Nagymama háza – a szívben van
Különleges „státusz” nagyszülőnek lenni. Visszaemlékezve a gyerekkoromra, Mamánál és Nagyapinál (a nevét ő adta magának, hogy meg lehessen különböztetni más nagyapáktól) gyakran tartózkodtunk, mi unokák, akik hatan voltunk, és sokszor egy időben érkeztünk hozzájuk. Ilyenkor egy igazi nagy „olasz családdá” változtunk, a nyolc felnőtt, s a hat gyerek: a három fiú meg a három lány.
Persze mi, a család „apraja”, belefeledkeztünk az általunk kiötlött számtalan mókás játékba. Közben jókat ettünk a Mama által elkészített finomságokból. A leggyakrabban persze azt műveltük, amivel együtt járt a féktelen kergetőzés, ugrálás és hangoskodás. Nem tudom, a két „öregnek” honnan volt ennyi türelme hozzánk, de volt. Mosolyogva vettek részt ők is játékainkban, persze az ugrálást meg a rohangászást leszámítva.
Nagyapám nagy mókamester volt, és tréfáiból mi sem maradhattunk ki. Nagy volt hát mindig a vidámság, a jókedv, „belaktuk” a házat, pontosabban azt a három szobás pozsonyi lakást, amelyben éltek, s amelyben rohangászni nem is volt olyan egyszerű, hisz nem volt „folytatása” a kinti térben, az udvaron, mint egy családi háznak. Így minduntalan ütköztünk, mi gyerekek, s hemperegtünk a földön egymásba gabalyodva nagy nevetések közepette.
Mindezt, kissé hosszúra nyúlt bevezetőként, Tóth László gyermekkönyve elé szánnám… Címe: Nagymama háza és további régi-új gyermekversek és verses történetek. Megjelentette az Anser a Kabóca-könyvek sorozatban, 2021-ben. Illusztrálta Lukács Hajnalka.
S mindjárt néhány mondat a címadó vershez… Egy kedves „történet” ez a nagymamáról, aki miután emlékké lett (meghalt), már nem a házában, hanem a háza előtt „lakik”, s várja a pillangókat… Tóth László úgy ír gyermekverset, hogy egyik „hangjával” a gyermekeket simogatja, a másik hangja pedig mélyebb, gordonkahang-szerű, alig hallható, s a felnőttek szívében rezonál. Ez a vers a felnőttnek fájdalmasan szép:
Nagymama háza
Nagymama háza olyan, mint egy fa.
Csak betonból van a gyökere, téglából a törzse, kéményből és
füstből a koronája.
De nagymama mégsem abban lakik.
Kint lakik a ház előtt.
A lába virágnak gyökere, teste virágnak szára, karja virágnak
levele, feje maga a virág.
Csak olyankor mosolyodik el, ha megpillantja azt a két pillangót,
amelyek körbelebegik őt, azután leszállnak megpihenni a leveleire.
Az egyik lepke én vagyok, a másik a testvérem.
Hasonló „hangolású” több más vers is a kötetből, például A föld, a fű, az ég, a nap című. „Apu a föld, mert apunak barna szeme van. / Anyu a fű, mert anyu szeme zöld. / A húgom az ég, mert a húgomnak kék szeme van. / Én vagyok a Nap, mert az arcom olyan piros, / mint a Nap.” S mind fogják egymás kezét… Mert ők a világmindenség… a család, amely őriz, véd és biztonságot ad a kicsiknek (is) ebben a zavaros világban.
A kötetben rengeteg a vidám, ötletes vers, amelyekből persze nem hiányzik a nyelvi játékosság, a humor, a kedvesség, de a huncutság „fűszere” sem, tehát azok a „hozzávalók”, amelyektől megjön mind a kisgyermekes szülők, mind a gyerekek „étvágya” a versek olvasásához és meghallgatásához. A kötetet mind a téma, mind pedig a megformálás mikéntjének a sokszínűsége jellemzi. Megjelenik benne a gyermeket körülölelő egész világ, meg az is, amit még talán nem egészen tudnak elhelyezni az Egészben. De hát minden szülő, nagyszülő magyaráz is, miközben felolvassa a mesét, a verset, s közben beszélget is a gyerekkel… Például arról, hogy a hét hétköznapjai miért olyan huncutok, mint a pici ördögök, kivéve a szombatot, a vasárnapot és az ünnepnapokat, amikor az ördögöcskék is megváltoznak:
Tóth László gyermekkönyve léleksimogató, elvarázsolja mind a gyerekeket, mind a felolvasó felnőttet a témabeli és nyelvi ötletekkel, a történetmesélés optimális idősíkjával, (amelybe belefér a kerek mondanivaló, s a gyereknek mégsem kell türelmetlenül várakoznia a történet végére); a verseket nemcsak a természetben megjelenő csodás dolgok népesítik be, hanem a tárgyak is, amelyek olykor különös dolgokra képesek, még a világot is el tudják rejteni.
A doboz című versből kiderül, hogy van a dobozban még egy doboz, s abban is még egy kisebb… S végül mi van abban az egészen parányi dobozban? Abból az egészen parányi dobozból, / ha felnyitod, / kiloccsan a tenger, / ágaival kinyúlik az erdő /, és kikiált az ember.” Felnőtt szemmel nézve akár az univerzum metafizikájának konnotációja is lehet, melybe kéz a kézben belefér Isten és az ősrobbanás.
De benne van a versekben az a gyermeki gondolkozás is (amelyhez azért nem minden felnőttnek van vevőkészüléke, bár szerencsére a legtöbb rendelkezik vele). Tóth László viszont saját „radarral” fogja a gyerekek „jeleit”, átlényegül, megért, „kódol”, hogy aztán mindezt szublimálva belekomponálja a versekbe (Az én szobám, Farsang stb.).
olvasható a szép kiállítású könyv hátsó borítóján. Én is ezt ajánlom minden kisgyermekes szülőnek.
