Nagyszalonta, Hanva
Százötven éves kötetet lapozgatok: Arany János levelezését (Ráth Mór kiadása, 1888).
Miközben emberi bajok, hétköznapi nyűgök kerülnek szóba Petőfi Sándorral, Tompa Mihállyal (utóbbival évtizedekig tartották a kapcsolatot), másokkal, rámtör a mélabú, vagy inkább enyhe szomorúság.
Milyen lenyomata lesz a mai kapcsolatoknak akár ötven év múlva? Mit fog olvasni egy majdani levéltáros, történész – olvasót már nem is említek – a mai korok sms-ei, e-mailjei, „közösségi” médiában odavetett üzenetei közül?
Amelyek (bár azt mondják, az internet nem felejt), úgy hullanak és rakódnak egymásra, mint az őszi levelek, bele a semmibe. Ma már nem jön a postás, feledve a papírvágó kés, elmarad a levélboríték izgatott felnyitása. Kirohantunk a világból. A nagy közösségi sustorgásban, miközben az elektronika azzal kecsegtet bennünket, hogy kinyílt a világ, úgy elárvultunk, hogy észre sem vettük. Hanva és Nagyszalonta a világ végére került.
Megjelent a Magyar7 2025/35. számában.
