Miskolci könyvheti rekviemem öngyilkos költőkért
Tegnap Budapesten és Magyarország több városában is megnyílt a 95. Ünnepi Könyvhét és 23. Gyermekkönyvnapok. Miskolcon is esőtől félve, de nem megijedve nyitották meg a rendezvényt polgármesteri és megyei alelnöki részvétellel, valamint Tóth Krisztina kissé morbidnak tűnő, de sokáig a fülünkbe csengő megnyitójával, aki e jeles ünnepen nemcsak az irodalom egyre növekvő eljelentéktelenedéséről ejtett szót, annak áldozatai, az öngyilkossá lett írók előtt is tisztelgett. A helyiek minden szinten kitettek magukért, remek kis programot állítottak össze, az első napon két felvidéki író, Dunajszky Géza és Farkas Ottó is dedikálta a könyveit. Ők nem voltak elégedetlenek, e sorok írója annál inkább.
A rendezvény helyszínér igyekezvén a Felvidék Házat fotózván két koldus mordul rám és kollégámra: „Mi nem akarunk a képen lenni” – mordul ránk az egyikük, s attól félek, a gépünk lesz majd a kellemetlen kaland áldozata, de megússzuk. A koldusok megenyhülnek, s gyorsan kiderül, a határ felvidéki oldaláról érkeztek, légvonalban alig pár kilométerre lakunk egymástól. A sarki cukrászda pincére sokkal kedvesebb, mondja, eurót nem tud elfogadni a két kávéért, de mivel a könyvhétre érkeztünk, alkalmi vendégei vagyunk. Köszönjük. A téren közben megkoszorúzzák az Ünnepi Könyvhét egykori kitalálójának, Supka Gézának az emléktábláját. Isten áldja az emlékét, tényleg a XX. század egyik legjobb magyar ötlete volt összehozni egy térre a könyveket és az olvasóikat, köztük olyanokat, akik egy légtérbn aligha férnének meg egymással. Miskolcon, az Erzsébet téren jó félház van, amikor megjelenik a búcsúzó polgármester, Veres Pál karakteres, öles alakja, mellette Szabó Gergely megyei alelnök battyog, míg a könyvhetet megnyitó Tóth Krisztina a színpadon várja az urakat és az olvasókat. Kisebb balesetet szenvedett a napokban, csoda, hogy el tudott jönni, de ha már itt van, övé az abszolút főszerep. Megnyitó szavai után fiával, Szántó Marcellel (gitáron kísérte édesanyját) adnak verses-zenés műsort.
A sarkon az információs iroda igényesen összeállított helyi könyvheti lappal (a II. Rákóczi Ferenc ünnepi kiadványa), állatbarát-totóval (csak gratulálni tudok a totó összeállítójának, nem egy kérdés kifogott rajtam, holott az állatirodalom nagy híve lennék) és helyi programfüzettel lepnek meg, amelyből számos műsor tárul elém, amellyel a három nap során várják az olvasókat.
Az első nap még hűvös-esős időt, hétvégén kánikulát rendelve az eseményekhez. Mielőtt elhangzanak az ünnepi beszédek, fél perc alatt végigsétálok a standok között. Kiadót, főleg ismertebb kiadót alig látok közöttük. S eszembe jut az a félelmetes vízfejűség, amely itt is annyira bántón megmutatkozik. Mintha a nagyobb kiadókat, az ünnepelt írósztárokat csak Budapest érdekelné. Hosszú évekig állandóan jelen voltam a budapesti rendezvényen, ezért tapasztalatból beszélek, a felvidéki kiadóink is mind Budapestre fókuszáltak, a Felvidék Ház kiadványain kívül más felvidéki könyvet nem nagyon látok. Az már megint más lapra tartozik, hogy ma könyvet az ad ki, akinek van rá pénze, nem az, aki írónak születik, s bizony, könyvet is csak az vesz, akinek van rá pénze, s legkevésbé az, aki értékes irodalmat szeretne olvasni. A kilencvenes évek elején szűk pénzű, ösztöndíjból élő egyetemistaként mindig nagy szatyor könyvvel mentem haza, a jelenlegi bevételeimből havi egy könyvre se nagyon futja.
Nos, mintha ezekről szőrmentén a könyvhetet megnyitók is szóltak volna, Veres Pál mégis örömhírrel kezdte: a Miskolci Nemzeti Színház évadzárójáról jött, s nagyon büszke arra, hogy a miskolci társulat Béres Attila vezetése alatt az ország egyik legjobb társulatává nőtte ki magát.
„Minden elolvasott könyv egy újabb élet” – hangoztatta a bölcs városatya, aki maga is hitet tett a Gutenberg-galaxis fontossága mellett. „Annyian temették már a könyvet, ahogy más művészeti ágakat is, s lám, mégis mindegyik megvan még” – biztatta a térre kilátogatókat, s hozzátette, sose erőltette matematika-fizika szakos tanárként és igazgatóként sem, hogy beszélgetvén egy-egy verset elmagyarázzon, s ráerőltesse a maga vagy egy-egy irodalomtörténész véleményét a diákjaira. A szívemből beszélt a polgármester úr, s eszembe jutott Arany János válasza egyik értő kritikusának, aki hosszasan értelmezte a versét. „Gondolta a fene” – zárta vitájukat nemes egyszerűséggel a költő. Én is amondó vagyok, hagyjuk meg mindenkinek a lehetőséget a saját értelmezésre, igaz, ehhez olvasni is kell, amely ma egyre keményebb dió a mostanában felnövekvő generációk számára. Veres nem feledkezhetett meg a magyar irodalom miskolci nagyjairól, így Szabó Lőrincről Zemlényi Attiláról, Serfőző Simonról, Fecske Csabáról, ahogy a nemrég tragikusan elhunyt Kabai Lórántról sem. Szabó Gergely megyei alelnök arra fűzte fel a mondandóját, hogy az internet lélektelen világában még mindig sokkal életszerűbb a könyvek világa, amelyeket nemcsak szagolgatni lehet, de el is lehet bennük merülni, nem úgy, mint az interneten, amely számolatlanul zúdítja ránk a fölösleges információk tömkelegét is. Az ünnepi szónok, Tóth Krisztina a könyvek és az írók kapcsán morbid fejtegetésbe fogott, s az öngyilkos íróinkat vette számba Hazai Attilától Borbély Szilárdon át a már Veres Pál által is említett Kabai Lórántig. „Igazi szépirodalmat ma egyre kevesebben olvasnak, lassan az írók táplálkozási szokásairól sokkal többet tudunk, mint a műveikről, s ha egy író nincs az egyes közösségi felületeken, akkor gyakorlatilag nem is létezik” – summázta a mai nem túl szívderítő helyzetet az író.
Ahogy díjakat is mindig csak egy bizonyos oldal képviselői (lehet az bármely hatalmon lévő oldal) kapnak, s nem a valós írói teljesítményükért, hanem kizárólag azért, mert azon az oldalon állnak. Csoda hát, hogy a tényleges író ilyenkor elbizonytalanodik, s naponta megkérdezi magától, hogy akkor ő ténylegesen minek is van a világon.
Ha meg netán elköveti azt a baklövést, hogy politikába meri ártani magát (lásd. Háy János, Erdős Virág vagy Krasznahorkai László), gyorsan megdádázzák, maradjon csak az író a maga egyre kevesebbek által igényelt világában. „Nem arról van szó, hogy savanyú a szőlő, csak túl sok mag van benne” – zárta fanyar beszédét az író, aki szerint az irodalom aszpirin, de azért az élet elviseléséhez kell némi méltóság és irónia is, vagy mind belehalunk. Igaz, nem voltak sokkal optimistábbak az gyik pódiumbeszélgetésen a Miskolcot képviselő írók sem, akiknek a moderátor fel merte tenni a kínos kérdést: Budapesten vagy külföldön tanuló gyerekeinek javasolnák-e a hazatérést. Bár mindannyian tősgyökeres lokálpatrióták, hisz hazajöttek, s itt maradtak, bár elmehettek volna, a válaszuk már nem volt ennyire egyértelmű.
Felvidéket két olyan idősebb úriember képviselte, akik mindketten nyugdíjas éveikben kezdtek el könyvkiadással foglalkozni. A határ alig túloldaláról, Dobfenekről érkezett Farkas Ottó lassan már a huszadik könyvénél jár, s bár élete jelentős részében újságírással (ha meg nem, akkor könyvitellel) foglalkozott, s elsősorban szülőföldje, az ugyancsak zárkózott Medvesalja mítoszait, mondáit, közelmúltbeli történéseit gyűjtötte össze és dolgozta fel. De napi tisztességes munkája mellett kiadnia már csak nyugdíjas éveiben s többnyire a saját pénzéből tudta. Most is egybekötötte miskolci útján a kellemeset a hasznossal, s miközben jó pár új olvasójával megismerkedett – akiknek többsége arról a tájról származott el –, miskolci nyomdászával is találkozott, hogy kifizetvén a következő kötete előlegét, megbízza azt az új könyve kinyomtatásával. Ez a könyv majd egykori újságírói munkája legjavának tömörített változatát adja. Eredetileg sokkal bővebb terjedelmű lett volna, de mint kissé sajnálkozva mondja, a tervezett két kötetből egy lett, s azt is meg kelletett karcsúsítania.
Megtudom tőle, vannak állandó olvasói, de túl a hetvenen már, nincs annyi ereje, hogy minden meghívásnak eleget tegyen, s folyamatosan nőnek a papírárak, ahogy a benziné is. Dunajszky Géza kisebbségi történelmünk egyes fehér foltjait vette górcső alá nyugdíjas éveiben, hisz a Debrődből Pozsonyba elszármazott tanár előtte matematika-zenei nevelés szakos tanárként dolgozott, kórusokat vezetett, s nem nagyon volt ideje időigényes történelmi kutatások megvalósítására. Igazi sportteljesítmény tőle, hogy 79 évesen Pozsonyból egyedül megtette a több száz kilométeres utat, de mosolyogva hozzáteszi, az éjszakát itt tölti, már nem vállalkozik az azonnali visszaútra. Két könyvét hozta magával, a Felszántott tömegsírok és a Történelemóra című köteteket. Előbbi a ligetfalusi, 1945-ös mészárlásokat dolgozza fel, az utóbbi pedig – amelyet František Plátaníkkel közösen írt –, a 100 éve született, de mára teljesen elfeledett felvidéki költő, Babos László életútját kíséri nyomon.
Nem volt könnyű dolguk, ugyanis még a költő halálozási dátumát se adta ki eddig Izrael, bár most ígéretet kaptak rá, hogy a pozsonyi nagykövetség utánanéz, mikor is hunyt el a költő, akit posztumusz magyar állami kitüntetésre is felterjesztettek, s szülőfalujában emléktáblát is terveznek majd az emlékére. Ami pedig az ő további munkásságát érinti, szeretné, ha jövőre, a 80. születésnapján két kötete egyben, keménytáblás borítóval is megjelenhetne.
Amíg az út odafelé alig nyolcvan percig tart, hazafelé a sofőr rövidíteni akar, hogy még világosban megérkezzünk. Ez lesz a vesztünk, a GPS ugyanis nem jelzi, hogy Sajókazánál az utat lezárták a Sajó áradása miatt. Így a szakadó esőben ismerkedünk a tájjal, Szuhakálló, Szuhafő, Vadna, Mucsony és más, eddig számunkra ismeretlen települések beiktatásával már bőven sötét lesz, mire hazaérünk. De legalább már nem esik az eső. Kiszállva a kocsiból Vörösmartyval együtt azon gondolkodom, vajon ment-e a könyvek által a világ elébb? A választ az olvasóra bízom.
