Németh Antal, az irodalmi színpad és a bábok örvényében – 25 éve nincs köztünk Selmeczi Elek
A kilencvenes évek elején remek kis „csapat” jött össze a frissiben alakult Rákóczi Szövetségben, amelynek külön kulturális tagozata alakult Selmeczi Elek vezetésével. Olyanok erősítették ezt a csapatot, mint Molnár Imre történész, Dobossy László irodalomtörténész, aki a szövetség tiszteletbeli elnöki posztját is betöltötte, a szintén érsekújvári gyökerekkel rendelkező Luzsicza Lajos festőművész vagy az örök pozsonyi, Ébert Tibor. Budapesti egyetemistaként ismerkedhettem meg velük, s életem egyik nagy élménye volt, hogy a barátságukba fogadtak. Sőt, Selmeczi Elekkel dolgozhattam is, a Rátkai Klubban együtt szerkesztettük Stelczer Endre posztumusz verseskötetének a bemutatóját. De ki is volt ő, Selmeczi Elek, aki pár évvel később váratlanul meghalt, s csak hosszú évek után, – amikor Németh Antallal, a legendás színházigazgatóval foglalkoztam –, találkoztam ismét a nevével?
A második világháború után a szlovákiai magyarság nem kizárólag a fasizmus alóli felszabadulást érte meg, sőt újabb tragikus évek következtek, az anyanyelv- és szülőföldvesztés borzalmas időszaka, alig volt olyan család, amelyet ne érintett volna fájdalmasan ez az időszak.
Az ún. rendszerváltás évében ők hozták létre a Rákóczi Szövetséget azzal a céllal, hogy összefogják a Magyarországra települt felvidékieket, valamint támogassák a felvidéki magyarokat. Budapesti egyetemistaként így kerültem velük kapcsolatba én is, s lehettem a kilencvenes években a szövetség aktív munkatársa, így kerestek meg a Stelczer Endre-emlékest ötletével is, amelyet két alkalommal Pozsonyban is megismételtünk a Magyar Kulturális Intézetben illetve a Pozsonyi Casinóban. Mindhárom esten Juhász László tolmácsolta – az alig huszonévesen – a második világégés egyik utolsó pozsonyi áldozatának a verseit.
Nos, ekkor találkoztam a szövetségben Selmeczi Elekkel, akivel sokat vitatkoztunk az est menetén. Végül Stelczer Elemér, a költő öccse, Mayer Judit, a költő menyasszonya és Ébert Tibor emlékeztek arra az emberre, aki Szalatnai Rezső tanítványa volt, s életében egy közös kötete jelent meg, amelyen két osztálytársával (Szabó László, Hentz Zoltán) osztozott.
Selmeczi Elek igazi úriember volt, látszólag mindenben szabad kezet adott, s csak később, jó tíz évvel később, – amikor a pozsonyi estet megismételtük –, jöttem rá, milyen biztos kézzel irányított, s gyakorlatilag mindenben az ő akarata érvényesült.
S mennyire igaza volt. Még pesti egyetemista voltam, amikor jött a hír, 1996 adventjében váratlanul meghalt. Akkoriban már nyugdíjas volt, s a hirtelen jött szabad idejét arra használta fel, hogy ősei után nyomozott. De az összegyűjtött értékes anyagot már csak váratlan halála után posztumusz a felesége, Cservenka Judit állította össze, s adta ki a miskolci Felsőmagyarország Kiadó gondozásában Királyi föld címmel. Igen, jól sejtik, a Királyi föld a Felvidéket takarja. Selmeczi Elek már Budapesten született 1923 január 4-én (a gyökerekre még visszatérünk). Érettségi után felvételt nyert a Németh Antal vezette Országos Magyar Királyi Színházvezető- és Rendezőképző Akadémiára, ahol 1944-ig tanult. Mestere ekkoriban a Nemzeti Színház igazgatója is volt.
1945 után tanulmányait a budapesti, majd a debreceni egyetem bölcsészkarán folytatta művészettörténet szakon. Itt ismerkedett meg első feleségével, Fényes Mártával is, aki szintén művészettörténeti tanulmányokat folytatott Debrecenben, s később, 56 éves korában bekövetkezett haláláig rendezőként dolgozott. 1948 októberében születik meg fiuk, Selmeczi Tibor, a későbbi neves humorista.
Nem voltak ezek daliás idők egy fiatal értelmiséginek, s bár 1948-ban egy ideig sajtóelőadóként dolgozik a Népjóléti Minisztériumban, onnan gyorsan menesztették, s évekig fizikai munkásként dolgozik, de figyelemmel kíséri mestere viszontagságos pályáját, ahogy az írást se hagyja abba, bábjátékokat, mesejátékokat (Berci és a varázspálca), egyfelvonásosokat (Vacsora előtt – ez közös kiadványban jelenik meg Duba Gyula Főtárgyalás című írásával) ír az 1951-ben alakult Népművészeti Intézetnek. 1956 zajos napjaiban kerülhet vissza a pályára, mégpedig a Magyar Rádióba irodalmi osztályára, igaz nem sokáig, ugyanis a forradalom idején aktív szerepet vállal a Szabad Magyar Rádió című kiadvány szerkesztésében, aminek következtében ismét száműzik az értelmiségi pályáról.
1958 tavasza aztán meghozza a viszonylagos áttörést a pályáján, az akkor Ascher Oszkár által igazgatott Déryné Színház (Állami Faluszínház) bemutatja az Örvény című drámáját, amely egy nyugati magyarok lakta menekülttáborban játszódik. A téma ugyancsak izgalmas, vajon megtalálták-e a számításukat azok a magyarok, akik 1956 novemberében a nyitott határokon át nyugatra távoztak.
Voltak, akik a leendő s várható megtorlás elől menekültek, másokat (lásd. Ferdinandy György) a kalandvágy, másokat a jobb megélhetés reménye vezetett.
Ekkor hagyta el az országot családjával Molnár Tibor színművész, akit egy ország ismert a Talpalatnyi föld Tarcali Janijaként, s aki pont abban az évben megkapta a Kossuth-díjat is. Molnár pár év múlva családostul hazatér, s viszontagságos éveit meg is írja Hosszú az út… c. memoárjában. Ahogy már 1958-ban az egyik első tévéjáték, a Benedek Katalin által írt Idegen utcában is a hazatérés problémájával foglalkozik.
– mondja a darab egyik főszereplője. Az Örvény komoly szakmai sikert arat, Selmeczi Elek előbb a Madách Színházban, majd az akkoriban Szendrő Ferenc által alapított Irodalmi Színpadnál (később Radnóti Színpad, ma Radnóti Színház) helyezkedik el fődramaturgként, s számtalan irodalmi estnek lesz a szerzője, szerkesztője. A hatvanas évek elhozzák a költészet aranykorát, Budapesten az Irodalmi Színpad mellett több amatőr és félprofi társulat is rendszeresen jelentkezik versestekkel, sőt ekkor jelenik meg a színpadon a megzenésített vers is (lásd. Kaláka).
A komáromi MATESZ színpadán Beke Sándor is rendez két versestet (Korunk és költészetünk, Emberbotanika). Készül est nemcsak politikai évfordulókra (felszabadulás, NOSZF), készülnek önálló estek (Vass István, Benjámin László, Garai Gábor, Juhász Ferenc), ifjúsági matiné keretében a klasszikusok műveiből, ahogy a kortárs költészet jeleseiből, de külön összeállítás foglalkozik a kabaré, a humor jeleseivel (Történelmi görbe tükör), a bűnügyi irodalom, a krimi (Ki a tettes?) gyöngyszemeiből, ahogy egyik est a sport és költészet kapcsolatát mutatja be, de az egyre inkább elharapódzó bürökrácia is terítékre (Divina Büronia) terítékre kerül. Az Irodalmi Színpad, amelynek vezetését később Keres Emil veszi át, egyfelvonásosokkal is kísérletezik, kortárs darabok sora kerül ezáltal színpadra.
Még bábszínházi működése idején írja meg a Világhódító bábok (Az Állami Bábszínház krónikája) című kötetét, amely a Corvina gondozásában jelent meg, 1987-ben egyedüli magyar könyvként a nemzetközi Könyv Triennálén díjat nyer. Ekkoriban az Állami Bábszínházat az európai bábművészet számottevő tényezőjének tekintették, a színház előadásaival bejárta a világot, megfordultak a szocialista országok mellett Franciaországban, az NSZK-ban, Nagy-Britanniában, Indiában, Egyiptomban, sőt Mexikóban is. Közvetlenül a rendszerváltás után az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gondozásában jelenik meg a magyar színház enciklopédistájáról, egykori mesteréről, Németh Antalról szóló monográfiája.
Németh 1935-ben lesz az akkora már múzeummá bebábozódott Nemzeti Színház igazgatója, s pár év alatt, egyre vészterhesebb időkben próbálja meg megújítani az ország első teátrumát.
Van bátorsága magához édesgetni a magyar film legjelesebb sztárját, Jávor Pált, s bebizonyítja a kétkedőknek, Jávor nemcsak a kocsmai dorbézolásokban otthonos, hanem jelentős színész. Több alkalommal megrendezi Az ember tragédiáját (sőt Madáchról életrajzi filmet is forgat), de 1944 márciusában a németek bevonulása után mennie kell. Kell a hely a nyilasok kegyeltjének, Kiss Ferencnek, akit később háborús bűnösként elítélnek, majd Major Tamás önmagát nevezi ki igazgatónak, s Némethnek már csak vidéken marad hely a színpadi deszkákon, s mire felcsillan a lehetőség a budapesti visszatérésre, váratlanul fiatalon meghal.
A rendszerváltás után Selmeczi Elek nemcsak belép a Rákóczi Szövetségbe (évekig szerkeszti a Rákóczi Hírvivőt), de egyre jobban izgatja származása, felvidéki gyökerei is.
Mint kutatásai során kiderül, sok évszázados múlt köti a Felvidékhez. „Könyvünket amúgy sem tudományos dolgozatnak szánjuk, inkább csak afféle szellemi kalandozásnak régi századokban, az elődök nyomát keresve (...).” - írja, s eme kalandozásai nyomán jut el a Balogh nemzetségig, akik nélkül nehezen képzelhető el a Felvidék mai arculata. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennek a Balogh famíliának oly sok köze van szülőfalumhoz, Balogfalához, ahogy egy másik gömöri faluhoz, Nagybaloghoz is).
A család talán legismertebb egyénisége a reformkor jelese, Balogh János volt, akit a szabadságharc leverése után szintén halálra ítélnek, s csak 10 évi kényszerű távollét után térhet haza. De ő csak az egyike a sok-sok jeles közül, akit Selmeczi Elek felvehetett a családi krónikába. Posztumusz jelent meg 1997-ben Az aranykor fiai című, a görög ókorban játszódó regénye is. Színháztörténeti és művelődéstörténeti tanulmányai kéziratban, jegyzetekben befejezetlenül maradtak, s várják, hogy talán egyszer felfedezzék őket.
(A cikk megírásához nyújtott támogatásáért nagy-nagy köszönet Cservenka Juditnak.)
