Ó, száz titkos, hánytorgó kósza vágyam – Samo Vozár és gömöri társai
Pár hete újabb két mellszoborral bővült a rimaszombati szlovák emlékpark, s ezzel immár 25 gömöri jelessel szembesülhet az arra járó. Nagy kérdés persze, hogy egy átlagos szlovák kiket ismer közülük.
Tartok tőle, hogy az idő múltával egyre kevesebbet. Holott többségük megérdemelné, hogy bekerüljön a szlovák köztudatba, s bizony vannak köztük olyanok is, akik megérdemelnék, hogy mi magyarok is tudomást vegyünk róluk.
Egyik ilyen a minap szobrot kapott Samo Vozár, aki akár szlovák Petőfi is lehetett volna. Sok kortársával ellentétben a szlovák-magyar együttélés lelkes hirdetője volt, alig 27 évesen állítólag mégis magyar soviniszták verték halálra.
S hiába írta ő az első verset az 1843-ban kanonizált, s ma is használatos szlovák nyelven, versei sokáig kéziratban maradtak, s amelyeket csak a múlt század hatvanas éveiben fedezett fel s azonosított egy lelkes irodalomtörténész. Arcképe is csak nemrég került elő egy Besztercebányán élő éltes dédunokahúg jóvoltából.
Samo Vozár egyidős volt a mi Petőfi Sándorunkkal, s egyike azon nem is keveseknek, akik a XIX. század negyvenes éveiben belevetették magukat a közéleti küzdelmekbe, s ugyan a nemzetté válás jegyében akkor is voltak már komoly ellentétek magyarok és szlovákok között, mégis utolsó leheletükig a szlovák-magyar együttélés mellett tették le a voksukat.
Igaz, a negyvenes évek elején még ennek a híve volt Ľudovít Štúr is, a szlovák nemzeti mozgalom vezetője is, akinek politikai pályája kezdetekkor még Kossuth Lajos volt a mintaképe, s talán nem véletlen, hogy még öltözködésével, szakállával, fejtartásával és kézmozdulataival is utánozta Kossuthot, aki egyik országgyűlési beszéde után így üdvözölte Zólyom megye követét.
„Ne hagyja megfélemlíteni magát, segítsen nekem az önző mágnásság hatalmának a letörésében, s meggyőződik róla, hogy ugyanúgy szívemen viselem az ön nemzetes sorsát, mint a magamét. Nemzeteinken csak kéz a kézben harcolva segíthetünk” – s hogy ez mégsem így lett, sőt Bécs sötét és ármánykodó politikájának (jól ismerték a már rómaiak által is sikeresen hangoztatott tézist, hogy oszd meg és uralkodj) köszönhetően végül a szlovákok a magyar forradalom ellen fordultak, s a világosi fegyverletétel után ugyanazt kapták ajándékul a bécsi udvartól, mint a magyarok büntetésül.
Pedig Ľudovít Štúr mindenről hajlandó volt lemondani szeretett népe boldogulása érdekében, szüzességet fogadott, nem nyúlt alkoholhoz, s mint akkoriban minden jó szlovák hazafi/nemzetébresztő, a napi politikai aktivitás mellett verselt, sőt alaposan kivette a részét a népművelésből is. S ne feledjük, többségük evangélikus lelkész volt.
Igaz, a művészi lét nem mindenkinek állt jól, így ma már csak a legelvetemültebb szlovákok olvassák Štúr vagy mondjuk a gömöri Ján Francisci irodalmi alkotásait, de ezek az alkotások akkoriban igen fontos szerepet töltöttek be a köztudatban, s mint jó két évszázad alatt kiderült, nem is voltak hiábavalók.
A sokszor elparentált szlovák népből (vagyis ahogy sokan lekicsinylően megjegyezték, a hegyi tótokból) mára életerős nemzet lett, önálló állammal, amely akár büszke is lehetne a magyarokkal való ezeréves együttélésére, hisz közös hőseink közé tartozik Szent István királyunk, de akár az a Mátyás király is (majd később II. Rákóczi Ferenc), aki a XIX. század nem egy szlovák költőjének, így Andrej Sládkovič (A gyetvai legény) vagy épp Samo Vozár műveiben is követendő példaként jelenik meg.
Még a kétezres évek elején jött az ötlet, hogy amíg a Tompa téren a magyar irodalom jelesei kap(hat)nak helyet, addig a Daxner téren a helyi Matica slovenská jóvoltából a gömöri szlovák jelesek. De amíg ez a terv papíron békésen megfért egymás mellett, a valóságban már kevésbé. A Tompa térre ugyan a kilencvenes években visszakerült a Városkertből Tompa Mihálynak a második világháború után száműzött szobra, s 2004-ben felállították Petőfi Sándor szobrát is, a helyi képviselő-testület hiába szavazta meg Arany János, majd a helyi jelesek Melocco Miklós által megálmodott emlékművét, s hiába van ezekről máig se érvénytelenített testületi határozat, a szobrok felállításának ügyét – úgy tűnik – végleg elmeszelték.
Sokkal eredményesebb volt viszont a Matica törekvése, s immár 25 szobor várja a Daxner téren végig sétálókat. Köztük vannak olyanok is, akik igazi hungarusok (Bartholomaeides László) voltak, de olyanok is, akik, mint Vladimír Clementis, nagyon sokat ártottak a magyarságnak. S messze még az idő, hogy tisztes távolból tudjuk majd szemlélni az egykori eseményeket, mint történt ez Mohácson, ahol mindenféle gyűlölet nélkül felállíthatták az egykori mohácsi győző, Szulejmán szultán monumentális szobrát.
De több gömöri jeles író és költő arcmásával is találkozhatunk, akik túllépve a fűzfapoétai szerepkörön, jeles alkotásokkal gazdagították a szlovák irodalmat.
Közülük most a XIX. század jelesei közül említsük meg a Petőfivel szintén egyidős Peter Kellner Záboj Hostinský nevét, aki szerepel az 1986-ban Zádor András által összeállított Cseresznyefavirágok balladája című szlovák költészeti antológiában, vagy a kor egyik legjelesebb szlovák költőjének, Ján Bottónak a nevét, akit a szlovák költészet egy napon emleget Samo Chalupka és Andrej Sládkovič nevével, s talán csak Janko Kráľ, a legendás költőzseni múlja felül őket egy orrhosszal. De ne feledkezzünk meg a szlovák népmesék legendás gyűjtőjéről, Pavol Emanuel Dobšinskýről sem, aki Derencsényben lelkészkedve tartotta a népművelői frontot egészen a haláláig.
Idén májusban két új mellszoborral gazdagodott az emlékpark, egyikük Pavel Šramko evangélikus lelkész, akinek a szlovákok az első grammatikájukat köszönhetik, s aki népművelő szándékkal szintén hozzájárult a szlovák nyelv s költészet fellendítéséhez, míg a másikuk neve még szlovák irodalmi körökben is sokáig teljesen ismeretlenül csengett. Legfeljebb azzal került be a köztudatba, hogy magyar soviniszták halálra verték.
Nos, ahogy diplomáciai körökben mondani szokták, ezt a tényt azóta se erősítette meg senki, ahogy nem is cáfolta. Ismeretlenségére jellemző, hogy se Szalatnai Rezső, se Sziklay László sem említi a nevét a szlovák irodalom történetéről írt összefoglaló műveikben.
Vagyis egészen egyszerűen nem is hallottak róla. Vozár 1823 áprilisában született a Rimaszombattól alig 11 kilométerre északra fekvő Rimaráhó nevű faluban (itt is van eltemetve), ahol a helyiek máig példásan őrzik az emlékét (róla nevezték el a helyi kisiskolát, évente szavalóversenyt rendeznek a tiszteletére, sőt még emlékszobája is van a szülőházában), kilenc testvére közül ő volt a legidősebb, s mivel tímár apja és a helyi tanító is tehetségesnek találta, tanulmányait Rozsnyón, Lőcsén, majd Pozsonyban folytatta, ahol Štúr egyik bizalmasa lesz.
1843. március 30-án Amikor a törökök szarvát már összetörték címmel ő írja az első verset a Štúr által akkor kanonizált közép-szlovákiai nyelvjárásban (ez az a bizonyos Mátyás királyt dicsőítő költemény), de mégis elválnak az útjaik Štúrral, hazatér Rimaráhóra, ahonnan többnyire csak rimaszombati hivatalába mozdul ki, s par excellence költőnek készül.
De nem követi a szokásos népbuzdító, hazafias költészetet, verseiben megjelenik a személyes fájdalom, a melankólia, az egzisztenciális pesszimizmus, sőt elég gyakran a nihilizmus is. Sokakat megbotránykoztat azzal a véleményével is, hogy az öngyilkosságot az ember szabad választásának tekintette, amit a katolikus egyház még ma is súlyos bűnnek tekint. S ez nagyon nem illik bele a kor megkívánt szlovák nemzetébresztő költészetébe. Ő honosítja meg – talán Shakespeare hatására – a szonettet a szlovák irodalomban, előbb Mintha a szív címmel egy 18 ciklusból álló szonettet követ el, majd édesanyja halálakor Az árnyékok megnyugtatása címmel ír egy 64 ciklusból álló szonettciklust.
Sokat fordít is, Shakespeare mellett Goethét, Miczkiewiczet, Puskint. Mégis, amikor hirtelen meghal, mintha a költészete is sírba szállna vele. Még csak egy arcképe sem marad fenn, a költészete is kéziratban várja a feltámadását.
Több mint száz évig, míg a múlt század hatvanas éveiben egy Pavol Vongrej nevű irodalomtörténész ismeretlen kéziratok között kutatva rájön, hogy Samo Vozár verseit tartja a kezében. 1967-ben egy életrajzi tanulmánnyal együtt ki is adja őket, majd jó két évtizeddel később külön kötetben jelenik meg az édesanyja emlékére írt szonettciklusa. Vongrej érdeme, hogy külön kötetet állított össze a szlovák romantikus irodalom elfeledett remekeiből (Ha hallhatnád mindazokat a viharokat), amelyben szintén központi szerepet kap Samo Vozár költészete. Már bőven a rendszerváltás után kap emléktáblát nem messze attól a helytől, ahol halálra verték, majd miután egy Besztercebányán élő dédunokahúg jóvoltából mégiscsak előkerült egy arcképe, elkészülhetett a mellszobra is.
Ó, száz titkos, hánytorgó, kósza vágyam
Hová, hová kell rejtenem?
Mint villámtépte felhők ég honában,
úgy bolyongtok majd nélkülem.
Egyszer még, idő porától lepettek,
sírtok keservvel itt vagy ott,
s mint lelkek, tisztítótűzben feledtek,
megváltásért esd jajotok.
(Majtényi Zoltán fordítása)
Zádor András már feljebb említett, a nyolcvanas években megjelent szlovák költészeti antológiájába már beválogatta egy versét, amelyben ott van az ígéret, amely korai tragikus haláluk miatt se az ő, se Petőfi esetében nem teljesedhetett ki, de talán még nem késő, hogy Petőfihez hasonlóan Samo Vozár költészete, ha kései elégtételként, de bekerüljön az egyetemes szlovák költészet köztudatába.
