Nemcsak humanista író volt, sokkal több annál
Lénárd Sándor az Egy nap a láthatatlan házban című művében egy helyütt ezt írja: „…reggel csak egyet tudok: napközben egynéhányszor biztosan csodálkozni fogok.” Mert, ahogy mondja, ha a világban rend volna, sohasem csodálkoznánk. Ő, a mérhetetlen műveltségű orvos, író, műfordító, nyelvész, filozófus, zongorista, zenetudós, a bölcs elmélkedő, nyugodtan mondhatjuk: nagy polihisztor, gyakran rácsodálkozott a világra.
Több nyelven megírt műveiben ezeket a rácsodálkozásokat osztja meg olvasóival, mi több, rajongóival, hiszen aki a néhány kötetet elolvassa, feltétlenül a szívébe zárja szerzőjét, engedve a késztetésnek is, hogy újra és újra elolvassa alkotásait.
Ötven éve, 1972. április 13-án orvos-patikusként hunyt el a brazíliai Donna Irma-völgyben, a déli féltekén, valahol a világ legvégén. Brazíliába a milliónyi sebből vérző Európából 1951-ben vándorolt ki.
Mondja a Völgy a világ végén című könyvében. Azt is elárulja, hogy a nagy útra a Bibliával, egy Ady-kötettel és Az Ínyesmester szakácskönyvével (Magyar Elek remekműve) érkezett. „Aztán Karinthy, Kosztolányi, Móricz Zsigmond… A Nyugat nagyjai itt vannak. Ha már nem élhet nyelvében a magyar, könyveiben él.”
1910-ben született Budapesten. 1920-ban családja Ausztriába költözik, ő már itt szerzi meg orvosi diplomáját. 1938-ban a náci veszedelem elől Olaszországba menekül, Rómában éri meg a háború végét. Éppen az éhezéssel, nélkülözéssel teli olaszországi évek ösztönzik a Római konyha című szakácskönyvének megírására. Ez a kötet nem csupán receptek gyűjteménye, hanem az ételek, az alapanyagok története, a velük kapcsolatos legendák pompázatos felelevenítése – nagyszerű olvasmány!
Emellett abban is kiemelkedik, hogy minden bizonnyal az egyetlen antifasisztának mondott szakácskönyv a világon.
Még egy kötete születik az Olaszországban töltött évek nyomán, a Római történetek. Ebben kesernyés humorral-iróniával, szinte nevetve mondja ki az igazságot a fasizmusról a római mindennapokban. A sok viszontagság, hányattatás után, amikor „1951-ben újra tankokat tettek partra Nápoly kikötőjében”, választja új otthonának Brazíliát. Ott pedig, 1956-ban a Sao Paulo-i Televízió Bach-versenyén nyert összegből kis gazdaságot vett a Donna Irma-völgyben, ahol felépítette házát, amelyet azért nevez láthatatlannak, mert a buja fák lombjai elrejtik az kíváncsiskodók elől.
Ebben a völgyben gyógyítja az őslakos indiánokat és a telepeseket, de egyben nyelvüket, szokásaikat is kutatja, komoly tanulmányokat ír róluk.
Mindemellett rendszeresen orgonál a közeli és a szomszédos templomokban. „Egyszer felballagott egy távol élő kolonista, aki véletlenül épp akkor jött a faluba, amikor az orgona jókedvében minden sípjából szólt. Egy ideig csak hallgatott, figyelt, aztán megkérdezte: ´Hogy tanult meg ezen a gépen zenélni?´ ´Megmondom: most nemrég vette az egyház – mondtam –, s vele adták a használati utasítást is. Azt elolvastam.´ ´Könnyű annak, aki olvasni tud!´ - sóhajtotta hallgatóm.”
Lénárd Sándor tíz-tizenkét (talán több) nyelven beszélt, írt és olvasott. Levelezett a világ különböző részein élő új-humanistákkal. Írt verseket, tanulmányokat, szakácskönyvet, könyveit németül, magyarul, és angolul is megírta, sokat fordított más nyelvekre és vissza. Latinra lefordította többek között Milne Micimackóját is. Könyveit maga illusztrálta tusrajzaival.
Szinte rejtély, ahogy Lénárd Sándor ragaszkodik az anyanyelvhez és szülőföldjéhez, örök honvággyal élve. Hiszen Magyarországon csak tíz évig élt, mégis táplálja magában az anyanyelv iránti hűséget, egész élete folyamán.
Ezzel kapcsolatban többek között ezt írja: „Csak a gyermekbetegségek elleni immunitást őrzi az ember olyan változtathatatlan sejtekben, mint a bölcsője mellett elhangzott szavakat. S a szavak mögött felrajzolódik a tengelyrendszer, amelyre minden gondolat vonatkozik. … Ebben a mély magyar rétegben az a kisfiú él, aki voltam.” Amikor lebetegszik, s már az olvasás is nehezére esik, így vall: olvasnom kell, legalábbis magyarul. Ezzel fonódik össze csillapíthatatlan honvágya is. „A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok – mondja az Egy nap a láthatatlan házban c. regényében. – A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyit segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.”
Tanulmányait, verseit, regényeit éjszakánként írja gyertyaláng mellett a házában.
Az élet minden területe foglalkoztatja. A szerelemről és a halálról így elmélkedik: „Halál és szerelem… az ember mind a kettővel szemben tehetetlen. Mind a kettő végigkísér szerelem-adta, halál-vette életünkön. Az új-jerikóiak nem olvassák a klasszikusokat, de valami olyasmit sejtenek, mint a rómaiak: a kettő közül a halál a hatalmasabb. A szerelem ügyeit kis félistenek is elintézik, Ámor és Cupido, a halál birodalmán félelmetes Isten uralkodik, Pluto, az alvilág ura.”
Verseit leginkább németül írta, csak néhányuk jelent meg magyarul. Íme egyik az utolsók közül:
Mit hagynak ránk holtuk után az öregek?
Egy vén ruhát,
Egy repedt okulárét,
Egy félig ürült tintásüveget.
Még élek. Ám a perc közel…
„Ezt hagyta csak” – vijjognak majd felettem.
S én a kegyetlen Alvilág
Mélyén sóhajtom: legalább
A tintatartómat kiürítettem.
És valóban: maradandót, értékeset, örök érvényűt alkotott. Ránk hagyta bölcs, tiszta emberi gondolatait, hogy tanuljunk és okuljunk belőlük. Ez már csak rajtunk áll.
