Pándy Lajos és az ő annyira szeretett Perbetéje
A felvidéki magyar irodalomban kevés olyan író van, aki annyira kötődne egy településhez, mint Pándy Lajos Perbetéhez. S talán még kevesebb település van, amely annyira kötődne egy híreséhez, mint Perbete Pándy Lajoshoz. Hány olyan nevesünk van, aki sosem ragaszkodott szülőföldjéhez, s hány település van, amely nem is (akar) tud(ni) arról, hogy milyen tehetségek származtak el onnan. Bár Pándy Lajos a lexikonok adataival ellentétben nem is Perbetén, hanem Komáromszemerén született, élete végéig hűséges fia maradt az őt felnevelő Perbetének, s némi túlzással bár, de nyugodtan leírhatjuk, gyakorlatilag ő tette fel a falut az irodalom térképére. Ráadásul egy olyan műfajjal, a mesével, amely eleve hiánycikknek számít a tájainkon.
S mindketten Budapesten kötöttek ki, egyikük a színészettel és az írással, másikuk a röplabdával kötött örök szövetséget. S ez még akkor is igaz, ha a szépreményű kezdet után Lajoshoz idővel hűtlen lett a színészet, de sosem lettek hűtlenek a szavak, s Pándy Lajos mindig megtalálta a helyét a világegyetemben, vagyis abban a közösségben, ahová a Sors kidobta. S ami talán a legfontosabb, sose felejtette el, hogy honnan jött. Vagyis Perbetéről, egy igen szegény családból, amelyből csak egy dolog nem hiányzott, a mérhetetlen szeretet.
Kalandos úton, puskalövésekkel a háta mögött jutott el Budapestre, az Országos Színészegyesület Színiiskolájába, a Gobbi Hilda rendezte Éjjeli menedékhelyben mutatkozott be az alkoholista Színész szerepében, s akkor nagy jövőt jósoltak neki karakterisztikus alakja, gyönyörű hangja miatt, s úgy tűnt, ez színészi pálya egyre felfelé ível majd. Nem ívelt, bár ahogy sokan mások, ő is hű maradt egyetlen épülethez, a Vígszínházéhoz (függetlenül attól, hogy hívták), de a kezdeti fontos szerepek után maradtak az egyre parányibb szerepek. De Pándy nem adta fel, szabadidejében a fordítás, az írás foglalkoztatta, s amikor már csak heti pár alkalommal kellett színpadra lépnie egy-egy mondat erejéig, megírta méhész nagyapja történeteit, de más történeteket is, s mindehhez egy „archaikus” műnemet, a mesét választotta.
De a kezdetekkor, az ötvenes években még jutott egy-két fontosabb szerep, így például a saját maga fordította Čapek-darabban, Az anyában (ezt Fiaim címmel játszotta Víg, míg eredeti címán a kassai Thália Színpad), amelyet Ajtay Andor vitt színre 1956 véres őszén, s amelyben az egyik fiút, Pétert Pándy maga játszotta el Bulla Elma Anyája oldalán. De ő fordította le a Švejk Burian-féle adaptációját is, amely igazából Hašek halhatatlan hősét beírta a magyar köztudatba. Agárdy Gábor után 1974-ben a komáromi Magyar Területi Színház (MATESZ) színpadán Dráfi Mátyás is eljátszotta. Ahogy ő fordította Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabját is, amely összehozta Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt, de Peter Karvaš Mielőtt a kakas megszólal című kultikus háborús tragédiáját is, amelyből remek tévéjáték is készült 1977-ben Várkonyi Gábor rendezésében Mensáros Lászlóval, Garas Dezsővel, Tordy Gézával, Páger Antallal, Gobbi Hildával és Hegedűs D. Gézával a főszerepben.
De főszerepet kapott még az Ezüst kupa című háborús darabban, aztán Várkonyi Zoltán, a Vígszínház legendás igazgatója taccsra tette, s maradtak azok az egymondatos szerepek. Amelyek persze nem is olyan könnyűek, hiszen egy mondatokból kellett világokat teremteni, s erre a Vígnek külön specialistái voltak, Pándy mellett Fakas Antal, Szatmári Liza, Kenderesi Tibor, Kölgyesi György, Gyimesi Pálma, Miklósy György, Sándor Iza vagy Szatmári István. Ők voltak a legendás „kiscsillagok”. Filmen is 1972-ben szerepelt utoljára Fejér Tamás filmjében (Hekus lettem), de a perbeteiek s mindannyiunk nagy-nagy szerencséjére nem elvonult a világtól, nem adta fel, hanem kihegyezte a tollát, s megírta az életemlékeit (Súgólyuk), de papírra vetette azokat a történeteket is, amelyeket annyira szeretett méhész nagyapja mesélt neki gyerekkorában.
Voltak ezekben mesék sárkányokról, csodálatos tettekről, de gyerekkora kedves emlékei is. S mindegyik mesében két dolog ismétlődött, Perbete és a szeretet. A perbetei mesék először 1977-ben jelentek meg Balogh Péter illusztrációival a Móra és a Madách Könyvkiadók közös gondozásában 23 800 példányban (ebből 1 500 példány a Madách részére), s igazából ez volt az első kötet, amely Perbetéről (s mellette Bajcsról, Madarról, Szímőről) szólt. A perbeteiek sokat adnak a múltjukra (töredelmesen bevallom, csak átutazóban jártam a faluban), az elmúlt két évtizedben több kötet is megidézi a falu múltját, így Belán Ernő A Kukukkhegytől a Paskomig (2003), Resko Sándor Perbete – Eltűnt régi világ (2008) s legutóbb a Perbetei almanach Jakab Ferenc szerkesztésében (https://ma7.sk/tajaink/mives-peldara-ingerlo-perbetei-emlek-az-utokornak).
„Aki a boldogságot keresi, annak három gonosz ellenséggel kell megküzdenie: az irigységgel, a sötétséggel és az ostobasággal” – tudjuk meg a Hogyan születtek a csillagok? című meséből. De kivétel nélkül az összes mese elárulja, mi az, ami élhetővé teszi ezt a világot, s ez a szeretet. Pándy Lajos nagyon szerette a szülőföldjét, s annak lakóit. S ezt őrizte meg a meséiben is, amelyet nyugodtan odatehetünk Benedek Elek, Illyés Gyula vagy Csukás István meséi mellé, s ajánlhatjuk kilenctől kilencvenkilenc éves korig.
