Nemeskürty István, az örök Tanár
„Ha évtizedek múltán valaki egyszer leveszi valamelyik könyvemet valamelyik könyvtár polcáról – ha ugyan lesznek még könyvtárak és könyvek –, beleolvas és nem teszi vissza unottan: volt értelme” – válaszolta a 100 éve született s 10 éve halott Nemeskürty István arra a kérdésre, hogyan értékeli ugyancsak mozgalmas életét, amelyet táviratilag lehetetlen összefoglalni.
Megkapott szinte minden hivatalos elismerést, elévülhetetlen érdemei voltak a magyar filmgyártás legendás korszaka működtetésében, több mint száz filmnél bábáskodott stúdióvezetőként, nem egy játék- és tévéfilm forgatókönyvét írta, ahogy színlapokon is gyakran megfordult a neve, generációk nőttek fel olvasmányos irodalomtörténetein, voltak korszakok, amelyről messze ő tudott a legtöbbet, s ezt nem is rejtette véka alá, könnyed stílusban megírta, s nem egyszer filmen is feldolgozta.
Vérbeli ismeretterjesztő volt, s ez az, amit sokan nem tudtak megbocsátani neki. Pedig kevesen voltak, akik többet tettek volna a magyar irodalom és történelem népszerűsítésénél.
S hadd kezdjem egy nagyon személyes élménnyel. 1994-ben a Wataridori Színkörrel Balassi Bálint Szép magyar komédia című játékának a bemutatására készültünk Görgey Gábor átiratában. Mivel a Tanár Úr monográfiát írt róla, szerettük volna felkérni, hogy mondjon az előadás előtt köszöntőt. Nem vállalta, mondván, nagyon telített a naptára, de meghívott egy kávéra. Mintegy órát szánt rám, amely felért egy egyetemi előadással, s máig meghatározó élményemként őrzöm. Elmondta, megérti, hogy Görgey Gábor a hatvanas évek végén készült átiratát használjuk, de kicsit megrovólag hozzátette, kár volt a modernizált szöveget használni, mert más európai népekkel ellentétben a Balassi-féle magyar nyelv máig és jól érthető. Az akkoriban született Shakespeare-szövegeket egy mai angol már nem érti – tette hozzá. Megnyugtattam, a dalszövegeket (mert bizony ezek egy-egy ismert nótára születtek akkoriban) meghagytuk eredetiben, s ezeket a Musica Historica együttes zenei kíséretében adjuk elő. Számomra váratlanul a beszélgetésünk végén panaszosra fogta a mondandóját, s mint elárulta, az ún. szakma mennyire nem értékeli a munkáját, holott nála vagy Hegedűs Gézánál senki sem tett többet a magyar irodalom népszerűsítéséért, életben tartásáért.
Egy lábjegyzetekkel bőven megtűzdelt szakmonográfiát egy-egy korszakról vagy egy-egy alkotóról alig páran olvasnak el, míg ő mindig arra törekedett, hogy az milliókhoz eljusson, arról már nem is beszélve, hogy mennyivel nehezebb ezt a műfajt művelni, hisz sok esetben szinte kivonatos formában kell megírni, ami még nem megterhelő egy irodalom, történelem vagy filmtörténet kedvelő laikus számára.
Ezt nem bocsátották meg a filmesek sem, pedig két évtizedes stúdióvezetősége idején számtalan művészfilmet fogadott be Jancsó Miklóstól Gaál Istvánig. De ő volt az, aki kiharcolta a hatvanas évek nagy kosztümös filmjeinek a megvalósítását is, amelyeket Várkonyi Zoltán rendezett, s amelyeket sok millióan néztek meg a bemutatójuk idején, amelyekben az egymondatos szerepeket is a kor legnagyobb színészei játszották, s amelyek azóta is folyamatos reneszánszukat élik. Ezek közül is talán a legismertebb az Egri csillagok, amelynek a forgatókönyvét is ő írta.
1925-ben született Budapesten, ahol előbb a Ludovika Akadémia hallgatója volt, majd 1950-ben, a legvadabb személyi kultusz idején az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-olasz-művészettörténet szakos diplomát. Az ötvenes években volt tanár, a Magvető Kiadó szerkesztője, majd az ötvenes évek végén eljegyezte magát a filmmel és a filmgyártással. Több filmstúdió vezetője volt, innen is ment nyugdíjba 1987-ben.
Mindkettő vérbeli művészfilm. Mivel a magyar irodalom és történelem volt a vesszőparipája, úgynevezett „filmgyártóként” is mindent megtett azért, hogy a történelem egyes, főleg a nagyközönség számára ismeretlen fejezeteit feldolgozza. Monográfiát írt Elfelejtett évtized 1542-1552 címmel a török megszállás utáni első évtizedről, ahogy filmforgatókönyvet is Fráter Györgyről (György barát – rendezte: Hajdufy Miklós, címszerepben: Avar István), ennek a bizonyos elfeledett évtizednek az emblematikus alakjáról. De monográfiában dolgozta fel a Világos utáni időszakot is Parázs a hamu alatt címmel, amely Világostól a solferinói csatáig dolgozza fel a történelmi eseményeket, majd A kőszívű ember unokái címmel az 1867 utáni éveket. Előbbi történelmi, utóbbi irodalomtörténeti monográfia, de ezek Nemeskürtynél egymástól elválaszthatatlanok, hiszen ő tényleg azt vallotta, nyelvében él a nemzet, ahogy egész életében azt bizonyította, az irodalom tartotta fenn évszázadokon át a magyar létezés folyamatosságának tudatát, s a magyar írók ezért is tölthettek be oly fontos szerepet a magyar történelemben.
De megírta Balassi Bálint és Bornemissza Péter életrajzát is, s ahogy Hegedűs Géza, úgy ő is tevékeny részt vállalt a magyar irodalom televíziós népszerűsítéséből. Ebben oroszlánrésze volt É. Szabó Mártának, aki több ilyen sorozatot is készített, s bizony sokan ezeknek az annyira kellemes csevejeknek köszönhetően ismerték meg a magyar irodalmat.
Hegedűs Géza Pipafüstben majd Pipafüst nélkül című műsoraiban mutatta be a magyar irodalom könnyed és kevésbé könnyed műfajait, míg Nemeskürty István A magyar irodalom képes története és A nap lovagjai című sorozataiban. Ez utóbbi a könyvben is megörökített, s többnyire szerencsétlen sorsú kőszívű ember íróunokáit mutatta be. De nagyon sokat tett a magyar hangosfilm első korszakának a bemutatásáért, A Meseautó utasai, s ennek folytatásai olvasmányos formában mutatják be a magyar hangosfilm történetét 1931-től 1945-ig.
Aki ezzel a korszakkal akar foglalkozni, nem kerülheti meg ezeket a munkákat. De írt monográfiát Felliniről, Kozincevről és Dovzsenkóról is.
Talán nem szégyen, hogy gimnazista koromban nem tankönyvekből, de még csak nem is Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című munkájából ismertem és szerettem meg a magyar irodalmat, hanem Nemeskürty István akkor frissiben megjelent Diák, írj magyar éneket című kétkötetes munkájából, amely azóta is az íróasztalomon van. Ezt később több alkalommal, kibővítve is kiadta az olvasók nagy örömére. De többször írt összefoglaló, népszerűsítő munkát a magyar történelemről is, amelyben mindig hangoztatta Szent István híres intelmét, hogy az egynyelvű nép a halandó fajtához tartozik, s ennek is tulajdonítja, hogy annyi viszály ellenére is a magyar nép és a magyar nyelv máig fennmaradt.
Talán nem véletlenül hasonlítja Farkas Andrással együtt a magyar nép sorsát a zsidókéhoz, mindkét népet a Jóisten azért veri, mert annyira szereti.
Koltay Gábor rendezésében a honfoglalást (Honfoglalás) és az azt követő éveket (Sacra Corona) is feldolgozza. Nem igazán az ő hibája, hogy ezek a filmek mélyen alatta maradnak a lehetőségeik alatt. Igaz, amíg az Egri csillagok forgatásánál még az egész akkori néphadsereg Nemeskürty rendelkezésére állt, 1996-ra már csak pár lovas és Franco Nero maradt. S ha már film, maradjunk még két olyan történelmi korszaknál, amelyet annyira szeretett. Az egyik az 1848-as szabadságharc (Tizennegyedik vértanú – Hajdufy Miklós, Széchenyi napjai – Horváth Ádám, Mint oldott kéve – Révész György). Előbbi kettő saját történet, az utóbbi egy későbbi vértanú, Sárközi György Mint oldott kéve című regényéből készült, s a Mednyánszky család 1848-as és azt követő kálváriáját meséli el.
De nem hagyta hidegen a Magyar Királyság második világháborús dicstelen szerepe és a vészkorszak sem. Előbbiről Örkény Istvánnal közösen írta meg a Requiem egy hadseregért című dokudrámáját, amely 1973 januárjában Várkonyi Zoltán rendezésében bemutattatott a Pesti Színházban is.
Nem akármilyen történelmi tett volt ez akkoriban, hisz bár a szocialista rendszer nem vállalt semmilyen közösséget a Horthy-rendszerrel, s a népbíróság a II. magyar hadsereg vezetőjét, Jány Gusztávot ki is végezte, a doni katasztrófáról nem illett beszélni. Se otthon, a négy fal között, se hivatalosan. Örkény már próbálkozott vele a negyvenes évek végén, Voronyezs címmel színdarabot írt, amelyet szintén Várkonyi akart bemutatni az általa vezetett Művész Színházban, de eltanácsolták tőle. A darabból 1970-ben forgatott tévéjátékot Ádám Ottó Sztankay Istvánnal és Venczel Verával a főszerepben, s talán ekkor tört meg a jég. A Holtak hallgatása bemutatója így is színháztörténeti tett volt, később Hajdufy Miklós, aki számtalan történeti tévéjátékot készített tévéfilmet is készített belőle.
– olvashatjuk az egyik korabeli kritikában. De érdemes egy másik recenzenst is idézni: „Az előadás egésze mélységes alázattal szolgálja a bizonyítandót, s hajt fejet az áldozatok emléke előtt, tiszteleg közülük azoknak, akiket ez megillet. A rendező Várkonyi Zoltán érdeme, invenciója sokkal több ebben, mint bármely más színpadra állításnál, hiszen ez esetben valósággal társszerzőként kellett dolgoznia.”
A vészkorszak egyik példamutató hozzáállását mutatja be A béke szigete című film (szintén Hajdufy Miklós rendezte), amelyben Nemeskürty Komárom vészkorszakbeli mindennapjait, s polgármesterének, Alapy Gáspárnak (Bessenyei Ferenc) hősies magatartását mutatja be, aki miután elbukik a nyilasokkal szemben, maga áll be a zsidókat Auschwitzba hajtó tömegbe, s maga sem tér sose vissza a koncentrációs táborból. Ez is azon Nemeskürty-filmek közé tartozik, amely többet mond száz történelemkönyvnél.
Hitte és hirdette, hogy „a múltat nem lehet tőlünk elvenni. De az csak akkor a miénk, ha ismerjük”. Voltak páran még, mint Cseres Tibor, Száraz György vagy Hajdufy Miklós, akik egész életüket erre tették fel. Kapott Széchenyi-díjat, Kossuth Nagydíjat, elismerték Prima Primissima díjjal, tavaly óta nevét viseli a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanárképző kara, de ahogy említette abban a bizonyos interjújában, mindennél többet ért számára olvasói és nézői szeretete.
