Minden addig, hatvanig

Többen mondták, hogy a járvány által kiváltott kényszerű visszafogottság az átgondoltabb visszaemlékezések feldolgozására is ideális helyzetet teremt. Magam is megszellőztettem már, hogy két könyvet is készítek erről. Az egyik a történtek leírása lesz visszaemlékezés formájában, Büszkeség és harag címmel, a másik pedig egy dokumentumgyűjtemény mindezek alátámasztására, az összefüggések mélyebb elemzésére, A penge élén címmel.  Erre mit hoz a sors? Összefutok Hodossy Gyulával, aki először is jelzi, hogy most lett 60 éves.

Az embernek, elnézve őt, komoly kételyei támadhatnak ez ügyben, s kapásból arra biztatná, számolja újra az éveket, hiszen 10-20 százalékot kapásból letagadhatna belőlük.

Úgy látszik, a nyüzsgő, aktív életforma jól konzervál, Hodossy ugyanis számos dimenzióban volt jelen az elmúlt évtizedekben, s mindezeket bizonyítandó a kezembe is nyom két kötetet. Ikerkönyveket, amelyeknek ő a szerzője, és a jubileum alkalmából jelentek meg.

Az egyik egy elegáns vers-, illetve szöveggyűjtemény Minden addig címmel, Zalán Tibor szerkesztésében. A másik pedig a címével is kötődve ehhez, Minden addig, hatvanig címmel egy emlék- és dokumentumfüzér, amely részletesebb lenyomat az elmúlt negyven évről. Elnéztem a szép kiállítású könyveket, és úgy éreztem magam, mint az a bizonyos amerikai, aki rájött, hogy a magyarokkal vigyázni kell: ha utána lépnek is be a forgóajtóba, előtte lépnek ki belőle.

Hodossy így leelőzött mindannyiunkat, s jól tette, mert egy nagyon fontos mozaikrészt tett le az asztalra.

Fontos ez mindenekelőtt az utókor számára, mert ismétlem, felgyorsult a világ, a fiatal generációk is elsősorban maguk elé néznek. Alapjaiban ez rendben is lenne, ám arra is vigyázniuk kell, hogy el ne tévedjenek: az igényesebbeknek meg kell nézniük a mögöttünk húzódó utakat is. Ehhez a betájolódáshoz nélkülözhetetlen az ilyen könyvek megírása, megjelenése. Ezen a ponton nem tudok mást tenni, mint arra biztatni mindenkit, akit illethet, hogy kövesse a példát: a közösségi emlékezet számára nagyon fontos rögzíteni a történteket. A számos szempont együtt tudja majd kiadni azt a képet, amely a mi generációnk útjairól tanúskodhat.

Jómagam máig örömmel emlékszem vissza azokra az estékre, amikor nagyapáink az életük nagy történéseiről meséltek nekünk: az első világháborúról, hiszen az volt az ő generációjuk nagy eseménye. Apáink ugyanezt tették a második világháborúval: az előtte, alatta és utána történtek határozták meg lényegileg az ő világlátásukat, az emlékeiket. Ők ekkor éltek igazán. 

Számunkra, a mi generációnk számára ugyanezt a mérföldkövet a rendszerváltás jelentette. Mert valahol egy generáció vagyunk mi Gyulával; a mai hatvanasok viszonylag szerencsés generáció.

Már nem zúgtak ránk nagy háborúk okozta megpróbáltatások, a hatvanas-hetvenes években a diktatúra is puhult, megúsztuk az akasztófák világát is. Annál érzékenyebben éltük meg a puha diktatúra kifinomultabb módszereit. Falhoz ugyan már nem állítottak, de hülyének nézték a polgárt, és az ideológia mindenekfölöttiségét nem volt szabad megkérdőjelezni. Bennünk a világ 1968-ban kezdett el fájni.

Ennek persze következményei voltak, az embernek akkor is választania kellett a tisztességes önvállalás vagy a sunyi önfeladás között.

A történet érdemi része Hodossy számára is lényegében ekkor kezdődött. Akkor, amikor még esély sem látszott arra, hogy a bigott államszocializmus, amelyben éltünk, s amely a szovjet tankok ittlétére támaszkodott, valaha is megdőlne. Kultúrával foglalkozó mindenes lett Érsekújvárban, ám a városi miliő nem elégítette ki. Iródia-mozgalmat szervezett, amely által megpróbálta összefogni a pályakezdő irodalmárokat. Magam is tanú vagyok a történet eme részét illetően, az Iródia-csapat egyik tagja voltam én is. Máig örömmel és tisztelettel gondolok vissza két akkori mentoromra, Grendel Lajosra és Turczel Lajos bácsira. Az első kötetem is az Iródia-füzetek sorozat részeként jelent meg.

A hatalomnak azonban mindez nem tetszett, a szerveződésben ellenzéki összeesküvést gyanítottak, és Gyulát elüldözték Újvárból.

Új otthonában, Dunaszerdahelyen sem nézték jó szemmel a ténykedését. Itt érte a rendszerváltás, Gyula elöl úszott a változások vizében, segített a cserkészet talpra állásában, s persze folytatta irodalomszervező munkásságát. Mindmáig, hiszen az SZMÍT jelenlegi elnökéről beszélünk.

Nem volt ez persze sétagalopp, s ha megengedhetek ezen a ponton némi indiszkréciót, elárulom, hogy épp a közelmúltban mondta nekem, egyre nehezebben viseli a kritikákat és az övön aluli ütéseket. Mert ezek lehetőségével is „megajándékozott” bennünket a demokrácia...

Nem lehet célja ennek a rövid írásnak, hogy felsorolja Hodossy szerteágazó tevékenysége minden mozzanatát. Ám ha felkeltette a tisztelt olvasó érdeklődését a kötet, annak csak örülni tudok. Nem az a cél ugyanis, hogy a könyvek öncélúan jelenjenek meg, hanem hogy a kortársaink olvassák is őket.

Mert a Hodossy-kötet erőteljesen kínálja a lehetőséget létünk fő történései – erényeink és hibáink kavalkádjának – újabb átgondolására is.

Van azonban ennek a kötetnek egy másik, magasabb rendű üzenete is, amire szintén szeretném felhívni a figyelmet. Az egyes történéslépcsők felett ott feszül egy horizont: a felvidéki magyar közösség, a fiatal felvidéki magyar értelmiségi réteg önszerveződése, együttműködésre való igénye. Az, hogy a rendszerváltás sorainkban sem ment végbe magától, hogy sokan, akik részt vettek az önszerveződési folyamatokban, a munkájuk és a hitük által járultak hozzá, hogy egy embertelen rendszer megbukjon és az újabb generációk esélyhez jussanak. S az azóta eltelt út is mutatja, hogy akkor mentek jobban a dolgaink, amikor volt bennünk intellektuális erő is a felemelkedésre.

Ez talán ennek a kötetnek a legfőbb üzenete.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/31. számában.