közvélemény. A mojo indiánokról írt terjedelmes művének néhány fejezete magyarul is olvasható a Messzi népek magyar kutatói c. néprajzi antológiában.
Éder a magyar néprajztudomány egyik előfutárának is tekinthető, nem szólva arról, hogy az általa leírt népeket és tájakat nem átutazóban, hanem a helyszínen több mint 15 esztendőt eltöltve figyelte meg. Éder Xavér Ferenc pályája, több más magyar jezsuita hittérítőjéhez hasonlóan a Felvidékről indult. Selmecbányán született 1727. szeptember 1-jén, iskoláit is itt kezdte.
A továbbiakban a felvidéki jezsuiták szokásos útvonalát járta be: nagyszombati kollégium, trencséni újoncképző. 1749-ben missziós szolgálatra jelentkezett, és a nagyszombati születésű Zakarjás Jánossal együtt kelt át az Atlanti-óceánon, majd Panamába megérkezve továbbment Peruig. A limai rendtartomány főnöke az Andok keleti oldalán elterülő Moxitániába küldte, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé. Ez a terület ma Bolívia része.
A trópusi őserdőkben a mojók mellett más kisebb törzsek is éltek. Édernek ezekről a „vadakról” elég kedvezőtlen véleménye volt, de minden nehézség ellenére, amíg tehette, végig kitartott elhatározása mellett. A legtávolabbi indián településeket is felkereste, megtanult számos indián nyelvet és nyelvjárást, ami valójában előfeltétele volt a sikeres hittérítő munkának, annál is inkább, mert voltak olyan redukciók (zárt keresztény indián telepek), ahol tucatnyi különböző nyelvet is beszéltek. A magyar jezsuita részletes feljegyzéseket készített, ezeket szemrevaló rajzokkal és térképvázlatokkal egészítette ki. Éder 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő kézirata a budapesti Egyetemi Könyvtárban található. Ebből készített 1791-ben egy eléggé szerény kivonatot Makó Pál budai apát, aki tulajdonképpen nem is Éder eredeti szövegét, hanem a saját magyarázatait adta közre. Ez a kiadás majdnem száz évvel később, 1884-ben spanyolul is megjelent La Pazban. Maga az eredeti szöveg (illetve fordítása) teljes terjedelmében mindmáig nem jutott el nyomtatásban az olvasókhoz.
Éder szerint a régi Perui Birodalom Európa nagyságú ország. Keletről Brazília a szomszédja, nyugatról a Csendes-óceán mossa partjait. Hogy milyen bábeli nyelvzavar uralkodott a redukcióban, röviden idézzük Éder feljegyzését: „Több különböző nyelven beszélnek itt (…) mint egész Európában. S ezek a nyelvek ég–föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet.”
A derék misszionáriusok a keresztény hitre igyekeztek áttéríteni az őslakosokat, de emellett felbecsülhetetlen értékű növény- és állattani felfedezést tettek, földrajzi helymeghatározásokat végeztek, részletesen lejegyezték az indiánok szokásait, hiedelemvilágát. Ugyanakkor bevezették őket az európai földművelés módszereibe, megtanították őket énekelni (!) és arra is, hogyan szervezzék meg a társadalmukat. Sajnos e szűkre méretezett helyen nem idézhetek Éder beszámolójából, amelynek egyik (mostanában különösen időszerű) fejezete a bozótégetéssel nyert szabad terület termőfölddé alakítása.
A hittérítőknek a jezsuita rend betiltását követően vissza kellett térniük Európába. Éder Besztercebányán telepedett le, és 1772. április 17-én bekövetkezett haláláig a már említett könyvén dolgozott. Ezt rendtársa, Orosz László rendezte sajtó alá, de a kiadására nem került sor.
