Moyzes Ilona is le akarta győzni az időt

 – írja egyik írásában.

Deresken született, abban a felső-gömöri faluban, amely Dúdor István festőművészt is magáénak tudhatja. Utóbbiról – aki itt is nyugossza őrök álmát – legalább megemlékezik a magát továbbra is magyarnak valló alig több mint 500 lelkes falucska szlovák honlapja. Štefan Dúdorról tud, Moyzes Ilonáról nem. Ahogy nem tudnak róla Rimaszombatban sem, holott itt szerezte meg érettségi bizonyítványát, majd hosszú éveket élt Csehországban, s ő az első a szlovákiai magyar irodalomban, aki nemcsak saját csehországi élményeit írja meg, hanem riportokban számol be azok életéről, akik a kitelepítések után Csehországban kezdenek új életet.

Megelőzi Mács Józsefet, aki majd csak a hatvanas évek közepén írja meg az Adósságtörlesztést. Miután gyerekeivel együtt ott hagyja Osztravát és a férjét, Pozsonyban telepszik le, ahol több lapnak rendszeres munkatársa. Csemiczky László festőművésszel él együtt, s talán ennek is köszönhető több remek festőportréja (Csemiczky mellett Weiner-Kráľ Imre, Mária Medvecká, Janko Alexy).

Ardamica Ferenc így emlékezett vissza az akkori Moyzes Ilonára:

Gyakori vendég volt a fiatalok körében, a pozsonyi József Attila Klubban is. Lacza Éva így emlékszik vissza rá: 

Fiai,  – akik közül Dalibor egy időben az Elán dobosa is volt –, Nyugaton találtak új életet maguknak, egyikük fotó-, másikuk festőművész lett. Ő egészen a rendszerváltásig maradt. 1988-ban még ott van az Irodalmi Szemle harmincéves budmericei összejövetelén. 1989 után nemcsak hazát vált, végleges pontot tesz(nek) irodalmi munkásságára.

Amíg Nagy Irént 85. születésnapján legalább egy interjú erejéig felfedezik, Moyzes Ilona nevét csak pár hónappal a halála után írja le az Irodalmi Szemle:

Ezt is hónapokkal a halála után. 

Sokakkal ellentétben Moyzes Ilona nem jobb híján fordult a gyerekekhez. Írói pályáját még tizenévesen a Prágai Magyar Hírlap gyerekmellékletében kezdte, s később is folyamatosan ír a gyerekeknek, a saját fiainak is.

A hetvenes években Szél herceg szerelme címmel jelenik meg 18 meséjét tartalmazó  mesekötete Jarmila Pavličková mesteri illusztrációival (ennek egyik meséjét közli a Tóth László szerkesztésében megjelent A mullók városa című, csehszlovákiai magyar írók meséit tartalmazó mesegyűjtemény is), míg 1983-ban Szandi naplója címmel egy ötéves kislány képzelt naplóját teszi közzé, aki a nagymamával és egy Balugyu nevű tizenéves kamasszal együtt tölt el két hetet a nyári vakációjából. Nem így gondolkozik és beszél egy ötéves kislány, az egész napló túlaffektált – írják róla a kritikusai. Az olvasók másként gondolták, szétkapkodták a könyvet.

S most jut eszembe Dusza István 1987-ben az Irodalmi Szemlében megjelent Jelenség vagy véletlen egybeesés? (Három könyv az irodalom perifériáján) című tanulmánya, amelyben Lovicsek Béla, Lóska Lajos és Moyzes Ilona irodalmi munkásságát vizsgálva próbálja a lektűr s a giccs fogalmát meghatározni. Moyzes Ilonáról így ír:

Visszatérve a Szandi naplójához, idézzük Bodnár Gyula kritikáját: 

Nem tudok mit hozzátenni, a kötetet sok-sok erőfeszítésem ellenére sem sikerült beszereznem. 1982-ben az Irodalmi Szemle közli A tó titka című mesejátékának egy fejezetét is. Nagy kár, hogy csak a részletét, s még nagyobb kár, hogy az nem jelent meg kötet formájában is.

Bár már az ötvenes évek első felében közli az Új Szó, a Hét a csehországi riportjait, a verseit, első novelláit, első (mint később kiderült, utolsó is) verseskötete csak alaposan megkésve, 1965-ben jut el az olvasóhoz (ez gyakorlatilag szintén beszerezhetetlen), szinte egyszerre Simkó Margit szintén késve megjelenő Szeretlek, Élet! című kötetével, amely szintén egyetlen kötete Simkónak.

A kötet három ciklusra osztható, első része emlékezés a gömöri szülőföldre, a második a csehországi mindennapok megörökítése, a harmadik része a költőnő szerelmes verseit tartalmazza.

A kötet talán legszebb verse az édesanyja emlékét idéző vers, amely így végződik:

– írja a kötetről évtizedekkel később Szeberényi Zoltán (aki legalább beveszi a szlovákiai magyar irodalmat portréesszékben bemutató kötetébe.

Nem véletlen emelem ezt ki, hiszen ahogy a verseit, úgy a novelláit is kínosan mellőzik az elmúlt évtizedekben megjelenő antológiák, a neve mindössze a Hű emberséggel című, 1987-ben megjelent, az orosz 1917-es forradalmat köszöntő, Petrik József által szerkesztett Hű emberséggel című verseskötetben tűnik fel egy vers erejéig.

A Petr Bezruč nem titkolható hatását is sugalló vers Osztravát, a bányavárost imigyen dicsőíti:

A kötet korabeli méltatója, Kövesdi János az Új Szóban így foglalja össze a kötettel kapcsolatos értékítéletét:

Gály Iván az Irodalmi Szemlében ugyancsak hasonló konzekvenciát von le a kötetet olvasva:

Nos, verset később már csak elvétve ír.

– ezt szintén Gály Iván állapítja meg Moyzes Ilonáról, s a későn jött, elparentált verseskötet után egyrészt visszatér a gyerekekhez, másrészt rövidprózával kísérletezik. Rövidpróza, karcolat, vázlat, s végül eljut a Barnus bátyó című kisregényig.

De ne higgyük, hogy a szakma ezeket lelkesebben fogadja, mint a verseit. A 16 írást tartalmazó Harangok 1973-ban, míg az kisregényt s további hat rövid írást tartalmazó Barnus bátyó 1986-ban látott napvilágot.

Érdekes viszont, hogy bár elmarasztalják, mégis meglepően sokan (Bodnár Gyula, Dusza István, Ardamica Ferenc, Mészáros László, Csanda Sándor, Szeberényi Zoltán, B. Juhász Erzsébet) foglalkoznak a két kötettel, s mind az ő álláspontjuk, mind az olvasóké egyértelmű.

Előbbiek tücsköt-bogarat szórnak az írónőre, ki-ki vérmérséklete szerint, utóbbiak viszont imádják.

Holott az írónő hősei többnyire szomorú véget érnek, legyen az az utolsó fazekas (visszatérés a szülőföldre), az utolsó harangöntő, az utolsó bányász vagy akár az utolsó fűzfa. Moyzes Ilona írásművészetének titka, hogy

pár mondattal képes világokat teremteni, kihagyásos technikával dolgozik, s nagyon szereti a sokszor csetlő-botló, gyarló emberi tulajdonságokkal sűrűn megáldott hőseit.

Nem fél bevonni az olvasóit a történetbe, s hagyja őket gondolkodni, s akár a történetet is alakítani. Amíg az olvasó ezt örömmel fogadta, a kritikusok kevésbé. A címadó kisregény, a Barnus bátyó címszereplője a háború utolsó napjaiban próbál ember maradni. Saját tíz körmével kaparja el a fagyos földbe a  sose szeretett feleségét, s hónapokon át várja haza a világégésből egy szem fiát, Marcit. Háborús történetként, de akár lélektani drámaként is olvashatjuk a filmvászonra kívánkozó történetet. A barokk tükör című novelláját lehozza az anyaország egyik legolvasottabb hetilapja, az Új Tükör, meséi elhangzanak a Kossuth Rádióban, s a köteteiről magyarországi lapok (Népszava, Élet és Irodalom) is beszámolnak.  

Hatvanadik születésnapján az Irodalmi Szemle Szerkesztősége írja köszöntőjében:

Igen, ha az a bizonyos jóindulat nem lenne annyira hiánycikk a tájainkon.

Zárjuk rövid írásunkat Ardamica Ferenc értékelésével, aki Görbe tükör előtt című paródiakötetében Gömörosztrapressburgi Szép Ilonának becézi (bizonyára nem haragudott meg érte):

Áporodott romantika ide vagy oda, Moyzes Ilona irodalmunk egyik izgalmas jelensége volt, remek sűrítési képességekkel. S ez utóbbit nem sokan mondhatják el magukról.

A szlovákiai magyar írók 1988-as budmericei tanácskozása szünetében készült Gyökeres György (†) felvétele, a képen látható személyek. Felső sor: Hodossy Gyula, Barak László, Zalabai Zsigmond (†), Grendel Lajos (†), Keszeli Ferenc, Dusza István (†), Berck József (†) Alatta: Dobos László(†), Lovicsek Béla (†), Mács József (†), Moyzes Ilona (†) (egyetlen, aki sapkában van), Szőke Edit (takarásban), Fazekas József, Juhász R. József – Roccó Következő sor: Kövesdi János (†), Dénes György (†), Lacza Éva, Kulcsár Ferenc (†), Alabán Ferenc, Karsay Katalin (takarásban) Alatta: Fónod Zoltán(†), Peter Andruška, Duba Gyula, Tőzsér Árpád, Lacza Tihamér, Mészáros László Legalsó sor: Kovács Magda, Turczel Lajos (†), Varga Erzsébet (†), Balla Kálmán, Hizsnyay Zoltán és Tóth Károly (†)

Fotó:  Gyökeres György

(Köszönet az írás megírásához nyújtott segítségéért Elbéné Mester Magdolnának, Lacza Évának és Tőzsér Árpádnak.)