2022. július 28., 18:53

(Nem csak) 33 magyar írótörténet

„Ez a könyv nem irodalomtörténeti és pláne nem irodalomtudományi szakmunka” – szögezi le a Honi bestiárium című kötet előszavának első mondatában László Ferenc. Szerencsére – tegyük mi hozzá azonnal. A kötet 33 író portréját tartalmazza, vannak köztük klasszikusok és még egy olvasott magyar számára is szinte ismeretlen nevek. S bár ez a kötet sem ismeri az ún. határon túli irodalmat, erdélyi és felvidéki kötődésű írókkal szép számban találkozhatunk.

Honi bestiárium

László Ferenc szenvedelmes ismeretterjesztő, s gondolom, kézbe véve ezt a 33 íróportréját, újfent kiakadnak majd az irodalomtörténészek, s pláne a magukat irodalomtudósnak aposztrofálók, hisz László abból indul ki, amit amazok váltig tagadnak: az életrajzi elemek szerepét egy-egy író munkásságában. László Ferenc 33 alkalommal bizonyítja, hogy minden életmű alfája és ómegája az illető szerző találkozása a nagybetűs élettel, s tájainkon legtöbbször nem is kellett hétmérföldes csizmát húzni ahhoz, hogy az írófia összefusson a történelemmel. Sőt, sokszor kitérni sem nagyon tudott előle.

A magyar irodalom 33 jellegzetes alakját választotta ki László Ferenc arra, hogy a 33 konkrét életpálya felvázolásán túl képet adjon a kiegyezés utáni időszakról. Gyulai Páltól indulva Herczeg Ferencen át Határ Győzőig a magyar irodalom jellegzetes figurái jelennek meg politikai és műfaji hozzáállástól függetlenül, s olyanok is felsorakoznak egymás mellett, akik életük során nem nagyon fértek volna meg egy lapon.

Pár éve az egyik magyar hetilap Elsüllyedt irodalom címmel indított sorozatot, amelyben több mint 50 írót vettek górcső alá, akik túlnyomó többségének mára már a puszta neve is kikopott, műveikről pedig már csak a legbeavatottabbak vélnek tudni. Sokszor persze teljesen érdemtelenül, hiszen legtöbbjüknek az élettörténete megérne egy újabb misét. S ha végiglapozzuk a 33 közreadott élettörténetet, gyorsan kiderül, annak idején egyikük sem érdemtelenül került be az irodalom és az olvasók vérkeringésébe.

László Ferenc portréiban egy régi, s közkedvelt műfajt elevenít fel, annak idején már Toldy Ferenc is előhúzta a feledés homályából feledésre szenderült egykori pályatársait, ahogy tette ezt később krétarajzaiban Illés Endre, majd Hegedűs Géza, Nemeskürty István vagy az elfeledett írók falujába olykor-olykor ellátogató Vámos Miklós is.

Az utóbbi években a múlt kapuját nyitogatja Nyáry Krisztián és Sal Endre is, mégpedig nem is eredménytelenül. Aki ezeket a könyveket kézbe veszi, bizonyíthatóan másképp tér majd be a Gutenberg-galaxisba, s talán még a kötelezőnek csúfolt könyveket is kinyitja majd.

A 33 név közül bizonyára akad legalább tíz, akiknek a neve ismerősnek tűnik egy mai átlagolvasó számára is (még akkor is, ha abban már nem lennék biztos, hogy mind a tíztől olvasott is valamit), de Móra Ferenc, Herczeg Ferenc, Nagy Lajos, Palotai Boris, Zilahy Lajos talán. Köszönhetően a társműfajnak, a filmnek is, ahogy az aktuális politikai kurzusnak, amely például Herczeg Ferenc nevét imitt-amott bedobja a köztudatba. László Ferenc maga is bevallja a kötet előszavában, nem teljesen önkényes a 33 név kiválasztása, hisz amikor az említett folyóiratbeli sorozat készült, eleve leosztották a lapokat, így arányaihoz képest az átlagnál több humorista és kevesebb nő jutott László Ferencnek.

Igaz, Hegedűs Géza mondja valahol, volt egy szerencsés időszak a magyar irodalomban, amikor nem különült el annyira mereven a komoly és a könnyű irodalom (a nyolcvanas években Pipafüstben címmel sokrészes  tévésorozatot is készített a nagyon komoly könnyű irodalomról), s a XX. század elején erőre kapott kabarét nem lehetett elképzelni Ady, Karinthy vagy Kosztolányi nélkül, ahogy a kabaré legendás alakjai is nem egyszer a komolyabb műfajt is kipróbálták, hozzá nem is sikertelenül. Igaz, a történelemnek „köszönhetően” nem egyszer a pokol kapuján is beleshettek. Volt, aki túlélte…

László Ferenc kiválasztottjai azon szerencsések közé tartoztak, akik szerencsésen túlélték a közép-európai borzalmakat. De egy sincs köztük, aki ki tudta volna zárni a történelmet az életéből.

33 név – sajnos tényleg közös bennük az, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikük a közkönyvtárak kiselejtezésre ítélt szerzői közé került, egyiküket-másikukat mostanában már csak az annyiszor elátkozott film tart életben, bár valószínűleg egyre kevesebben akadnak, akiknek a Halálos tavasz kapcsán például Zilahy Lajos neve jutna eszébe. Ahogy a tévé őrizte meg az utolsó jelentős magyar konferanszié, Kellér Dezső nevét is. Móra Ferencet is inkább csak az alsótagozatos olvasókönyvek ismerik, felnőtteknek írt könyvei – például a magyar irodalom egyik legszebb történelmi regénye, az Aranykoporsó –, szintén eltűntek a süllyesztőben.

Azok, akiknek életműve az ún. létező szocializmus időszakában született, az 1989-es rendszerváltással együtt kiűzettek az irodalmi paradicsomból, holott nélkülük nem lesz könnyű megérteni azt a bizonyos 40 esztendőt.

Kérdés persze, hogy van-e/lesz-e elegendő akarat a múlt dialektikus megismerésére. László Ferenc kötetében megpróbálja bizonyítani, az azt megelőző korszak ún. arisztokratikus irodalma sem csak egy Herczeg Ferencből állt, volt egy Pekár Gyula és Zilahy Lajos is talonban, előbbinek ma már inkább csak politikai szerepvállalása tűnik érdemlegesnek, utóbbi írói életműve viszont Herczegénél is jelentősebbnek tűnik, bár előbbivel ellentétben ma inkább csak a filmmúzeumok tartják a nevét a köztudatban.

Ez a majdnem reprezentatív krétarajz-kötet a már fentebb említett válogatási szempontok miatt némileg felülreprezentálja a könnyedebb műfajt (Heltai Jenő mellett pazar és mindazonáltal megrendítő portrét olvashatunk Darvas Szilárdról, Gábor Andorról, Kellér Dezsőről, Nagy Endréről, Tabi Lászlóról), találkozhatunk különcökkel és erotománokkal, s bár csak két és fél nő szerepel a kötetben, alig van olyan portré, amelyben ne kapna főszerepet a nő. Ez a fél nő persze magyarázatra szorul, hisz az egyik fejezet címe az M. férje címet viseli. Többen így már kitalálhatták, az ominózus fejezet Szobotka Tiborról szól, aki bár élete első felében szexuális kilengéseivel került be a korabeli magyar irodalmi életbe, utóbb el kellett viselnie, hogy a teljes életművére rátelepedett Szabó Magda, aki puszta szeretetből még utolsó, posztumusz művét is lenyúlta magának.

A két írónő, aki a maga teljes súlyával szerepel a köteteben, Fehér Klára és Palotai Boris. Előbbi a szocialista nőtípust mutatta meg, az utóbbi a holokauszt borzalmainak felmutatása mellett a kor mértékletes kritikájára is kísérletet tett. Igaz, mindig egy lépéssel megkésve.  

Amíg a mai irodalomtudomány szereti, sőt szinte kötelezőnek tartja az életrajzi adatokat mellőzni, s azt hangoztatja egy-egy írói életpályának semmi köze az életműhöz, addig László Ferenc krétarajzokat író elődeihez hasonlóan inkább túlhangsúlyozza az élettörténetek szerepét. Alig van olyan a 33 delikvens közül, akinek nem tárná fel a hálószobája ajtaját, sikeresen bizonyítva, a legfennköltebb eszmék is kivétel nélkül az ágyban végzik be jobb sorsra érdemes pályafutásukat. S bár már kritikusan megjegyeztük, ahogy elődei (például Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című reprezentatív, 222 arcképet tartalmazó kötete), úgy László Ferenc sem méltatott egy határon túli írót sem arra, hogy beemeljen a kötetébe, mégis több erdélyi és felvidéki alkotó szerepel a kötetben. Bánffy Miklóstól kezdve (hiányolom, hogy nem említi a szerző a Nagyúr című drámájának Vidnyánszky Attila általi sikeres feltámasztását) a felvidéki gyökerekkel rendelkező Illés Endrén és Illés Bélán át a Kellér fivérekig, a magyar kabaré atyján, Nagy Endrén át Palotai Borisig bezárólag.

Illés esetében annak az annak idején botrányt kavart kritikáján felbuzdulva László bátorságot vesz a felvidéki irodalom egymondatos sommás sárba tiprására, ami ez esetben kétségkívül csak annyit bizonyít, szerzőnk ezzel le is tudta az érdeklődését a felvidéki magyar irodalom iránt.

László Ferenc a hivatalos életrajzírókkal ellentétben nem ragad le a halálozási évszámnál, sőt minden esetben bőven hangsúlyozza szerzőik könyves és filmes utóéletét is (legalábbis azt a keveset, ami felmutatható). A kötet legnagyobb érdeme, hogy László Ferenc meg sem próbálja tagadni vétkes elfogultságát a magyar irodalom s annak tollhegyre tűzött szereplői iránt, ráadásul remek stílusa van, s még azokat is hús-vér emberekként teszi fel a magyar irodalom étlapjára, akiket ő maga sosem választana ki ünnepi fogásként. Ráadásul azoknak is szigorúan kedveskedik, akik manapság csak a perexig jutnak el vagy akik az utolsó mondatnál kezdik az olvasást. Egy-két esetben dermesztően pontosak egymondatos összefoglalói, amelyek  szinte kivétel nélkül kedvet csinálnak nemcsak a portré elolvasásához, hanem az írói életmű fellapozásához is.       

Ráadásul az a sokszor említett 33 közel sem 33, ugyanis László Ferenc nem véletlenül közül név- és irodalomjegyzéket a kötete végén, a kötet lapjain közel 200 év magyar irodalma s annak jeles és kevésbé jeles, fontos és kevésbé fontos képviselői villannak fel, s aki egy szuszra olvassa végig a kötetet (a szerző az alkotókat ábécé sorrendben hozza, bár talán jobb választás lett volna születési évszám szerint), az egy elsősorban erős idegzetűeknek ajánlott rendhagyó (irodalom)történet részese lehet.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.