Olaszországban az idei év a Dantére való emlékezés jegyében telik
Ha megkérdezünk egy olaszt arról, kit tart nemzete legfontosabb költőjének, minden bizonnyal Dante Alighierit választja. Azt a költőt, aki épp 700 éve Ravennáben ezen a napon hunyt el. Ő volt a középkori szellemiség összegzője, a születőben lévő reneszánsz első képviselője.
Firenzében, az irodalom, a művészetek és a tudomány központjában született. Csakhogy ebben a városban véres politikai csatározások is folytak azzal kapcsolatosan, ki a világ ura: a német-római császár vagy a római pápa? Költőnket pártja azzal vádolta meg, hogy rokonszenvezik az ellenséggel, ezért szülővárosából örökre száműzték, majd távollétében halálra ítélték.
Még egy döntő élmény kötötte Dantét Firenzéhez: 9 évesen itt pillantotta meg azt az ugyancsak 9 esztendős Beatrice Portinárit, aki egy életre meghatározta érzelmi világát, a szerelem ettől kezdve örök vágyakozássá vált számára. A leány emlékének egy versciklust szentelt Vita Nuova címmel, de főművében, a Divina Commedia/ Isteni színjáték/ címűben is méltó emléket állított szerelmének.
Hogy miért olyan fontos költő az olaszoknak Dante Alighieri?
Nos, talán azért, mert sokan ugyan egyműves szerzőként tartják őt számon, főműve ugyanakkor a világirodalom egyetemes igényű alkotása. Az emberiség egészéről szól, műfaja ötvözi mindhárom műnem sajátosságait.
Dante azért nevezte művét komédiának, mert az viszontagságosan kezdődik, ám szerencsés megoldással ér véget. Az isteni (divina) jelzőt már Giovanni Boccaccio-tól kapta elődje iránti tisztelete jeléül.
A következetesen megkomponált mű valószínűleg 1307 és 1320 között íródott, kitűnő magyar fordítója Babits Mihály volt. Megszületésében Beatrice emlékén túl szerepet játszhatott a száműzetés gyötrelme, valamint késztetése egy átfogó számvetésre.
Az Isteni színjáték témája: a lírai én túlvilági “utazása”. A mű szerkezetében szigorú rend uralkodik, amelyet áthat az isteni hármas szám fontossága. Nagyszabású vízió keretében járja be a keresztény vallás túlvilági tartományait, a Poklot, a Purgatóriumot és a Paradicsomot.
Dante a saját, ill. az egész emberi nem boldogságát keresi, azt az allegorikus utat mutatja be, hogyan tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől.
A történet kitüntetett időpontban, az emberélet útjának felén kezdődik, 1300 nagycsütörtökén. Induló helyszíne egy sötét erdő, ahol vándorunk letért az igaz útról. Mindez az ember eltévelyedését, az útkeresést jelképezi. Itt tűnik fel Vergilius, aki a Pokol és a Purgatórium birodalmában Dante kísérője lesz. Vergiliust nagy tisztelet övezte a középkorban IV. eclogája miatt, amelyet Jézus születésére vonatkozó jövendölésként értelmeztek.
A Pokol kapujának feliratát talán még az is ismeri, aki semmit sem tud a költőről:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
Azt fogalmazza meg, hogy az üdvösségre vágyó léleknek le kell tudnia mondani a földi élet minden biztonságáról, ami a végességhez köti őt.
A Pokol a Föld mélyében, 9 körben található. Dante itt elsősorban honfitársaival szeretne találkozni. Hírt akar vinni róluk az élőknek, hogy figyelmeztesse kortársait a bűnök riasztó következményeire. A Pokol legmélyebb bugyra a Föld középpontjában található, ahol az emberi könnyek tavába befagyott háromfejű Lucifer áll.
A Föld túloldalán emelkedik Purgatórium hegye. Ide a a rossz hátsó gondolatokkal rendelkezők kerülnek, akik szenvedés által megtisztulhatnak. Vergilius csak a földi Paradicsomig kísérhette Dantét, onnan már Beatrice veszi át a kísérő szerepét.
A Paradicsomba az Istenről alkotott kép ereje szerint kerülhet valaki. Itt az ember megszabadul saját korlátaitól, lehetőségei kitárulnak. Ez már a vágyak teljes megvalósulásának birodalma.
Amíg a Pokol és a Purgatórium szféráját Dante földi világként ábrázolta, addig a paradicsomi utazáshoz el kellett hagynia a földet. Az utazás a legősibb toposzok egyike. Gyakran magát az életet jelenti.
Azon túl, hogy Dante figyelmének középpontjában már az ember állt, és ezzel a reneszánsz előfutárává vált, újabb meglepetést is tartogatott olvasóinak.
