Sellyei József éjszakánként írt életműve

S rögtön az írás elején tegyünk egy kitérőt. A minap heves vita bontakozott ki arról, vajon Jókai Mór Arany embere megfelel-e a mai genderlobbi igényeinek, s egyáltalán olvasható-e még a ma embere számára Jókai Mór. Sorjáztak a hozzászólások a témához, s volt, aki már Móricz parasztregényeit is levételre javasolta a kötelező olvasmányok listájáról, mondván, a paraszti lét halott, s ki értené már meg ma (s ugyan ki kíváncsi rájuk) az akkori gondokat, élethelyzeteket, nem beszélve a paraszti élet mindennapos, de a városon élők számára már akkor is ismeretlen szakkifejezések tömkelegéről.

Tudja-e egy városi gyerek, mi az a hömbölygő, mit takar a lebotolás, mi is az a babramunka, mennyi robotot is takar az egérfarknyi szalonna s mi is volt a zsellérösszetartás?

De ugyan mit jelent az a szólás, hogy a szegény ember levese a fazékból is kiforr? Ma valószínűleg a vidéki gyerekek nagy többsége sem tudna ezekre a kérdésekre válaszolni, de higgyék el, a múlt század első felének városi diáksága is bajban lett volna a válaszadással. A városiak döntő többsége legfeljebb a díszparasztot ismerte Gárdonyi Géza velejéig hamis népszínműveiből vagy Görög László kabarétréfáiból.

Ez utóbbi A meztelen ember című, egyébként szellemes bohózatában egyszerre több parasztot is felsorakoztat, akiknek körülbelül annyi közük van a saját kis, egyre zsugorodó földjükön megélni próbálkozó parasztokhoz, mint az őket alakító neves fővárosi színészeknek.

A magyar irodalom a húszas-harmincas években  döbben rá arra, hogy vidéken helyzet van, a parasztok nagy része teljesen elszegényedett,

az addig is zsugorodó földdarabok még inkább összezsugorodnak, s így jön a városba való menekülés, mint túlélési  lehetőség vagy az egykézés. Móricz Zsigmond, Kodolányi János fedezi fel a vidék tragédiáját, s a harmincas években elindul a népi írók mozgalma, akiknek többsége a székesfővárosból rándul ki tanulmányútra, hogy aztán tapasztalatait regénybe vagy szociográfiába sűrítse.

Megjelennek az első szociográfiák, így a Léváról elszármazott Féja Géza Viharsarokja, ahogy a több héten át parasztokhoz beköltözött Szabó Zoltán is megírja A tardi helyzet c. nevezetes munkáját.

Ezeket a hatalom nagyon nem nézi jó szemmel, hisz melyik hatalom szeret tükörbe nézni. Csehszlovákiában az eleve demokratikusabbnak tűnő hatalom tűrőképessége valamivel biztosabb lábakon áll, de a Sarló mozgalom vidéki „kiruccanásairól”, falujárásairól készült beszámolókat szigorúan cenzúrázzák, sőt nem egy esetben be is tiltják. Így jár Balogh Edgár vagy Fábry Zoltán is, akiknek kritikus gondolatai az 1926-ban indult kolozsvári Korunkban jelenhetnek meg.

Itt szökik szárba Sellyei József kivételes tehetsége is.

Az 1909-ben született Sellyei József nevével először 1927 karácsonyán találkozhatott a felvidéki magyar olvasó egy komáromi lapban. Az alig 18 éves ifjú képtelen megtagadni szülei-nagyszülei patinás örökségét, de ekkor még versekkel jelentkezik. A vágsellyei Miskovics család (ez Sellyei eredeti családneve) generációk óta a táj legismertebb népi mesélői közé tartozik, amelyeket főleg közös társas összejöveteleken (fonás, kukorica- és tollfosztás) aknáznak ki a hosszú őszi és téli estéken.

Az ifjú Sellyeit apja az érsekújvári  gimnázium magyar osztályába adja (ezt azért fontos hangoztatni, mert a család kétnyelvű, s később Hlinka pártja is megtámadja a fiatal írót, hogy szlovák volta ellenére „átállt” a magyarokhoz),

de elégséges anyagiak híján csak két évig tudják fedezni a tehetséges fiú iskoláztatását, s az ifjú Józsi 13 évesen már a szülei mellett gazdálkodik, hogy legalább a betevőt megtermeljék. De közben állandóan olvas, Reymontot, Solohovot és Dosztojevszkijt, s már ismert író korában is Peéry Rezsőhöz jár Pozsonyba, hogy a magyar stilisztika alapszabályaival megismerkedjen.

A lexikonokban róla fellelhető szócikkek fontosnak vélik hangoztatni, hogy autodidakta volt, mintegy előre mentegetve az életművét.

Nos, ez a több mint 400 tételből álló életmű (ne feledjük, 32 évesen már halott) nem szorul mentegetésre, sőt ahogy Fábry Zoltán írja róla: „Sellyei ma szépprózai mérték és mérce lehet, belélegezhető, termékenyítő, utánozható előpéldázás; az egyéni hang varázsa, kisugárzó ereje és megkapó sugallata”. 1929-ben Vágsellyén Farsang legénye címmel saját kiadásban jelenteti meg verseit, balladisztikus, epikus alkotások ezek, amelyek már megelőlegezik későbbi, immár prózai írásait.

A Felvidéken gyakorta megforduló Móricz is felfedezi a műveit petróleumlámpa mellett, éjjelenként és vasárnap írogató Sellyeit,

s a Nyugat 1930-ban lehozza a Szántani mentünk c. tragikus hangvételű ujjgyakorlatát. Ahogy rendszeresen jelennek meg írásai A Reggel, a Magyar Újság, Az Út, a Magyar Nap és a kolozsvári Korunk c. lapokban is. Rövid, frappáns, sokszor naturalisztikusan valósághű novellák, karcolatok ezek (szinte kivétel nélkül filmre kívánkoznak), hosszabb lélegzetvételű írásra nem igen van ideje. 1932-ben Budapesten, Eckstein Imre könyvnyomdájában jelenik meg első novelláskötete, Éjszaka írt novellák címmel. Ezt követően nem egész tíz évet ad számára a Sors, hogy az életművét megírja.

Több mint 400, máig többnyire kéziratban lappangó írás Sellyei József életműve.

Valljuk be, nem is olyan kevés erre a pár évre lebontva, de hiába kilincselt házról házra, lapról lapra, kiadóról kiadóra, párttól pártig, esélyt sem kapott arra, hogy megéljen belőle. Többször is kért támogatást a felvidéki magyar pártoktól is, de se a jobb-, se a baloldali pártok nem hallgatták meg, sőt a lapok többsége sem fizetett honoráriumot, így főleg, miután családot alapított, s a gyerekei is megszülettek, kénytelen volt látástól vakulásig a földecskéjén robotolni.

S temetsz, mindig temetsz: bút, bánatot, gondot, elégedetlenséget, vágyat, csókot és megcsalt szerelmet. Temetsz mindig, te, szegény fajom, szegény magyar paraszt” – írja ars poeticának is beillő rövidke karcolatában (Mellnek szögezett bicska), s mintha egész élete végzetes rohanás lett volna a mellének szögezett bicska  felé.

1932-ben a Korunkban jelent meg első nagyobb lélegzetvételű műve (nevezzük ezeket kisregényeknek) a Lósorozás Gádoroson, amelyet Fábry a legjobb magyar novellának nevez,

s amelyről 1950-ben az alábbiakat írja: „óbort szürcsöltem, és most csettintve mondom: Író volt a javából ez a vágsellyei parasztfiú. Író, akit érdemes feltámasztani, szóhoz juttatni”. Hangsúlyozom, írja mindezt kilenc évvel a tüdővészben elpusztult Sellyei halála után. 1936-ban a Masaryk Akadémia adja ki kisregényét (Elfogyott a föld alóla), s több antológiában is megjelenik egy-egy írása (Két falu közt, Ünneprontók, s a már említett Lósorozás Gádoroson).

„Hamisítatlan Shakespeare-i sorstragédiák ezek” – ezt már 2006-ban az a Duba Gyula írja róla, aki a hatvanas-nyolcvanas években megírja a felvidéki magyar parasztság haláltusáját, s aki József Attila-i mélységeket és magasságokat vél felfedezni Sellyei életművében.

S aki Sellyei mátyusföldi hangulatvilágát Marquez Macondójával meri egybevetni. Csak folyóiratban jelenik meg a Hatszögletű föld c. kisregénye, és sok-sok más munkája is elsüllyedt azokkal a hetilapokkal egyetemben, amelyekben egyáltalán publikálhatott. Nem hozta el számára a megváltást az 1938-as visszacsatolás sem, a Horthy-rezsim eladdig sem szívesen nézett tükörbe, s bécsi döntés után pedig felvette rózsaszín szemüvegét, s inkább moziba ment, ahol a dzsentri napi nyavalyáin szórakozott, sokszor harmadosztályú slágereket dudorászva. Hisz havi kétszáz pengő fixszel... De hány embernek jutott havi kétszáz pengő fix.

Sellyei Józsefnek a tisztes megélhetésre sem futotta, írásait csak itt-ott (Szabad Szó, Munka, Kelet Népe) közölték, de tiszteletdíjat ezek sem nagyon tudtak fizetni.

1939-ben írja Naplójában: „Hiába zsong bennem az esztendők éposza, amolyan Csendes Don-féle alkotás, nincsen időm leírni, mert pengős napszámba kell járni a két gyerek miatt, az asszony miatt, a kenyér miatt. A néhavaló estéli alkotókedvűségben el lehet zsongani egy tárcányi melódiát a felgyülemlett mondanivalókból, de nem lehet nekikezdeni hatalmas írástömeg meggyúrásának... Úgy látszik, el fogok kallódni, mint író…”

A visszacsatolás után megjelent, Marék Antal által szerkesztett Felvidéki elbeszélők válogatott munkái megbocsáthatatlanul bűnös módon már nem tud róla, s ezt valószínűleg nem  terjedelmi korlátok miatt teszi.

A háború után Felvidéken időnként kísérletet tettek Sellyei József feltámasztására, Fábry 1950-ben a Megalkuvás nélkül címen megjelent antológiát olvasván ismét világgá kiáltja a nevét, s 1957-ben Csanda Sándor szerkesztésében megjelenik egy válogatáskötet Nádas házak címmel. Ezt követően közel ötven évet kell várni az újabb kiadásra (egy-egy antológia beveszi ugyan a Lósorozás Gádoroson c. művét), 2003-ban a Madách-Posonium vele indítja el új sorozatát (Magyar Antaeus Könyvek), amelynek célja a felvidéki magyar irodalom elfeledett értékeinek feltámasztása.

Csak csendben jegyzem meg, azóta se Magyar Antaeus Könyvek, se Madách-Posonium nincs már. Ahogy a Sellyei által a felvidéki magyar irodalomba bekéredzkedett parasztság is évtizedek óta halott. Az Ozsvald Árpád által szerkesztett kötet a Masaryk Akadémia által már kiadott két kisregényét és a Mellnek szegezett bicska című ars poeticáját tartalmazza. Pár évvel később, 2006-ban Duba Gyula az Irodalmi Szemlében egy szívet-lelket melengető esszében tesz egy végső kísérletet Sellyei feltámasztására.

„Sellyei mestere a drámaian nyomott várakozás leírásának” – írja arról a felvidéki magyar íróról, akiről a szlovákiai magyar irodalom szócikke jóval kevesebbet tud (s abban sincs sok köszönet), mint Vágsellye szlovák nyelvű honlapja, ahol hosszasan méltatják Jozsef Sellyei-Miškovič érdemeit.

S hogy mit hoz a jövő? Ha belegondolok, hogy a most uralomra törő polkorrekt kultúrlobbi Móricz Zsigmondot is száműzné már az irodalomból, akkor lehet, hogy Duba Gyula szívszorító írása lesz az utolsó mohikán, amely Sellyei József nevét a tollára vette.