Romok, pestis és prédikációk
II. Rákóczi Ferenc születésének 350. évfordulója alkalmat ad arra, hogy könyv formájában – A vezérlő fejedelem nevelője: P. Bárkányi János ofm élete és munkássága – is felidézzük azokat a személyiségeket, akik a fejedelem gyermekkorát alakították és korának szellemi világát formálták. Közéjük tartozott Bárkányi János ferences hitszónok is, aki nemcsak a Rákóczi család környezetében szolgált, hanem a korabeli Magyar Királyság számos jelentős városában, Kassán, Léván, Homonnán és Nagyváradon is működött. Életútja egyszerre tükrözi a 17–18. századi ferencesség missziós lelkületét, a háborúk és járványok sújtotta korszak megpróbáltatásait, valamint a rend tagjainak áldozatos helytállását. Bár nyomtatásban egyetlen műve sem jelent meg, kéziratos öröksége máig fennmaradt. Élete és működése egyszerre idézi meg a barokk vallásosság világát, a ferencesek missziós tevékenységét és a Rákóczi-kor történelmi küzdelmeit.
Neve alapján feltételezhető, hogy Bárkányi János Nógrád vármegyében, a Salgótarjáni járás területén fekvő Nagybárkány községből származott. Biztosan állíthatjuk azonban, hogy szülei a Mátyás nevet adták neki, és valamikor 1645 körül születhetett.
Bárkányi Mátyás a Salvatoriánus Rendtartományba lépett be, és 1662-ben a szécsényi kolostorban kezdte meg noviciátusát. Ekkor kapta a János nevet is.
A noviciátus éve elvileg az elcsendesedés, az elvonultság és a rend belső életével való ismerkedés időszaka lett volna, ám a kor viszonyai ezt aligha tették lehetővé. Tanulmányait Szegeden, Körmöcbányán és Kassán folytatta. Később Füleken szolgált, ahol azonban nem maradhatott sokáig, hiszen a kor szokásainak megfelelően a ferenceseket szinte évente áthelyezték. 1671-ben már Szendrőben találjuk.
Az 1673-as kuruc támadások idején a környék lakossága a kolostorban keresett menedéket. A támadók ugyan nem tudták elfoglalni az épületet, de annak tetőszerkezetét felgyújtották. Emiatt a ferencesek egy időre magánházaknál húzták meg magukat, és a szentmiséket is ott mutatták be.
Zrínyi Ilona hívására 1682-ben hivatalosan Munkács várába költözött, ahol 1688-ig tartózkodott. Fennmaradt II. Rákóczi Ferenc első ábécéskönyve, amely első íráspróbálkozásait is tartalmazza. Bárkányi a következő bejegyzést tette benne: „A bölcsességnek kezdete az Úr félelme. Kitül mindennemű jóknak áldását kívánnya P. Bárkány János az Méltóságos és Nagyságos nevendék Fejedelmi nagy Rákóczi Famíliának méltóságos csemetéire, Rákóczy Ferkére. Kinek az Úr napjait sokakra terjessze, földön és mennyen örökösen nagyra nevelje.”
Ezt követően Bárkányi visszatért a rendi közösségbe, ahol ismét hitszónoki feladatokat kapott: előbb Gyöngyösön, majd Szécsényben, Szegeden, Léván, Kecskeméten és Szendrőben szolgált, később újra Gyöngyösön, végül 1696-ban Szolnokon gvardiánként működött.
1689-ben kapott megbízást Szécsény újjáalapítására. Először Ludányhalásziig jutott, ahol mindössze három kunyhót talált, és ott kapott némi szállást. Szécsény városát ekkor üszkös romok és mérhetetlen gaz borította; a templom és a kolostor is használhatatlan állapotban volt.
Bárkányi egy szekérre gyűjtötte össze az újjáalapításhoz szükséges eszközöket, elsősorban a liturgikus felszereléseket. A szentmiséket is úgy mutatta be, hogy a szekér oldalát lehajtva helyezte el rajta az oltárkövet és az egyéb kellékeket. Levelet írt a környék falvaiba menekült szécsényi lakosoknak, hogy Szent Máté ünnepére térjenek vissza, és foglalják el újra a települést. Ez meg is történt.
Bárkányi valamikor 1708 után került ismét a gyöngyösi kolostorba. Erre az időre tehető a nagy pestisjárvány pusztítása. Egyes becslések szerint a Rákóczi-szabadságharcban mintegy 80 000 ember vesztette életét, míg a járvány körülbelül 410 000 áldozatot követelt.
A tél rendkívüli hideggel köszöntött be, ezért a városban csak „nagy télként” emlegették. Időnként hallani lehetett a gyökerükig meghasadó fák robaját. A kortársak szerint „mását az emberek nem látták, nem hallották”. A kolostor összes fája kifagyott, még az a két puszpángfa is, amelyek alatt a török időkben számtalanszor prédikáltak a barátok.
Az 1709-ben szolgáló ferencesek egy pillanatig sem haboztak követni mártír elődeik példáját. Az 1682-es pestisjárvány idején ugyanis a városban szolgáló tizenegy ferences szinte kivétel nélkül a betegek ápolása közben szerzett fertőzés következtében halt meg, a felebaráti szeretet vértanúiként.
1709 októberének végén Lázár Norbert és Szabó Lajos szerzetesek kiköltöztek a Tót utcában lévő elkülönítőházba, amely 1707-ig a jezsuiták rezidenciájaként működött. Pestilentiáriusként itt kezdték meg a betegek lelki gondozását. Az ápolási munkákban feltehetően Pápai Didák és Erdélyi Dániel testvérek is részt vettek. A kórház hamarosan megtelt pestises betegekkel. Kőnig barát így ír a rendház elkülönítőjéről:
A kert közepén sokáig állt az az oszlop, amelyre az elkülönített páterek számára az élelmet és az üzeneteket helyezték. A konyha feletti bejáratnál pedig ott függött a csengő, amellyel jelezni tudták, ha valamire szükségük volt.
Rövid időn belül Bárkányi is megbetegedett. A rendi hagyomány 1710. szeptember 27-ére teszi halálának napját, míg a Salvatoriánus rendtartomány necrologiuma szeptember 22-ét jelöli meg. Valószínű azonban, hogy a járvány közepette nem tudtak minden adatot pontosan rögzíteni.
A jászberényi rendház defunktóriuma költői módon így emlékezett meg róla: „Johannes Bárkányi disposite animam Deo resignavit” – „Bárkányi János önként adta át lelkét Istennek.” Telek József rendtörténeti kéziratában „P. Joannes Bárkányi Praedicator Hungaricus clarissimus” megjelöléssel említi, vagyis a leghíresebb magyar prédikátorként tartotta számon a szentség hírében elhunytak között.
Bárkányitól egyetlen nyomtatott mű sem maradt fenn, kéziratban megőrzött írásai közül azonban több is figyelmet érdemel. Ezek közül az első a Szent Julianna vértanú életéről szóló verses életrajz, amelyet 1686. február 16-án adtak át Rákóczi Juliannának. Az eredeti kéziratot ma a kolozsvári Akadémiai Könyvtár őrzi. A mű barokkos stílusban íródott, és bizonyos vonásaiban emlékeztet a kortárs Gyöngyösi István költészetére.
A Győri Egyházmegyei Levéltár őrzi Bárkányi János temetési beszédeit és néhány fennmaradt jegyzetét. Írásaiban szívesen idézett antik szerzőktől, és ha az elhunyt életéből hazafias érzelmeket vagy jelentős történelmi eseményeket lehetett kiemelni, azokat is beépítette beszédeibe.
A barokk hierarchikus szemléletnek megfelelően a halott nevében először a királytól, a hazától és az intézményektől búcsúzott el, majd a családtagoktól: a házastárstól, a gyermekektől, a szülőktől és a többi hozzátartozótól.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2026/25. számában.
