„Oralhistory-regény” Medvesaljáról

Amíg az emberi sorsokat röviden felvázoló történetek mélyen megérintenek bennünket, a különös műfajt (nevezzük „oralhistory-regénynek”) felvonultató életrajzi történetek, amelyek nem titkoltan felkérésre íródtak, már kevésbé. Igaz, amíg egy-egy oral history (elmesélt életút-történet) elsősorban az újságíró megkeresésére készül, Farkas Ottó ilyen irányú kísérletei fordítva, s elolvasván ezeket a regényeket, sokszor tűnnek sima szerecsenmosdatásnak, ahol a regény főhőse saját elrontott életét szeretné tisztára mosni.

Így volt ez már az előző három hasonló „oralhistory-regényben” (El innen, Keserű az őszibarack, Mindenütt áll egy híd) esetében is. A most megjelent Szavakba szedett életút – A szeretet ereje című kötetnek már a címe is meglehetősen giccses, amely egy medvesaljai asszony történetét meséli el, egyes szám első és olykor harmadik személyben.

Mondhatnánk, „oralhistory-regényt” írni fából vaskarika, hiszen nem a szerző, hanem a regényhős diktálja a regény feltételeit, s el is várja (jogosan?), hogy az abban a mederben folyjék, amit ő kijelölt, így sokszor a szerző akarata szerint ugrálunk a történetben, s bizony, ha a regény írója (tollba mondója?) nem váltogatná az idősíkokat a főhős kénye-kedve szerint, akkor valószínűleg sokkal hamarabb veszítenénk el a szimpátiánkat Franciska iránt. Aki például előbb elmeséli a válása szinte már könnyfakasztó történetét, majd később elmondja, hogy az akkor még vele egy háztartásban élő férje tudta nélkül akart Nyugatra szökni a szeretőjével és fiával, amiért börtönben köt ki (ez még a létező szocializmus évei alatt történt). Ahogy már elárultam, a regény egy bizonyos Franciska története („Írj Franciskának – javasolta. Hogy miért éppen Franciskának?

Azt mondta, mert neki tetszik ez a név, azért. Véleményem szerint talán azért, mert ilyen néven tudtommal senki sem él a falujában, sőt talán a környéken sem”). Nos, ez a kettősség vonul végig a regényen, amely a komoly hibái ellenére is érdekes kortörténetként olvasható.

E rövid recenzió során tehát nevezzük mi is a főhőst Franciskának, aki tollba mondja az életét a szerzőnek. Franciska egy pici medvesaljai faluból származik, ahova sokáig még a szövetkezetesítés sem ér el, s ahol egykeként nevelkedik viszonylagos jómódban. Imádja a képzőművészetet, de szülei nem engedik erre a pályára, mondván, ebből nem lehet megélni. S nem érdekli a szülőket, hogy a lányuk egész életét tönkreteszik elutasító döntésükkel. Mondhatnánk, semmi új a nap alatt, több olyan történetet tudnék jómagam is a közelmúltból elmesélni, hogy a szülők nem engedték művészpályára a gyermeküket, mert az állítólag nagyon bizonytalan pálya. 

– mondta minap egyik ismerősömnek az apja, aki ugyanúgy gyorsan feladta a szülőkkel és a pénzzel vívott harcot az álmaiért, szemétbe vetve a kivételes tehetségét, mint Franciska, aki szintén nem mer szembeszállni a szülei döntésével, s talán ez vezeti el oda, hogy évtizedekkel később egy szem fiát, aki részben az ő súlyos hibájából apa nélkül nőtt fel, igazi majomszeretetben neveli. Amikor pedig fia kijelenti, hogy Amerikában akar érettségizni, majd egyetemre járni, Franciska inkább elmegy újkori rabszolgának előbb Izraelbe, majd Angliába, csakhogy maximálisan eleget tegyen fiacskája könyörtelen óhajainak. 

Mivel Franciskát nem engedik művésznek, mezőgazdaságin végez Nyitrán, s levelezés útján megismerkedik későbbi magyarországi férjével, akit szintén nem akarnak elfogadni a szülei (igaz, őt sem a fiú szülei), s nem kis fortély kell az egybekeléshez, s nem utolsósorban az, hogy hiába álmodik a hölgy budapesti karrierről, mégis a férjnek kell állást vállalnia Medvesalján.

Hősnőnk teljesen elrontott, börtönnel is terhelt életét úgy szeretné rendbe tenni, hogy fia minden óhaját rendületlenül teljesíteni szeretné. S amikor az kijelenti, hogy Amerikában akar érettségizni, majd anyját megzsarolva kierőszakolja azt is, hogy ott folytassa az egyetemi tanulmányait is, a sarokba szorított asszony visszaemlékezve saját szomorú karriertörténetére, inkább a „rabszolgalétet” is vállalja, csakhogy fia olyan egyetemen tanulhasson, amelyet minden anyagi fedezet nélkül megálmodott magának. S ha eddig még akadtak volna olvasók, akiknek szimpatikus lett volna Franciska, s az itt-ott történethígítóként bevetett medvesaljai életszólások, nos, azoknál is elszakad a cérna, s egy nagyon régi magyar mondással zárnák le az édesbús amerikás sztorit, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. 

Az asszony hiába büszkélkedik azzal, hogy a fia révbe ért, elismert ember lett Michiganben, ismét eljegyezte egykori kedvesét, aki, amíg ő hazalátogatott, házasságot kötött egy másik férfival, az efféle történetekre nagyon is érzékeny kelet-európai ember (legalábbis aki még nem török és kolumbiai szappanoperákon szocializálódott) már csak legyint.

S álljunk meg még egy pillanatra a teljesen szétesett szlovákiai magyar könyvkiadásnál. A szerző felvidéki magyar kiadók hiánya miatt részben nyugdíjából, némi alapítványi (s gondolom, a főhősnő) anyagi támogatásával tudta új, immáron huszadik kötetét megjelentetni, de olvasószerkesztőre már így sem futotta. Nagy kár, mert így sok-sok helyesírási és egyéb hiba maradt a kötetben, amelyet akár egy magyar szakos tanár is egyszeri olvasásra kifoghatott volna, s az olvasónak nem kellene több esetben is az értelemzavaró hibák miatt a történetszál folytatásán elgondolkodnia.

Farkas Ottó: Szavakba szedett életút – A szeretet ereje, Beszédes Múlt Könyvek, 2025

Megjelent a MAGYAR7 47. számában.