Rácz Olivér, aki minden műfajban meglepetést szerzett olvasóinak
„Munkásságát maradandó értékeink között tartjuk számon és megbecsüljük!” – jelentette ki jó pár évvel ezelőtt Rácz Olivér életművét méltatva a 12 évvel fiatalabb nemzedéktárs, az idén Kossuth-díjat kapott Duba Gyula. Ma már sajnos elmondhatjuk, Duba túl optimistának bizonyult, s még az sem vigasztalhatja Rácz Olivér írásművészetének a kedvelőit, hogy nem csak ő jutott erre a szomorú sorsra.
Egy évben született Berkó Sándorral, s amikor első könyve megjelent, Berkó hamvai már rég egy ukrán tömegsírban porladtak. Berkóval a szlovenszkói magyar irodalom egyik legnagyobb tehetségét veszítette el, Rácz Olivér ennél szerencsésebbnek bizonyult, hisz nemcsak túlélte a borzalmakat, hanem abból építkezve felépítette az egyik leggazdagabb szlovákiai magyar irodalmi életművet.
Gyerekkönyvekkel és kritikaírással kezdte, versekkel folytatta, regényeiben érte el művészi pályafutása csúcsát,
még a színpadra is eljutott, s akkor sem adta fel, sőt képes volt megújulni, amikor a rendszerváltásnak nevezett „valami” után sokadmagával együtt őt is kiöntötték azzal a bizonyos fürdővízzel.
Berkó Sándorral együtt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, már vérzivataros évében született Kassán, mégpedig értelmiségi családból. Apja még Alexius Roth néven látta meg a napvilágot pár évvel a kiegyezés után zsidó családban, gimnáziumi tanár és újságíró volt, aki esküvője előtt magyarosított, ahogy nagyon sokan mások abban az időben. Az esküvői anyakönyvben már Rácz Elekként szerepel, de csak az esketőteremben fogadott örök hűséget; Kassa új urainak, a csehszlovák hatóságoknak nem, így tanári pályája megpecsételődött. 54 évesen itt is hagyja e földi árnyékvilágot; Olivért és két idősebb testvérét, Ervint és Editet édesanyjuk, Schamal Huberta neveli fel.
Az alma Olivér esetében nem esett messze a fájától, 16 éves, amikor első verse megjelenik a Kassai Újságban. Amíg Berkó a losonci gimnázium, addig Rácz Olivér a kassai gimnázium önképzőkörében bontogatja a szárnyait. Még középiskolai évei alatt ismerkedik meg későbbi feleségével, Nyiszli Katalinnal. A lány Prágában, ő pedig Pozsonyban folytatja a tanulmányait, de az újabb világégés közbeszól. A tét immár nem a diploma megszerzése, hanem a puszta túlélés lesz.
Rácz Olivér a müncheni békediktátum után visszatér az immár Horthy Miklós Magyar Királysága alá tartozó Kassára, majd Szegeden fejezi be egyetemi tanulmányait, történelem-francia szakos oklevelet szerez.
Amikor 1942-ben visszatér szülővárosába, egy szlovák iskolában kap állást, de miután megvádolják azzal, hogy baloldali és liberális eszméket vall, gyorsan a munkaszolgálatosok között találja magát. Szerencsére nem kint a hadszíntéren, hanem egy kassai irodában, amelyet arra használ fel, hogy több embernek – így barátnőjének is –, menlevelet szerez, s már évtizedekkel később, halála után 2019-ben megkapta a Világ Igazai kitüntetést.
A Rácz Olivér által hamisított okmányokkal élte túl a borzalmakat menyasszonya, Nyiszli Katalin mellett Ganz Vilmos és Šimko István is.
Ez utóbbinak Svájcban élő fia, Dušan Šimko jeles szlovák prózaíró, akinek Esterházy lakája című művét magyarra is lefordították.
Túlélve a háborút, még a béke első hónapjaiban 1945 februárjában összeházasodik kedvesével. Mivel a magyar iskolákat épp a Kassán elfogadott kormányprogramnak köszönhetően bezárták, Rácz Olivér először nagybátyja fűrésztelepén dolgozott, majd egy téglagyárban lett hivatalnok. Csak az ötvenes évek elején nyíltak meg ismét a magyar iskolák kapui, előbb az ipariban (ma Szakkay József Szakközépiskola), majd 1953-ban kinevezték a Magyar Nyelvű Alapiskola igazgatójának.
Sok-sok kérvény és közbenjárás után barátaival sikerült kijárni a gimnáziumot is, amely 1958 szeptemberében nyitotta meg a kapuit egy épületben az alapiskolával
(ma Márai Sándor Alapiskola és Gimnázium). Ennek volt az igazgatója 1970-ig, amikor az ún. konszolidáció idején Pozsonyba kerül. Egy ideig parlamenti képviselő, majd a szlovák oktatásügyi minisztériumban Štefan Chochol miniszter helyettesem, innen 1974-ben kerül át a kulturális minisztériumba, ahol a legendás szlovák költő, Miroslav Válek helyettese lesz négy éven át. 1978-ban nyugdíjba megy, s bár egy ideig még a Csemadok országos alelnöke, majd a Szlovák Írók Magyar Tagozatának a vezetője.
Ekkoriban mondja Tóth Lászlónak: „a jelenleginél feltétlenül nagyobb igényességre lenne szükségünk”. Bele sem merek gondolni, mit mondana Tóth Lászlónak (vagy másnak) 2023 nyarán.
Első verse nyomtatásban 1936-ban jelent meg, de hosszú éveket kellett várni a folytatásra. A családot alapított, s feleségével két kisgyereket, Olivért és Katalint nevelő Rácz Olivér mintegy nevelő célzattal meséket kezd írni gyerekei szórakoztatására és okítására. Fia orvos, egyetemi professzor, lánya tizenkétszeres csehszlovák vívóbajnok, világbajnoki ezüstérmes lesz, unokája Noémi férjével, Lukács Zsolttal együtt neves képzőművészek.
Nos, 1950-ben jelenik meg A póruljárt kandúr és más mesék, az Állatvilág, Mesék (Kárpáti Anna álnéven), s az ötvenes évek első felében elindul a pályán az irodalomkritikus Rácz Olivér is.
Fábry Zoltán és Turczel Lajos mellett ő indítja útjára a harmadvirágzás nemzedékét.
Nem könnyű évek ezek, hiszen dühöng a sematizmus, s bizony kritikus legyen a talpán, aki kifogásait meg is meri fogalmazni. Hisz az a bizonyos fekete autó még szolgálatban van, s elég egy félreérthető mondat, s az író (írjon akár ezópusi fabulát is) könnyen az államvédelmi hatóság vendégszeretetét élvezheti.
„Az elmúlt évben kellemes meglepetést és igazi nyereséget jelentett egy tehetséges új kritikus jelentkezése, ismert műfordítónk és ifjúsági írónk, Rácz Olivér volt az, aki az Új Szó hasábjain három költőnk és egy prózaírónk kötetbe gyűjtött írásairól mondott bírálatot. Komoly, elmélyült elemzés, igényesség és széles irodalmi látókör jellemzi kritikáit” – üdvözli őt a brancsban Turczel Lajos.
Mégis újabb meglepetéssel bír, hogy két évvel később, amikor Turczel útjára indítja az ún. Nyolcakat, amikor megjelenik az Irodalmi Szemle első száma, az akkor már negyvenéves Rácz Olivér verseskötettel jelentkezik (Kassai dalok).
„Kulturált, az egykori Nyugat líraeszményét valló lírikusként mutatkozott be” – írja Szeberényi Zoltán, s bár a ritkán megszólaló költők közé tartozott, Őszi máglya címmel 1980-ban, majd három évvel később Fekete angyal címmel újabb verskötettel jelentkezett. Érdemes ideidézni költői ars poeticáját:
Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers,
hogy gyors jelent jövővel egybefonjon,
és hogyha kell, vádat s mementót kongjon:
emlékezz, ne felejts!
(Hiszek a versben)
1961-ben újra sikerült meglepnie az olvasót, a Puffancs, Göndör és a többiek című ifjúsági regénye – amely fia természeti iskolában eltöltött élményeit meséli el –, hatalmas olvasói sikert arat az egész magyar nyelvterületen, s az idők során több kiadásban is megjelenik. E sorok szerzőjének is egyik első komoly olvasói élménye volt a hetvenes évek közepén.
De ezzel még nem volt vége a műfaji meglepetéseknek. 1963-ban a Kassai Kerületi Irodalmi Kiadó 1 700 példányban jelentette meg a Megtudtam, hogy élsz című vaskos regényt, amelyben megteremti saját irodalmi alteregóját, Hernádi Tivadart, aki majd egész későbbi irodalmi pályáján elkíséri.
Az „én-regény” az 1938-1950 közötti éveket veszi számba, s főként a második világháború éveire koncentrál. Hernádi Tivadar, a későbbi Álom Tivadar végigkíséri Rácz Olivér regény- és novellaírói pályáját, s ez a Krúdy bűvöletében született, de egész lényével Švejkre hajazó kisember 1980-ban még a kassai Thália Színpadra is eljut. Az akkor pályakezdő Mázik István így emlékszik vissza a bemutatóra: „Alig húszéves voltam, amikor bemutattuk a darabot, amely Rácz Olivér novellafüzéreiből illetve a Megtudtam, hogy élsz című regénye alapján íródott színpadra, Szücsi (Szűcs János) rendezte, és Kmeczkó Mihály dramatizálta.
Sokat bajlódtunk a darabbal, ők is, meg mi is, a színészek. De kétségkívül Szücsi érdeme volt a sikeres előadás. A régi nagyokkal játszhattam együtt, Csendes Lászlóval, Várady Bélával, Kövesdi Szabó Marikával, László Gézával, Lengyel Ferenccel és egy kitűnő pesti vendégszínésszel, Balázsi Gyulával. Két szerepem is volt benne, Szabó őrvezetőt és a karpaszományost alakítottam. Sokszor játszottuk, többek között Feleden és Füleken is. Ez akkor nagy élmény volt a számomra, hogy szülővárosomban játszhattam, hazai közönség előtt… Ebben a darabban haltam meg először a színpadon.
A Megtudtam, hogy élsz pár év múlva szlovákul is megjelent, ahogy Rácz Olivér nem egy műve is.
A regény Dušan Marcin jóvoltából az idén képregény formájában is megjelenik szlovákul (Dozvedela som sa, že žijes). Íme, ez is egy lehetséges formája egy írói életmű továbbélésének. Rácz Olivér későbbi regényeinek többsége (A Rogozsán kocsma, Nem voltunk hősök, Az utolsó beugratás, Babonák könyve, Vasszegekkel veretel, Befejezhetetlen történetek) többnyire szintén az általa átélt történelmi időszak történéseit dolgozzák fel, s Rácz Olivér sosem titkolja, azok közé tartozik, akik ha feltételekkel is, de mélyen hittek a szocialista világrend „mindenek felettiségében”, s például a Vasszegekkel veretel című regény értelmiségi hőse elítéli az 1956-os, majd az 1968-as reformtörekvéseket is.
Rácz Olivér sok-sok külföldi utazása élményeit is feldolgozza
(A lótuszevők fehér szigetén, A mese ára), de azon kevés műfordítóink egyike, aki nemcsak cseh és szlovák nyelvből fordított. Csillagsugárzás című, versfordításait tartalmazó kötetét 1978-ban adta ki a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó. De szlovák fordításai közül érdemes megemlíteni Hviezdoslav Véres szonettek-jét, Rudolf Jašík A holtak nem énekelnek, Ladislav Mňačko A halál neve Engelchen, Peter Jaroš Néma fül, süket szem, Ján Johanides A legszomorúbb árvai ballada című regényeit, amelyek az ő jóvoltából ma már a magyar irodalom gyöngyszemei közé is tartoznak.
„Az író a kortársaknak, emberi közössége osztályos részeseinek üzen. És olykor kilépve szűkebb társadalma emberi közösségéből, az egyetemes emberi közösséghez, a nagyvilághoz szól. Mindenekelőtt azokhoz, akik vele együtt és hozzá hasonlóan hivatásuknak és küldetésüknek választották az írást, a gens de lettre soknyelvű és sokrétű táborához, az írás művelőihez szól” – írta egyik glosszájában.
Rácz Olivér a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójaként bizonyára sokszor tévedett is, ahogy ő maga írta annak idején Fábry Zoltánról. De ahogy Fábry, ő maga is ezeket a tévedéseit szüntelenül felülvizsgálta és átértékelte.
Utókora mindezek ellenére egy laza tollvonással kitörölte az emlékezetből, s valószínűleg még az sem nagyon vigasztalhatja, hogy bőven nincs egyedül a kitöröltek listáján.
De talán egyszer eljön még az idő, amikor az értékek ismét szerepet kapnak zűrzavaros világunkban, s ha meg szeretnénk érteni a XX. századot, akkor nélkülözhetetlenül szükségünk lesz Rácz Olivér írásaira is, hisz:
Hiszem, hogy vannak alkotó erők,
kik az időt, mely mély, akár a tenger,
megőrzik híven képpel és kerettel,
mert ők az őrzők és a szövegezők.
(Hiszek a versben)
