Mitől kell óvni a felvidéki magyar nebulót?

2020. február 22., 10:39
Kövesdi Károly

„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.” (Voltaire-nek tulajdonított mondás)

„Neked is lehet véleményed, de minden erőmmel azon leszek, hogy elhallgattassalak, mert csak az enyém igaz.” (ismeretlen kortárs szerző)

Egyetlen napilapunkban félreverték a harangot. A magyarországi székhelyű Rákóczi Szövetség – amelynek múlhatatlan érdemei vannak a felvidéki magyarság szellemi, oktatási támogatásában – ugyanis alternatív történelem- és irodalomórák megtartását ajánlotta fel a határon túli (nekünk inneni) magyar iskolák és diákok számára.

A programban öt neves történész és irodalomtörténész vesz részt. Az iskolák maguk dönthetik el, meghívják-e az illető előadókat egy-egy alternatív óra megtartására. Az előadók között megtaláljuk a lapunkban is gyakran publikáló Babucs Zoltán hadtörténészt, Köő Artúr, Szerencsés Károly, Raffay Ernő történészt, valamint Takaró Mihály irodalomtörténészt.

A történelmet inkább hagyom a történészekre, Raffay Ernő kedvenc témájával, a gyalázatos trianoni döntéssel egyébként majd az évforduló kapcsán bővebben foglalkozunk lapunk hasábjain. Ám amit Takaró Mihály címére (vagy inkább ellen) felhoztak a lap által megkérdezett irodalmárok, az mélységesen felháborított. Felvidéki ítészeink ugyanis úgy képzelik el az alkotói szabadságot, hogy az övéktől eltérő véleményt, ízlést legszívesebben feltartóztatnák a magyar–szlovák határon.

Takaró Mihállyal – s nem is rejtik véka alá – az a bajuk, hogy részt vett az új magyarországi Nemzeti Alaptanterv kidolgozásában. Ez pedig főbenjáró bűn! Takaró ily módon az orbáni rezsimmel kollaborál, márpedig mi, felvidéki magyarok ebből nem kérhetünk. Hogy jövünk mi ahhoz (pontosabban, hogy jönnek ahhoz a felvidéki magyar diákok), hogy a polgári Magyarország nemzeti alaptantervében szereplő förtelmes nézeteket legyünk kénytelenek hallgatni! (Ismétlem: az iskolák vezetői maguk döntik el, kérik-e az előadást.)

A napilap által megkérdezett, Bázis nevű új felvidéki irodalmi és művészeti szervezet prominensei aggályosnak tartják az alternatív előadásokat, mert attól rettegnek, hogy Takaró „erőszakkal” megváltoztatja a magyar irodalmi kánont. Amely szerintük úgy jó, ahogyan van. „A szélsőséges nézeteknek kortárs viszonylatban is nagymértékben kitett érzékeny fiatal generáció könnyen manipuláció áldozata lehet.” Ezért nem óhajtják itt látni „…azt a Takaró Mihályt, aki nem esztétikai, hanem ideológiai alapon hajt végre erőszakos kánon-átrendezést a magyar irodalomban, aki magánkánonját politikai hátszéllel nemzeti érvényre kényszeríti”. Állítja ezt N. Tóth Anikó.

Egyet azért tisztázzunk. Az irodalomban nincsenek kánonok, csak értékek és művek. Értékes és kevésbé értékes alkotások. Kánont azok szeretnek ráerőltetni a szellemi életre, akik tagadják a közízlést, kiskorúnak nézik az olvasót, s nem a saját koruk kontextusában vizsgálják az adott műveket, hanem ideológiai alapon próbálják ízlésterrorjukat rányomni az olvasóra, a művészetet befogadó közönségre.

Ez lenne az a bizonyos „kánon”, amelyet szent tehénként terelgetnek maguk előtt, hogy ájulatba essünk a csodálatától. Ezt a kánont oktrojálta rá a magyar társadalomra a Révai-féle bolsevik kultúrdiktatúra Rákosi Mátyás uralkodása alatt, s ezt a gyakorlatot próbálják követni liberálisék a rendszerváltás óta. Mármint annak a módszereit.

Az új felvidéki irodalmi és művészeti szervezet, a Bázis prominensei felháborítónak tartják, hogy akad olyan irodalomtörténész, aki a maga teljességében próbálja tárgyalni a magyar irodalmat, és igyekszik visszahozni a köztudatba, méltó helyükre tenni azokat az irodalmárokat, akiket a múlt század harcos „kultúrpolitikája” kiebrudalt a magyar irodalomból, és fosztott meg generációkat az olvasásuktól. Bizony, sokan vannak ezek a méltatlanul elcsapott irodalmárok. A dicső kultúrpolitika áldozatául esett például Wass Albert, Nyírő József, Reményik Sándor, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és sokan mások. És ezek az irodalmárok, akik magukat irodalomtudósoknak is tartják, azt szeretnék, ha ez így maradna az idők végezetéig.

Nem véletlen, hogy Grendel Lajos tíz éve megjelent irodalomtörténetében szakított ezzel a „nemes hagyománnyal”, és a fenti írók többségét igyekezett a helyén kezelni. Persze, az sem véletlen, hogy Grendel csaknem kegyvesztett lett liberális körökben emiatt az „eltévelyedése” miatt. Bár a liberális irányzat igyekszik a magáénak kisajátítani Grendelt, az általa írt irodalomtörténeti szemléletet tűzzel-vassal igyekszik irtani.

„Míg a szakma nem tartja őt számon, sőt elhatárolódik személyétől, addig a mai magyar kormány többször is díjazta munkásságát – ez is a mai magyarországi valóság egyik jellegzetes vonása” – mondja Németh Zoltán Takaró Mihályra utalva, mert szerinte a köztudatban Takaró úgy van jelen, mint „antiszemita, aki nácibarát írókat szeretne belerakni a magyar irodalomtörténetbe és a tankönyvekbe”.

Csak a margóra jegyezzük meg, hogy a két háború közti időszakban Herczeg Ferencet egyszer, Tormay Cécile-t kétszer jelölték irodalmi Nobel-díjra. Herczeg Ferencnek nem más, mint Babits Mihály ítélte meg 1940-ben a kor legnagyobb irodalmi díját, a Baumgarten-díjat. Tormay Cécile nemcsak idehaza, de egész Európában a kor ünnepelt írójának számított. Herczeg Ferencből nemes egyszerűséggel lektűrírót csinált a kommunista kánon.

Wass Albertet a románok kikiáltották fasisztának és háborús bűnösnek, mi sem természetesebb tehát, mint hogy mi is azonosuljunk ezzel a véleménnyel. Mindegy, mit írt, milyen értéket képviselt a maga korában, a fasiszta az fasiszta. Nincs recepció, csak konspiráció.

Ezért kell egyesek szerint távol tartani a felvidéki magyar nebulókat ezektől az önjelölt, „magánkánont” erőltető történészektől és irodalmároktól. Trianon kérdését sem szabad más szemszögből vizsgálni, mint a szomszédok érzékenységére való tekintettel az „igazságos” nemzetiségi igények kielégítése szempontjából. Innen csak egy lépésnyire vagyunk attól, hogy kimondjuk, Trianon igazságos döntés volt, és nem szabad piszkálni. Amiképp a Horthy-féle fehér terror is előzmények nélküli, Kun Bélát, Kunfi Zsigmondot és Szamuely Tibort csak a fasiszták találták ki, önmaguk igazolására.

De azért ne hallgassuk el a lényeget sem. Takaró Mihály valóban elejt néhány kifogást irodalmi pápájuk, Esterházy Péter címére. Akit hímes tojásként illik kezelni (és feledni kell az Így gondozd a magyarodat című örök érvényű opusát), őt kritikai megjegyzés nem érheti. Mert vannak szent tehenek és vannak páriák, akiknek nincs helyük az irodalomban. Tormay Cécile-t azért kellett kibotozni az irodalomból, mert megírta a Bujdosó könyvet, amelyben a tanácsköztársaság és a magyar kommün embertelenségéről rántotta le a leplet. (Művét szinte azonnal kiadták angolul is. Nyilván az angol nácik.)

Egyszóval az irodalmat nem esztétikai, minőségi mércével kell mérni – amire egyébként állandóan hivatkoznak –, hanem az alkotó személye felől megközelíteni. Fehér, férfinemű, magyar, keresztény. Nincs is ennél elvetemültebb egyede a szép, tiszta Európának.

Mindezek okán csak egyet tudok ajánlani a kedves olvasónak: keresse és olvassa a két világháború közti magyar irodalom remekműveit, és alkosson saját véleményt. Ne politikai széláramlatokhoz simuló ítészek mondják meg, mi a szép és mi a jó. És mi a magyar.

Kövesse facebook oldalunkat is!