Összegyűjteném a fényt – M. Csepécz Szilvia meg nem élt 60. születésnapjára
Nem ismertem nála érzékenyebb és ami ezzel jár, sértődékenyebb embert a pályám során. Voltunk a legbizalmasabb barátok, de voltunk kevésbé beszélő viszonyban is. Amikor a Vasárnapban úgymond a főnöke lettem, ő már (el)ismert író volt, de amíg a prózáját egyfajta nagyon izgalmas kihagyásos technika jellemezte, sőt ő volt az első interaktív felvidéki magyar író is. A riportjait hajlandó volt olykor (túl) bő lére ereszteni, s nem egyszer előfordult, hogy az anyag felét kénytelen voltam kihúzni. Ilyenkor nagyon megsértődött, de pár óra múlva felhívott, s tudtomra adta, a cikk mely részeit kéri benne hagyni, s mi az, ami nyugodtan kimehet. Bár költőként megkapta a Madách-díjat, meseíróként a legjobb szlovák gyerekkönyv díját is, mégis úgy érezte, nem ismerik el eléggé a tehetségét. Alig 46 éves volt, amikor önként a halálba menekült.
Ugyan az érsekújvári kórházban született, s hosszú évekig Párkányban lakott, de ízig-vérig barti volt. Halála után in memoriam polgármesteri díjat kapott, s a helyi könyvtár is felvette a nevét. A párkányi gimnáziumban érettségizett, de mivel nem vették fel az egyetemre, különböző munkahelyeken próbálkozott. Volt a barti kultúrház vezetője, de dolgozott postán, ahogy könyvesbolti eladóként is Párkányban.
Első zsengéi a Kis Építők és a Tábortűz hasábjain jelentek meg, később az Irodalmi Szemle hozta rendszertelenül megjelenő verseit és prózai kísérleteit.
De mindvégig elszánt célja volt újságírónak lenni. Szegeden el is végezte a kilencvenes évek végén az újságírói szakot. Előbb a Nő szerkesztőségében riportereskedett, majd szinte velem egy időben került a Lovász Attila fémjelezte Vasárnaphoz, ahol Kövesdi Károllyal, Vrabec Máriával, Szabó G. Lászlóval és Czene Tamással írták a lapot. De ekkor már a szlovákiai magyar irodalom élvonalába tartozott.
Az 1986-ban a Főnix füzetek sorozatban megjelent, tulajdonképpeni Iródia antológiában mutatkozott be Farnbauer Gábor, Fellinger Károly, Ravasz József, Hizsnyai Zoltán, Hodossy Gyula, Juhász R. József, Krausz Tivadar, valamint a kötetben prózát jegyző Hogya György és Talamon Alfonz társaságában.
Ekkor nyilatkozta az Iródiáról: „Úgy hiszem, az Iródia elérte a célját; mármint útnak indított egy új írónemzedéket. Nem hiszem azonban, hogy mint mozgalom, képes legyen az állandó megújulásra; szerintem ez nem is szükséges, minden korosztály formálja ki a saját »Iródiáját«. Jó, ha sokan vannak az összejöveteleken, és vannak új arcok is, de a végtelenségig nem lehet egy ponton megmaradni, és továbblépve lehet, hogy nem örülnék, ha egy új »Hodossy Gyula« és egy új »Fórum« szervezné a mi Iródiánkat”.
Négy évvel később, már a rendszerváltás után a Főnix füzetek sorozatban jelent meg első verseskötete is Történések küszöbén címmel.
A kötet fülszövegében olvashatjuk: „Versei kifinomult líraiságról, képekben gazdag költői világról tanúskodtak. Önálló kötete mindezen erények folytatása és kiteljesedése egyben. Költészete a személysről szól, és bár természetes, hogy a költészet a személyest, az egyénit fogalmazza meg, nem mindegy, hogy milyen belső erők, ösztönzések, kényszerek, az őszinteségnek és az elmondhatóságnak milyen mértékei határozzák meg azt”. Versei mellett prózával (Egyszerű viselet) is próbálkozott, nem is sikertelenül. De kétségtelenül a legmagasabb szintre a gyerekeknek és aligkamaszoknak írt meseregényeivel jutott.
Számos leporellót jegyzet, s az 1997-ben az AB-ART Kiadó által Bugyács Sándor illusztrációival megjelentetett, Kicsi, kisebb, legkisebb című meseregénynek álcázott nagyon is élethű története nemcsak az olvasók körében aratott hatalmas sikert, de az Év Gyerekkönyvének is megválasztották Szlovákiában (IBBY-díj), s a következő évben újra kiadták, ezúttal Šmídné Horváth Klára illusztrációival.
A könyvnek két szabad folytatása is született, előbb a Hess-hegy titka, majd pedig a Királylány a kukában, amelyből rádiójáték is készült. A Hess-hegy titka az első interaktív szlovákiai magyar (mese)regény, amelyben a szerző addig ismeretlen módon kommunikál is az olvasóval, s több szálon vezeti hőseit a végkifejlet felé. Az egyes történések elágazásainál az olvasónak kell választania, merrefelé forduljon a cselekmény. A Királylány a kukában két nagyvárosi kiskamasz kalandjait meséli el, akiknek a számítógépük rövidzárlat következtében egy fura, ismeretlen, ámde lakóikat és tulajdonságaikat illetően nagyon is földinek érzékelhető világba röpíti őket. A királyságban sok egyéb mellett meg kell küzdeniük saját előítéleteikkel, valamint a Gonosz Zöldbabokkal is. „M. Csepécz Szilvia egyike azon keveseknek, aki a vágyainkat szavakba, csodálatos történetekbe tudja önteni” – írja meseregényeiről Kozsár Zsuzsanna.
Tízéves szünet után, 2000-ben jelenik meg az AB-ART kiadásában a Magház című verseskötete, amelyért megkapja a Madách-díjat is, de például a 2002-ben napvilágot látott, reprezentatívnak szánt Förtelmes kaszálógép című költészeti antológiába nem kerül be.
Tőzsér Árpád írja a kötetről: „Érdekes intellektuális-fogalmi költészetet művel. Módszere a befejezetlenség, a töredékesség, a kihagyásos beszédmód. Történései, mondatai, szókapcsolatai vagy éppen elkezdődnek, vagy éppen befejeződnek, a naráátora pedig zavartan s kicsit rezignáltan áll a történések küszöbén”.
Idővel még inkább elkomorul a hangja, amely nemcsak a költészetében, a meseregényeiben is érződik.
Egyik interjújában nyilatkozza: „Miért írok verseket? Talán azért, mert úgy hiszem, ha több verset olvasnának az emberek, kevesebb lenne az erőszak. Gyűlölöm az erőszakot. Meg a megaláztatást. Úgy érzem, züllött világunk valamiféle apokaliptikus végkifejlet felé tart, s az emberek természetesnek elkönyvelt mozdulásai javarészt abnormálisak. Így aztán, ahogy a legtöbb érzékeny emberben, bennem is állandó a szorongás, a pólusok ütközése. Ezért is olyanok a verseim, amilyenek… Nehezek, sötétek, valamiféle kaotikus világ pillanatait rögzítik, a »kiutazás« lehetőségeit keresve”. De ő maga sem igen találta a kiutat, két év után a Vasárnaptól is odébbállt, végül úgy tűnt, a Köbölkúti Községi Könyvtár vezetőjeként találja meg a lelki békéjét, de nem így történt. Utolsó hónapjaiban elvállalja a Mizujs című új kamaszlap főszerkesztői posztját is, de ez sem mentette meg.
S itt hadd térjek vissza kettőnk különös kapcsolatához. Még a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny rimaszombati döntőjében találkoztunk 2000-ben, ahol tulajdonképpen „megörököltem” őt. De nem igazán értettük meg egymást, s a következő évben már nem hívtam.
Érthető volt aztán, hogy nem igazán volt lelkes, amikor váratlanul ismét munkakapcsolatba kerültünk a Vasárnapban, ráadásul felelős szerkesztőként a felettese lettem. A közös együttműködés sok-sok civódásból nagyon szoros lelki barátságba ment át, s már amikor elment a laptól, az önkéntes haláláig nagyon sokszor hívott fel, hogy megossza velem gyötrelmeit. Volt, amikor félálomban hallgattam, s órákig meg sem szóltam. „Itt vagy?” – szólt néha kétségbeesetten. „Igen” – válaszoltam némi szünet után, s folytattuk tovább az egyoldalú párbeszédet.De tudtam, nagy szüksége van rá, kiöntse valakinek a mindennapok során felgyülemlett keserűséget. A halála előtti évben még az Egressy Béni Fesztiválra is meghívtam, késő éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, s haza is hozott.
Az általában két órás út mintegy négy órásra sikeredett, rozoga tragacsával felfelé kapaszkodva a Szoroskőn többször is elakadtunk, pedig gyönyörű napos novemberi idő volt. Ekkor láttam utoljára, s rá egy évre tényleg lelépett az apokaliptikus vég felé rohanó gyorsvonatról.
Drága Szilvia! „Összegyűjteném a fényt – lyukakba önteném//és figyelném//Amikor sóhajtanak az utak//holttá dermednek a sziklák//apró kavicsok zsugorodnak az égből – akkor már elkezdhetnék énekelni” – írod a Fókusz című versedben. Hidd el, fájóan hiányoznak az akkori hajnalba nyúló beszélgetéseink. Elárvulva, egyedül jómagam is egyre kevésbé látom a fényt az egyre inkább sötétedő alagútban.
