Mint oldott kéve
E címmel jelent meg 1931-ben Sárközi György nagyívű történelmi regénye, amely báró Mednyánszky Cézár hányatott sorsának bemutatásával állított emléket a '48-as időknek. Az 1848/1849-es magyar függetlenségi háború után emigrációba kényszerült, reményvesztett nemzedékének képviselője a közöny és a kétségbeesés mocsarából az önpusztításban látta a kiutat, és alig harminchárom évesen vált meg az életétől.
Báró mednei és aranyos-medgyesi Mednyánszky József császári-királyi huszár főhadnagyként vitézkedett a napóleoni háborúkban, és a franciaországi Colmarban született Eleonora Richert De Vhirt vette nőül. Három fiuk született a Trencsén vármegyei családi fészekben, Beckóban: László, Ede és Cézár. Habár a Mednyánszky ősi nemesi família volt, birtokaik jövedelme elenyészőnek számított, ezért a család felvirágoztatása érdekében a három fiú – csakúgy, mint Jókai Mór regényében, A kőszívű ember fiaiban – a Habsburg-dinasztiát szolgálta a hadseregben, az államapparátusban és a katolikus egyházban.
A zárkózott, könyvmoly Cézár nem érzett elhivatottságot, de szülei akarata előtt meghajolva elvégezte teológiai tanulmányait.
1847. július 20-án Esztergomban szentelték pappá. Dévényben, majd Zohorban volt plébános. Pozsonyban, az utolsó rendi országgyűlésen a konzervatív tábort erősítette, de a francia forradalmi események hatására a liberális eszmék felé fordult. László bátyja 1843-ig szolgált hadnagyként a Magyar Nemesi Testőrségnél, ahol életre szóló barátságot kötött Görgei Artúrral. Kilépett a hadseregből, megnősült és felesége birtokán éltek. Bars vármegye követeként volt a pozsonyi országgyűlés tagja, mint a politikai közélet ismert alakja. Ede jogot végzett, 1847-től a budai Helytartótanács titkáraként tevékenykedett.
1848-ban, „amikor a haza parancsolt”, mindhárom Mednyánszky fiú csatlakozott a honvédekhez. László a Délvidéken harcolt, ősszel pedig őrnagyi rendfokozatban, erődítési igazgatóként került Lipótvárba. Ede minisztériumi fogalmazóként és titkárként serénykedett, aztán 1849 januárjában honvédtiszti uniformist öltött és Görgei alatt szolgált parancsőrtisztként. Cézár híveivel együtt szervezett gyűjtést a sebesült honvédek számára, és amikor a legnehezebb idők jártak, 1849. január 1-jén jelentkezett a Feldunai hadseregnél.
Visszaemlékezése szerint Görgei örömmel fogadta és „rám bízta hadserege lelkészségének megszervezését, majd törzslelkészi rangban táborkarába osztott. Sok pap jelentkezett. A haldoklók ellátására és a sebesültek vigasztalására késznek nyilatkozott mindegyik. De nekem elszánt, rendkívüli férfiakra volt szükségem. Dacolniok kellett a szuronyokkal és szembeszállniok a golyókkal, viszont ne gerjedjenek föl bennük azok a vad indulatok, melyeket a vér látása ébreszt a katonákban.” Görgei felvidéki visszavonulása során tervbe vette a szorongatott lipótvári erőd felmentését, ahol a védelem lelke Mednyánszky őrnagy volt. Miután elképzelése meghiúsult, Lipótvár kapitulált, amely ellen két tiszt protestált: Mednyánszky őrnagy és Gödrösy Fülöp tüzérszázados. Pozsonyban álltak császári hadbíróság elé, és április 22-én kötél általi halálra ítélték őket, de ennek megerősítése váratott magára.
Február 26-án a Tarna vonalánál, Kál–Kápolna mellett botlott egymásba a császári és a magyar fősereg. Mindkét fővezér meglepődött, hiszen egyikük sem itt tervezte a döntőnek vélt csatát. Másnap csupán a magyar erősítések egy része érkezett be és Kápolnánál kritikussá vált a helyzet, ahol a császáriak átkeltek a Tarna eltorlaszolt hídján és elfoglalták a falu nyugati részét. Több sikertelen ellenlökés után gróf Henryk Dembiński altábornagy maga állt a Velence környéki olaszokból álló 16. Zanini-sorgyalogezred II. zászlóaljának élére, akik a hidat védő 29. Schönhals-sorezred katonáira rontottak. A császáriak állták a sarat, és hamarosan ellentámadást indítottak.
Ekkor a lelkesedés Cézárt, a VII. hadtest római katolikus törzslelkészét is magával ragadta.
Minderről így számolt be: „Vörös talárban, és kereszttel kezemben lovagoltam csapataink közt. Lelkesítettem a honvédeket, bátorítottam az újoncokat. Körutamban megláttam a mellénk állott olasz Zanini-ezredet. Már kétszer meghátrált, és most újabb parancsot kapott a császáriak által megszállt község elleni rohamra. (…) Dembinszky szárnysegéde felém sietett a paranccsal, hogy a zászlóaljat én is vezessem. Leszálltam lovamról, a katonákhoz néhány szót szóltam, majd előretörtünk. Kartácstűz fogadott, de az olaszok bátrabbak voltak, mint gondoltam. Behatoltak a községbe, és kitűzték a zászlónkat. De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. (…) Egy császári katona felém rohant és megragadta a bal karomat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. (…) Golyók fütyültek körülöttem, de ép egészségben elértem csapatainkat. Csak talárom szakadt szét, és kissé meggörbült keresztem.”
Klapka György tábornok visszaemlékezése szerint:
a Zanini-zászlóalj is, semmit sem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomul, elfoglalja és megszállja az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt zászlóalj (…) fogja körül, és mert sehonnan sem kap segítséget, nagyobb részben fogságba esik.”
Buda bevételét követően Magyarhon még diadalát ünnepelte, amikor május 30-án báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy személyében új főparancsnok került a magyarországi császári-királyi csapatok élére. A „bresciai hiéna” már első intézkedéseivel világossá tette, hogy nem lesz pardon a kezébe került „lázadók” számára. Elrettentésként június 5-én a pozsonyi Szamárhegyen felköttette Mednyánszky őrnagyot és Gödrösy kapitányt, ami sokkolta a magyar közvéleményt. Nem sokkal később, július 1-jei hatállyal Cézárt kinevezték a Hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosává, és követte az általa bálványozott Görgeit egészen a világosi fegyverletételig. Hazaszökött, és Beckóból Bécsbe, onnan pedig édesanyja franciaországi rokonságához utazott. Ede bátyja itthon maradt, megnősült és trencséni birtokukon gazdálkodott. Az ő fiában – Lászlóban – tisztelhetjük a magyar festészet egyik kiválóságát.
Cézár igazi vesszőfutása akkor kezdődött, amikor az emigráció keserű kenyerét választotta. In effigie, azaz távollétében – 1852. május 6-án – a császári hadbíróság halálra ítélte és nevét jelképesen bitófára szegezték. A külhoni emigráció tagjaként jó barátságot ápolt gróf széki Teleki Lászlóval, és Kossuth megbízottjaként a francia baloldallal állott kapcsolatban. Miután súlyos magánéleti válságba került, 1851-ben levetette a reverendát, s eljegyezte egy francia képviselő leányát. Anyagi ügyeit rendezendő, nagyobb kölcsönt vett fel és 1853-ban egy hajórakomány áruval Ausztráliába indult szerencsét próbálni. Árukészlete tönkrement, ezért aranyásással próbálkozott, ám kalandjáért nagy árat fizetett: egy rablótámadás elszenvedőjeként bal karját elveszítette.
1854-ben Észak-Amerikán keresztül tért vissza francia földre. Sem anyagi, sem magánéleti gondjai nem rendeződtek, ezért 1857. április 20-án Hyeres-ben az öngyilkosságba menekült. Búcsúsorai ma is torokszorítóak:
Szép vagy te különösen délen, hol versenyt ragyog a föld, az ég és a végtelen Óceán! De te nagy titok is vagy szépségedben. Nem tart soká és megösmerem titkodat. Mi más a halál, mint új élet kapuja? Mi más lelkem élete, mint tudás? Hozzád megyek, hatalmas Teremtő! Hozzád, te mindenség Ura! Elfáradtam és nyugalmat keresek kebleden. Isten veled, drága hazám! Bocsáss meg, nincs már erőm, hogy újra harcba szálljak érted! Isten veletek, bajtársaim! Bocsássatok meg ti is, ha nem szorítom meg kezeteket még egyszer! (…) Időm lejárt. Isten veled, te élet e földön!... Nem vagyok többé bujdosó...”
Megjelent a Magyar7 2022/8.számában.
