Schönwissner Szépréthy Lilla a Szepességből

De mielőtt elmélyednénk a cipszerek, s egy cipszer származású szász család életében, s felidéznénk egy mára teljesen méltatlanul elfeledett (felvidéki kötődésű) írónő emlékét, tegyünk némi személyes kitérőt. 1994-ben akkori egyetemi szobatársam, Zsigmond Géza, akivel a Tiszavirág című egyetemista lapot szerkesztettük, a kezembe adott egy meglehetősen megkopott, írógéppel írt kéziratot, s arra kért, hogy olvassam el.

A családregény, – amely mintegy száz évet ölelt fel egy brassói szász család életéből –, kifejezetten tetszett, de a szobatárs csak akkor árulta el, hogy ez az édesanyja utolsó regénye, amely 1978 és 1986 között íródott, de a Ceaușescu bukása előtti egyre zűrösebb években már esély sem volt a kiadására, s mire megjelenhetett volna, édesanyja, szülővárosába, Brassóba igyekezvén egy autóbalesetben meghalt.

A kéziratot eljuttattam Czine Mihálynak, majd Pomogáts Bélának, aki megígérte, hogy elolvassa, s próbál kiadót is találni, hogy mielőbb megjelenhessen. Pár hónappal később fel is hívott, s nagy lelkesen újságolta, hogy a marosvásárhelyi Mentor Kiadó vállalta a regény kiadását, amelyhez ír utószót is. A könyv 1996 tavaszán meg is jelent, s azt ünnepélyesen be is mutattuk a Magyar Írószövetségben.

A 12-13. században a Gömörből és Tornából betelepedett magyar lakosság (gömörőrök) mellett jelentős szász lakosság telepedett le a vármegyében. Legelső csoportjuk még III. Béla király uralkodása idején, az 1180-as években érkezett. Mindenesetre, Késmárkon 1190-ben már jelen voltak. A Szepesség német Zips elnevezése alapján cipszereknek nevezett szászok a középkori vármegye legjelentősebb gazdasági és kulturális szereplői voltak. A betelepített szászok vezetője Arnold, a Görgey-család első ismert őse, kinek Arnold nevezetű fia töltötte be a  főispáni tisztet.       Huszonnégy királyi városuk széles körű autonómiát élvezett, s ezt az 1867-es kiegyezésig megőrizték. Központjuk Lőcse volt, ahol a tartomány grófja székelt. A Szepesség élen járt az iskoláztatásban, s így e táj adhatta a magyarságnak a legtöbb értelmiségit. S idézzük ismét Szalatnait: „Makacsok és konzervatívok voltak mindig a szepesiek.

A reformációt is csak hosszú harcok és és töprengések után fogadták el, nem mint az erdélyi szászok, tüstént. De ki is tartottak aztán amellett, amit befogadtak. Józan és racionalista gondolkozásuk közel hozta őket a kálvinizmushoz, akár a debrecenieket. S mennyi mindenben jártak elől a magyar történelemben. Az első könyvnyomdákat és sétatereket, az első szállodákat és könyvesboltokat, szép temetőket és gyümölcsöskerteket itt csinálták. S nem utolsósorban ragyogó, pompás meséket exportáltak, amelyekből vígan megélt Jókai, Mikszáth és Krúdy”.

Hisz ki ne ismerné Mikszáth utolsó remekét, a Szepesgörgőn és Lőcsén játszódó A fekete város című halhatatlan opusát, ahogy Jókai A lőcsei fehér asszonyát vagy Krúdy miniatűrjét, a Tizenhat város tizenhat leánya. Mindegyik a dolgos, élelmes cipszerekről mesél, akik megélték a saját maguk csatáit, s nem egyszer halálos kimenetelük ellenére is mégis mintha  csak igazolnák Szalatnai szavait, „a Szepesség a béke, a nemzetiségi együttműködés tartománya”.

Lőcséről kerül Budapest érintésével Brassóba, a szintén nagyobbrészt szászok lakta városba önérzetes magyar hazafiként Szépréthy Béla Gusztáv is, aki majd az egyik brassói magyar középiskola igazgatója lesz. Az 1880-ban mintegy harmincezres városban nagyjából megegyezik a németek, a magyarok és a románok aránya, de amíg a szepességi cipszerek bátran vallják magyar szimpátiájukat, a brassói szászok sokkal kevésbé. S természetesen ez a tény a szász-szász közeledést is jelentősen megnehezíti. Az 1867-es kiegyezés után Brassó is aranykorát éli, egyedül a Habsburgokhoz évszázadokon át hű szászok méltatlankodnak, főleg, miután a budapesti kormánypolitika felszámolja a szászok autonómiáját. Nos, Szépréthy Béla Gusztáv ezekben az időkben veti meg a lábát Brassóban, s innen kezdve mintegy száz éven át követhetjük nyomon a Szépréthy család és Brassó történetét. Belefér ebbe két világháború, kitelepítés, családi tragédiák egész sora. Szépréthy Béla Gusztáv egyetlen fia, – aki megjárja az első világháború poklát is, s a naplóján keresztül betekintést nyerhetünk a nagy háború utolsó hónapjaiba is, amelyet a francia fronton töltött –, székely magyar lányt vesz feleségül, de három lányuk már alaposan megkeveri a családi szálakat, a legidősebb egy erdélyi magyar zsidóhoz, a két ikerlány egyike egy román férfihoz, másikuk, az írónő egy félmagyar-félszász orvoshoz, Zsigmond Károlyhoz megy feleségül. Ő az, aki majd felesége halála és nyugdíjazása után sokéves kitartó munkával feltérképezi felesége családfáját (A Genersichek és utódaik, 2015). Kiderül belőle, olyan híressége is köthetők a családhoz, mint Wildner Ödön filozófus, műfordító, Hazay István mérnök-geodéta, Sólyom Jenő fizikus, Bethlenfalvy Géza Kelet-kutató, Filep Antal néprajztudós, Szelényi Gusztáv entomológus, Brassek Ottó festőművész, Kántor Lajos szerkesztő, irodalomtörténész, de férjként a családdal kötötte össze a családfáját Bartók Béla zeneszerző, Zilahy Lajos író, Gyergyay Árpád orvostudós, Mikó Imre jogász és író is. Nem akármilyen névsor...

Szépréti Lilla (már így h és y nélkül) 1937 március 14-én született, s egész életében újságíróként dolgozott. Ahogy olvashatjuk róla, rengeteg riportot készített Szatmártól Konstancáig, Temesvártól Suceaváig. Erdélyben majdnem minden városról írt. Sok faluban járt, nemcsak a hétfalusi, hanem a moldvai csángókat is felkereste. Tematikája is nagyon változatos volt. Részt vett szív- és agyműtéten, éjszakai mentőn, iskolákban, múzeumokban riportozott, írt művelődési rendezvényekről, közéleti személyekkel, képzőművészekkel, színészekkel, zenészekkel, folkloristákkal készített interjút.

Bűnügyi témákról is írt, ezért járt a bíróságon, rendőrségen, még a börtönben is. De imádta a műemlékeket is, Marx József fotóművésszel 1981-ben jelentette meg a Régi és új világ (Képes levelezőlapok) című kötetét, amely ugyan könyvesbolti forgalomba nem került, de az ötezer példányt így is pillanatok alatt elkapkodták. Sütő András, akivel hosszú éveken át dolgozott együtt az Új Élet (később Erdélyi Figyelő) c lapnál, írja a kötet előszavában: „Ez a könyv, Szépréti Lilla kitartó barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai, tornyai felé mutat, s nem azért, hogy a jövendő felé fordított arcunkat visszafordítsa, hanem éppenséggel a jövőnek jobb megtervezése végett. Történelmi műemlékeinkről van szó. És arról, hogy aki nem ismeri a múltját, nem érti világosan a jelenét sem…”

A szerző Törcsvártól kezdve a gernyeszegi, radnóti és koltói várkastélyon át a voroneti templomig járja be Erdély  és Románia nevezetes épületeit, s megírja azok rövid történetét, azzal a nem titkolt céllal, hogy a ma emberének ne csak az jusson róluk eszébe, hogy régi (vagyis ócska és elavult). De amikor ez a kötet megjelent, Szépréti Lilla már ismert írónak számított. 1965-ben jelent meg első kisregénye, az Egy szál svéd gyufa, amelyet három évvel később egy elbeszéléskötet (Párhuzamos vonatok) követ, majd a rá következő évben egy újabb kisregény, a Zöld mécses. 1974-ben egy újabb elbeszéléskötet (Utazás anyámmal), míg 1975-ben egy újabb regény, A család reménysége.

De nem feledkezett meg a legkisebb olvasókról sem, 1971-ben nekik írja a Zsuzsu Seremberekben, négy év múlva pedig a Napot járó pillangó c. meseregényeket. Nyolc évig dolgozott a három emberöltőt átfogó Család-regényen, amely végül már csak a halála után (lásd. feljebb!) jelenik meg.  

„Egy dolog mentheti meg az embert az erkölcsi széthullástól, egyetlenegy dolog, csupán egyetlenegy, ha az ember becsülettel, törhetetlen hittel és hűséggel teljesíti az állam iránti kötelességét” – hajtogatja Szépréthy Béla Gusztáv, aki egy barátja, a selmecbányai Rombauer Emil unszolására vállalja el a brassói tanári állást, hogy annak távozása után a helyét átvéve végül középiskolai igazgatóként fejezze be működését. Szépréti Lilla egykori naplóbejegyzések, családi adomák, egykorvolt használati tárgyak, cégtáblák segítségével idézi fel a száz év történéseit. S nem hallgatja el a lőcsei kezdeteket sem, a múlt század hatvanas éveiben felkeresi a még élő rokonokat. „Lőcsét gyermekként Tejút menti városnak hittem, s benne apai dédapámat, Szépréthy Aba Ottó Maldinót pedig sajátságos lakójának, aki földmérő útra indul lovas kocsin, bőrtokba zárt rézműszereket hordva magával”. De Lőcsén, vagyis Levočán már az egykori Szépréthy-házat is csak nehezen találta meg, egyedül nagyapja húga, Vilma néni maradt hűséges a Szepességhez, aki Iglón élt akkoriban. A regényben megelevenednek a brassói kezdetek, a nagy háború borzalmas évei, az impériumváltás, ahogy a második világháború évei, s az ismételt, immár sokadik újrakezdés is. De azt is megtudhatjuk a regényből, hogy brassói tanárként kezdte nem túl hírneves pályáját a József Attila révén elhíresült Horger Antal nyelvészprofesszor is. S ha már idéztük Szépréthy Gusztáv Béla ars poeticáját, akkor idézzük még egyszer őt. Diákjainak szokta volt mondani: „Az ember ne tűzzön maga elé erejét meghaladó célokat, de amit vállalt, azt próbálja tökéletesen megoldani”.  

Egy letűnt világot ábrázol nem kevés lírai erővel Szépréti Lilla. Egy világot, amely összekapcsolja Felvidéket Erdéllyel, Lőcsét Brassóval, a cipszer „deutsch-ungar”-okat a Romániában élő szászokkal.

Szépréti Lilla könyveit hiába is keresik az antikváriumokban, ahogy a könyvesboltokban sem. Tartós hiánycikk, mint az a letűnőben, kihalóban lévő szellemiség is, amely műveinek minden sorát át- és áthatja.