Rimaszombati tenisztörténet Hacsi Attila tollából
Úgy látszik, a gömöri régió évtizedes tapasztalattal rendelkező tudósítóinak csak nyugdíjas korukban adatik meg, hogy a napi tudósításokat szögre akasztván, végre megírják az életművüket. Így ne csodálkozzunk azon, hogy Hacsi Attila és Farkas Ottó is az utóbbi években jelentkezik önálló munkáival, amelyek az utókor számára a régió egy-egy fontos területének múltját foglalják össze, legyen az sporttörténet vagy népi hiedelmek, családtörténeti adalékok. Amíg a napokban Farkas Ottó regénnyel (erről majd a közeljövőben bővebben is írunk), addig Hacsi Attila tenisztörténettel jelentkezett.
Hacsi Attila nélkül elképzelhetetlen lenne a régió sajtótörténete, szinte a kezdetektől ott bábáskodott a Gömöri Hírlap hetilapnál, amelynek több ciklusban volt főszerkesztője, s mindig őt hívták, ha a lapot aktuális tulajdonosai megszüntetni akarták. Tíz évig az Új Szó gömöri regionális tudósítójaként is dolgozott. Nyugdíjas éveiben előbb a 100 éves rimaszombati foci történetét foglalta össze (Legendák a legendákról), s adta ki önköltségén magyarul szlovák tartalmi összefoglalóval, majd e sorok szerzőjével a 2018-ban ötvenedik születésnapját ünneplő Gömöri Hírlap előtt tisztelegtek az Így írtuk mi a Gömöri Hírlapot című antológiával, amelyet támogatás híján szintén önerőből adott ki.
Az idén ezt követte a rimaszombati tenisz történetét összefoglaló munkája, amely már külön kötetben jelent meg magyarul és szlovákul is.
A Keserédes teniszkenyér címet viselő kötet 200-200 példányban jelent meg, a szlovák változatot a Gemerské zvesti egykori főszerkesztője, Igor Antalík készítette el. „Sajnos, a koronavírus a lehető legrosszabbkor érkezett, ugyanis a könyv februárban jelent meg, de a vírus miatt a már betervezett könyvbemutatókat is le kellett mondanom” – mondja Hacsi Attila, akinek komoly személyes kötődései is vannak a rimaszombati teniszélethez.
A tenisz, ahogy a politika is úri huncutság – mondják, s talán nem véletlen, hogy sokáig Rimaszombatban is a kevesek sportja lehetett csak. S bizony a későbbiekben is, akik komolyan gondolták a versenysportba való bekapcsolódást, komoly áldozatokat kellett, hogy hozzanak, hisz a versenyekre való kiutazás nem kis összegeket emésztett fel. Hacsi Attila könyve áttekinti a rimaszombati tenisz történetét a kezdetektől napjainkig, s kötete második felében név szerint is megrajzolja a legtehetségesebb rimaszombati teniszezők pályaképét. Kötetének egyik nagyon fontos tanulsága, hogy bizony az elmúlt száz évben is különösen fontos szerepet töltöttek be a regionális lapok, amelyek, ha épp voltak, a teniszversenyekről is beszámoltak. Amikor pedig nem voltak, nos azoknak az éveknek az eseményei és alakítói eltűntek az örök homályban.
A regionális lapok ugyanis egyfajta krónikaként is szolgáltak-szolgálnak, ezért is végtelenül szomorú az a hercehurca, amely jelenleg is zajlik a rimaszombati városi lapok közül.
Magyarországon már a XIX. század hetvenes éveiben megvetette a lábát a tenisz, Rimaszombatban az első klub 1899-ben jött létre (jóval korábban a futballnál), s 1907-ben már az első versenyeket is megrendezték. Rimaszombat mellett Losoncon, Likéren, Tiszolcon, Murányváralján és Csíz-fürdőn is hódoltak a sportágnak, s 1911-ben felavatják a feledi teniszpályát is. 1923-tól Rimaszombatban a Polgári Olvasókör keretében működnek a teniszezők, s az országváltás után a húszas években ismételten erőre kap a sportág a régióban is.
A második világégés után regionális lapok és szemtanúk hiányában sokáig követhetetlen a sportág ismételt feltámadása, de a hatvanas évektől már előkerülnek a tudósítások és a még élő szemtanúk is.
Ekkoriban Koloman Slávik fogorvos neve fémjelzi a rimaszombati teniszéletet, akit 1969-ben megválasztanak a járás legjobb sportolójának is. Slávik mellett ekkoriban tűnt fel Gócza Tibor neve is, aki 1970-ben ifjúsági szlovák bajnok lett. A hetvenes évek volt a rimaszombati tenisz egyik fénypontja, amikor egyéniben és csapatban is jegyezték a csehszlovák tenisztérképen Rimaszombatot. 1974-ben felújítják a harmincas években már nagy sikerrel megrendezett Gömöri Kupát, s az is kiderült, a városkerti pályák már nem képesek kielégíteni az igényeket, mivel ezekben az években már több mint százan űzték versenyszerűen a teniszt, 1977-ben a teniszklubnak 120 tagja volt. A futballpálya mögötti egykori röplabdapályák helyén újabb teniszpályákat hoztak létre, majd elkészült az Akasztóhegy alatti sporttelep is újabb teniszpályákkal. Ahogy lenni szokott, a társadalmi munkában, lelkesedésből épült sportpályát később elprivatizálták. A kilencvenes évek elején az akasztóhegyieknek saját klubjuk is van, amely szintén benevez a kerületi bajnokságba. De ekkoriban olyan nevek fémjelzik a rimaszombati teniszéletet, mint Ľubomír Kurek, Kisantal György, Peter Paulenka, Csarnakovics Erik, Križan Kinga, Borbély László vagy a tragikusan fiatalon elhunyt Ján Moncoľ és Hacsi Kinga. Ma a rimaszombati tenisz ismét a csendesebb napjait éli.
A kötet második felében a szerző külön foglalkozik a hetvenes-nyolcvanas évek legtehetségesebb teniszezőivel, külön kiemelve Gócza Tibor nem mindennapi pályáját, aki fénykorában nemcsak Csehszlovákia legjobb férfi teniszezői közé tartozott, ő volt az utolsó, aki idehaza le tudta győzni a világ egyik legjobb teniszezőjévé avanzsált Ivan Lendlt, s hosszú évekig edzője lehetett a világ egyik legjobb női teniszezőjének, Jana Novotnának.
Kár, hogy a kötet nem önálló fejezetben foglalkozik Gócza Tibor parádés pályafutásával (vajon ő miért nem kapta még meg a városdíjat?), hanem szétdarabolja azt, s így elég nehezen követhetővé teszi. A Novotná kétes magánéletét tárgyaló fejezetet viszont simán elhagyhatta volna a szerző. Gócza mellett pazar kisportrékat olvashatunk Borbély Lászlóról, a Kisantal-fivérekről, Csarnakovics Erikről, Križan Kingáról, de azokról is, akik betegség vagy más okok miatt gyorsan abbahagyták teniszpályafutásukat (Princ Róbert, Peter Paulenka, Šťavina Mátyás, Vladimír Kurek), s külön fejezet eleveníti fel azok emlékét, akik külföldön folytatták (Anna Moncoľová, Vladimír Kurek) vagy akik már nem lehetnek itt közöttünk.
Hacsi Attila munkája hiánypótló munka, s csak csodálhatjuk az elszántságát, hogy önerőből menti, ami még menthető, s állít emléket mindazoknak, akik sportolóként nagyon sokat tettek Rimaszombat és a régió hírnevének az öregbítéséért.
Ez normális helyzetben a város aktuális vezetésének a feladata lenne, de tudjuk, a normális helyzettől régiónkban nagyon messze vagyunk. Boldogabb nemzetek büszkék az őseikre, itt sok településen a múlt összes nyomát eltüntették, vagy nem tudnak mit kezdeni az örökséggel. (Várgedében EU-s támogatásból újították fel a Sztojkovics-kastélyt, s hoztak benne létre regionális múzeumot. Évek óta nem tudnak a helyiek mit kezdeni vele...) Kár, hogy a Hacsinak a lektorálásra már nem maradt se ideje, se pénze, így bosszantó elírások, helyesírási hibák maradtak a kötet második felében, de ebben a helyzetben ezt elnézzük. A szerző mostanában Losoncon kutakodik, nagyon várjuk az újabb hiánypótló összefoglalót.
