Móra Ferenc, a megtűrt és betiltott író

„Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság – márpedig ez is irodalmi érték lehet –, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van.

 

És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem kevés. De Móra ennél sokkal több” – írja róla a kilencvenes években Hegedűs Géza. Soraival maximálisan egyet érthetünk, azzal már kevésbé, amit az író önmagáról szerényen kijelentett: „Én az irodalomnak csak barkácsoló kismestere vagyok. Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha". Móra ugyanis nemcsak ifjúsági regényeivel, meséivel, verseivel írta be magát a magyar irodalom aranykönyvébe, hanem harcos publicisztikájával, s a kifejezetten felnőtteknek szánt regényeivel (e sorok szerzője ide sorolja az Aranykoporsót is), amelyek bizony megrengették a korabeli megcsontosodott magyarországi viszonyokat.

 

 

 

Bár apja szegény foltozó szűcs volt, gyerekeit taníttatta. Ma már kevesen tudják, hogy nála 15 évvel idősebb bátyját, Móra Istvánt is jegyzi a magyar irodalom, ahogy annak fiát, Lászlót is, aki csak 11 évvel volt fiatalabb nagybátyjánál. Móra Ferenc természettudományokat hallgatott a Budapesti Tudományegyetemen, de már ekkoriban megvillantja írói képességeit. Eleinte költeményeket ír, de politikai véleményét se rejti véka alá.

Szegedre visszakerülvén az ottani múzeumigazgató Tömörkény István pártfogoltja lesz (később követi őt a Somogyi Könyvtár igazgatói posztján), de baráti kapcsolatot ápol Juhász Gyulával, Réti Ödönnel és Pósa Lajossal is, akinek legendás, Az Én Újságom című lapjának állandó munkatársa lesz, s talán ez is lesz az egyik oka, hogy kortársai, majd az utókor is hajlandó volt par excellence gyerek- és ifjúsági írónak elkönyvelni, holott egyik első megjelent regénye, a Csilicsali Csalavári Csalavér is olvasható akár gyilkos politikai persziflázsként is.

 

 

 

Indul ellene még a Monarchia idejében felségsértési per (az Aranykoporsó egyik olvasata szerint a Diocletianus idején játszódó regény valójában Ferenc József és korának a kritikája), de a Tanácsköztársaság iránti szimpátiáját is csak úgy ússza meg ép bőrrel, hogy az akkori szegedi rendőrfőkapitány a lelkes olvasói közé tartozik. Ének a búzamezőkről című regényét – amelyet sokan élete  fő művének tartanak –, két alkalommal is fennakad a filmes cenzúra hálóján, a Hannibál feltámasztása el se jut a kiadásig, csak 1955-ben lát nyomdafestéket, de természetesen akkor is átírva és megcsonkítva. De már gondja volt a Négy apának egy leánya című regényével is, amely eredetileg A festő halála címmel jelenik meg, s egy szegedi festőnek, az 1921 nyarán brutálisan meggyilkolt Heller Ödönnek állított emléket, akinek a temetésén Juhász Gyula mondott búcsúbeszédet: „Nem mondok örökre búcsút, mert ami benned szépség, igazság és érték, az tovább él vásznaid napfényében és színeiben... Tragédiád volt, hogy éppen az a szőke Tisza ringatott utoljára, amelyről annyit álmodott ihletett lelked, és most ölére fogad a magyar rög is, amelynek lüktetése annyiszor visszadobbant a te művész szívedben.”

1927-ben írta meg az első nagy háború borzalmait s annak lélekgyilkoló utóhatásait megörökítő Ének a búzamezőkről című regényét (pár évvel később a rimaszombati Horváth Zoltán talán ennek hatására is veti papírra az Alvó vulkánokon című történetét), amely ugyan megjelenhetett, de a hivatalos politikai körök nem fogadták kitörő lelkesedéssel, s amikor Szőts István az Emberek a havason (amely Nyirő József írásai alapján készült) sikere után 1943-ban szerette volna filmre vinni, jött a gyors elutasítás. A háborúba beleájult Magyar Királyságnak nem volt szüksége pacifista és ún. oroszbarát filmre, még úgy se, hogy Szőts a forgatókönyvben az oroszokat szerbre cserélte. Amikor aztán 1947-ben, az ún. koalíciós időkben mégis csak filmre vihette, a menet közben hatalomra kerülő kommunista diktatúra a minősítő vetítés után  filmet klerikálisnak és népieskedőnek bélyegezte, s azt betiltotta. A film hosszú évekig állt trezorban, előbb a hatvanas évek végén egy egyetemi filmklubban láthatták az érdeklődők, majd 1979-ben elővehette a hivatalos mozihálózat is (ekkor engedélyezték A tanú hivatalos vetjtését is).

A filmnek érdekes módon két operatőre is volt, Makay Árpád mellett a felvidéki származású Hegyi Barnabás, s a film két főszerepét a Szőts előző filmjéből már megismert Görbe János és Szellay Alice (Szőts akkori felesége) játszották. A film mind Szőts, mind Szellay karrierjét kettétörte, előbbi az 1956-os forradalom után Ausztriába távozott, utóbbi pedig végleg befejezte színészi pályáját.  Későbbi férje a Perbetéről a Vígszínházba került Pándy Lajos lett. Szántunk és vetünk. „Mert az eke erősebb a kardnál. Mert az élet erősebb, mint a halál. Dicsérje a búzamezők éneke a népet, mely megmarad a vészben, mint ahogy megmarad a föld is. S akármilyen nyomorúság szakadjon rájuk, ha a föld megmarad, ők szántanak és vetnek” – ezekkel a gondolatokkal ér véget az évtizedekre betiltott film. Alig pár évvel később a Körhinta hatalmas sikerén felbátorodott Fábri Zoltán filmesítette meg a csak az előző évben kiadott Hannibál feltámasztása című regényt, amely alig egy héttel a forradalom kitörése előtt került mozikba.

 

Érdekes, hogy az ugyanakkor forgatott Eltüsszentett birodalom (rendezte: Banovich Tamás) és Keserű igazság (rendezte: Várkonyi Zoltán) című filmek nem úszták meg a betiltást. De a Hannibál tanár úr igen, ezzel biztosítva kiugrási lehetőséget a kassai Szabó Ernőnek, aki később a Szabó család címadó figurájaként tett szert országos elismertségre. Szabó tulajdonképpen a nyámnyila, még a saját levegővételétől megijedő kisember, Nyúl Béla figuráját mentette át Szabó bácsi szerepébe is. A szélsőjobboldali erőszak ellen íródott eredeti kisregény – amelyet Móra barátai tanácsára ki sem mert adni a harmincas években –, nem kerülhette el Rákosi korszak erőszakos beavatkozását sem, de a mindenkori erőszakos ideológiák ellen tiltakozó Fábri-film az októberi forradalmi várakozás előestéjén zöld utat kapott. S egy évre rá a Karlovy Vary-i filmfesztiválról elhozta a nagydíjat. Szerették akkoriban a híres cseh fürdővárosban a magyar filmeket, előző évben megosztották az első díjat Máriássy Félix Egy pikoló világos és Ranódy László Szakadék című filmje között. Móra egyik első regényét, a török korban játszódó  Rab ember fiai című történetét Markos Miklós vitte filmvászonra, míg a Kincskereső kisködmönt ketten, Katkics Ilona és Szemes Mihály is. A két filmváltozat érdekessége, hogy az elsőnek a forgatókönyvét maga Szemes Mihály írta. S itt bizony van egy nagyon komoly hiányérzetünk is, az Aranykoporsó ugyanis nem mozgatta meg a filmesek fantáziáját, holott végigolvasván a Móra -opust, az nemcsak az egyik  utolsó, hanem a csúcsműve is.

 

 

 

Készült viszont belőle opera, Vántus István alkotását Szegeden mutatták be, s még 1972-ben a Bartók Gyermekszínház a mai Újszínház épületében mutatta be Egri István rendezésében a színpadi változatát, amelynek főszerepeit Kovács István, Venczel Vera, Bitskey Tibor, Szénási Ernő és Ronyecz Mária játszották (mennyire jól mutattak volna  a filmvásznon is), de nem is oly rég a Budaörsi Játékszín is bemutatta (s ma már létezik hangoskönyv-változata is). Ahogy a Hannibál tanár úr színpadi változata ma is látható Vidovszky György rendezésében, Mucsi Zoltánnal a címszerepben a Kultúrbrigád és Átrium koprodukciójában.

 

Móra évekig készült élete fő művének a megírására, amely kényszerből került át az ábrázolni kívánt  Ferenc József korából Rómába, de ha valaki áthallásokat vél felfedezni Quintipor/Gránátvirág és Rudolf trónörökös, Diocletianus és Ferenc József vagy mondjuk Titanilla és Erzsébet királyné alakja között, az nagyon nem jár messze a valóságtól. Mindenesetre a regény olvasható filozófiai mélységekkel átitatott történelmi regényként, ahogy ifjúsági szerelmes műként is. (Zárójelben említsük meg, hogy Zlatá rakva címmel már 1947-ben Liptószentmiklóson megjelent az első szlovák változata, majd 1969-ben Anton Plávka másodszor is szlovákra fordította, ahogy számos más, idegen nyelvű fordításban is megjelent.)

Bár a regény évekig készült, írása akkor gyorsult fel, amikor Móra – aki nem túl szerencsés házaséletét Walleshausen Ilonával próbálta mindig példaértékűnek beállítani – egyik balatonföldvári nyaralásán meg nem ismerkedett a „kis Tit”-tel, vagyis Kalmár Ilonával, aki épp férjhez menőben volt akkoriban, s a balatoni nyaralóhelyre kártyajáték-oktatónak szerződtettek. A szenvedélyes viszonyak nemcsak a Címtelen könyv című 35 számozott s egy számozatlan verset tartalmazó gyűjteményt köszönhetjük, hanem Titanilla végső alakját is. A regény a Genius gondozásában, két kötetben, ünnepi díszkiadásban jelent meg 1932-ben.

 

Móra Ferenc máig a legolvasottabb íróink közé tartozik, s bár Hegedűs Gézával  egyetérthetünk abban, hogy halála pillanatától fogva nemzeti klasszikus, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy nemcsak tisztelik, hanem széles körökben olvassák is. Ezért is nagy kár, hogy az Aranykoporsót a magyar filmgyártás aranykorában elfelejtették filmvászonra vinni.