Olvasóközpontú irodalomtanítás - emlékezés Vojtek Sándorra
Legendás tanár nagyon kevés akad. Vojtek Sándor - vagy, ahogy mindnyájan ismertük, Sanyi - kétségkívül az volt. Előre legyártott sablonok nélkül tanított, s a legtöbb pedagógussal ellentétben, nem haragudott a saját gondolatokért, meglátásokért, hanem egyenesen elvárta azokat. Bibliai hasonlattal élve nem halat adott, hanem megtanított halászni.
Volt tanítványai kivétel nélkül azt emelik ki, hogy tőle tanulták meg szeretni és fontosnak tartani az irodalmat. Talán csak a magolós, életképtelen, gondolkodni nem akaró diákok nem kedvelték a stílusát, nála ugyanis nem a lexikális tudás papagáj-üzemmódban történő visszamondása számított, épp ellenkezőleg: a kreativitás, a saját kútfőből merített problémamegoldó-készség volt a nyerő.
Jól tudta, hogy az irodalom nem csak egyfelől közelíthető meg, a művészet lényege alapvetően a szubjektivitás: mindenkinek mást mond, mást sugall egy szöveg, egy vers, és Sanyi erre volt kíváncsi, nem a papírízű, személytelen elemzésekre. Az irodalom megértése, befogadása egyfajta varázslat, épp ahogy kedvenc költője sorai sugallják:
„Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát,
az a csodát magában hordja.”
Tanóráinak, előadásainak elmaradhatatlan kellékei voltak a humor és a játékosság. Szülei elmondása szerint már gyerekkorában „külön utakon” járt, mindig máshogy próbálta megoldani a dolgokat, mint az átlagemberek, sosem rutinszerűen, és ez a tulajdonsága végigkísérte tanári pályáján is.
„A módszere alapvetően arra épült, hogy kérdezett. Nem engedte, hogy a diákok valamiféle kész eredmények mögé bújjanak. Mindenkinek magának kellett fölfedeznie a szövegeket. Egy hasonlattal talán ezt ki tudom fejezni: egy kicsit olyan, mintha fölvinnének valakit autóval, helikopterrel vagy lanovkával a hegycsúcsra és megmutatnák neki, hogy milyen szép a környék. Ő azt mondta, hogy ez nem jó, mert sokkal jobban élvezi az ember a kilátást, sokkal jobban megismeri a hegyet, hogyha szépen fölmászik rá, és jobban a sajátjának érzi, hiszen megdolgozott érte.” – foglalta össze Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, aki a nemrégiben megjelent Olvasóközpontú irodalomtanítás című kötetbe rendezte Vojtek Sándor páratlan szellemi hagyatékát.
Líra, dráma, epika, témák a Halotti beszédtől a Ruminiig, a mai irodalomtanítás egy különleges keresztmetszetben. A tanulmányok az irodalomoktatás gyakorlatáról szólnak, mindegyik témánál váratlanul sok feldolgozási ötlettel, rengeteg aprólékosan kidolgozott feladattal. Az írások kiindulópontja, hogy olvasni, irodalmat tanulni és tanítani hatalmas közös intellektuális élmény lehet. De rengeteg múlik a tanáron, hogy tényleg az legyen. A szerkesztő megőrizte az anyag sajátosságait, az egyéni nyelvhasználati stílust, elmondása szerint nem kis alázat volt benne a szöveg iránt, így a könyvnek sikerül visszaadnia Vojtek Sándor tanítási ars poeticáját. A kötet olyan ötletek kincsestára, amelyeket minden irodalomtanárnak érdemes lenne továbbgondolnia, életre hívnia.
