Mihályi Ödön, akinek az autó lett a végzete
Tele volt gyerekkori traumákkal. Árendás zsidó kései gyereke volt, aki ötéves koráig nem is nagyon tudott magyarul, csak szlovákul. Ekkoriban költöztek be Kassára, ahol barátja lett Márai Sándor(nak), akivel együtt kezdtek el írni. De amíg Márainak egész életében ez „lett” a dolga, Mihályi Ödön pár budapesti, prágai és bécsi év után hazatér apja sárosbogdányi birtokára, hogy átvegye a családi gazdaságot. A nagyvárosról álmodó költő legfeljebb Lesznai Anna körtvélyesi birtokán szippanthat magába egy kis művészi miliőt, otthon maradnak a tehenek, a cséplőgép, fiatal felesége és kisfia. Ők sem sokáig. Három hónappal a 30. születésnapja után egy kassai autóbaleset vétlen áldozata lesz. De őt utókora időnként legalább leveszi a könyvespolcáról. 125 éve született Mihályi Ödön.
Ma már nem okoz különösebb megrendülést, ha valaki közlekedési balesetben halálozik el. Vele jár a rohanó korral. De a húszas-harmincas években bizony még szenzációszámba ment, hisz alig egy-két autó haladt el óránként az országutakon. Talán Mihályi Ödön volt a magyar szépirodalom első autós áldozata, jóval később, nyolc év múlva követi őt ezen az úton Aszlányi Károly.
– olvashatjuk a Prágai Magyar Hírlapban, amely előzőleg már beszámolt arról, hogy Wittenberg zsolnai gyáros autója felborult s utasai, Mihályi Ödön bogdányi földbirtokos, Harimann kassai joghallgató és Wittenberg súlyosan megsebesült.
S mindez a kassai megbízhatósági versenyen történt 1930 július elsején. A többiek túlélték, a magyar irodalom reménysége viszont nem. Így Merényi Gyula után és Jarnó József előtt ő lett a szlovenszkói magyar irodalom második hősi halottja. Mint tudjuk, kassai Merényi Gyula a nagy háborúban szerzett sebesülésének szövődményeibe, míg Jarnó József egyik libanoni céges útján halt meg váratlanul. Mindhárman szorosan kötődtek Kassához.
Utókora már abban sem egyezett meg, hol született. Vannak életrajzok, ahol Lemest (Lemešany) jelölik meg szülőfalujaként, más források (ahogy ő maga is életrajzi töredékében) Somost (Drienov), ahol Schwartz József névre hallgató apja árendás zsidó volt, s Ödön volt a legfiatalabb a nyolc gyerek közül. Mint életrajzi jegyzeteiben is sugallja, valószínűleg már nem a szerelem gyümölcseként született, s akár ő is kérdezhette volna édesanyjától, amit később Koncz Zsuzsa Mama, kérlek című számában.
Tele volt gyerekkori traumákkal, kövérkés volt, ötéves koráig csak szlovák szót hallott, s maga is csak szlovákul beszélt, a pajtásai részéről állandó csúfolódásnak volt kitéve. Ezek a traumák folytatódtak Kassán is, ahová egyik bátyja házasságkötése után a család beköltözött a Rózsa utcába.
Ekkor ismerkedik meg Márai Sándorral, akivel elhatározzák, hogy mindketten írók lesznek. Cikkeik, verseik jelennek meg az Abaúj-Kassai Közlönyben, a Kassai Újságban, a Kassai Hírlapban, a Felsőmagyarországban.
18 éves, amikor magánkiadásban megjelenteti Ma itt borongok néhány kétkedéssel című zsengekötetét. A premontrei főgimnázium elvégzése után Mihályi Ödönt felveszik a kassai Jogakadémiára, ahogy a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára is. Zűrzavaros évek voltak ezek, alig ért véget a nagy háború, forradalmak követték egymást, s Mihályi Ödön a határok lezárásának idején Máraival együtt hazaszökik Kassára. Tanulmányait Prágában folytatja, majd a nagyvárosi létről álmodó fiút apja hazarendeli, hogy igazgassa a sárosbogdányi családi birtokot.
Lásd, én láttam álmos és jobb sorsra érdemes éjjeleken
az utcák éjszakáját,
ma halott vízió, csak álom, régi szerelem.
Pedig most jöttem Párisból, de már alszik bennem a
boulevard,
kialudtak az áruházak tűzreklámai a meddő bogdányi
éjben.
És hol vannak a régi pesti utcák, pincérlány szerelem
kávéházi barátaim,
és hol vagy te egy, kivel együtt sírtunk októberben,
mikor közénk lőttek a rendőrök
és mellénk vágódott
egy nyomorult munkás?
– írja Bogdány című versében. A falu egy egész ciklusában (Bogdányi versek) szerepel majd, ahogy az önéletrajzi ihletésű Drahota és Amerika című pazar elbeszélésében, amelyben az elbeszélés főhőse, Drahota elindul, hogy megkeresse Amerikát/Istent, s 15 évi hányattatás után egy asszony társaságában megérkezik Sárosbogdányba (Šarišské Bohdanovce). Nem tudom, a településen hallottak-e Mihályi Ödön nevéről.
Párizs, Budapest, Bécs és Prága után Mihályi Ödön eltemetkezett a sárosbogdányi családi birtokon, de ahogy Drahota, ő is legalább asszonyt vitt magával a tehenek és más jószágok közé. Ez a hölgy Spiegel Magdolna, akivel 1922 március 12-én házasságot kötnek, s egy évre rá megszületik Gábor nevű fiuk, aki alig hétéves, amikor édesapját elveszíti. Ő viszont matuzsálemi kort ért meg, hisz életének 99. évében érte a halál. Irodalom- és színháztörténész lett, könyvet írt például a kaposvári színház legendás korszakáról, s írt egy életrajzi könyvet is Két apa között – A magyar baloldal tragédiája 1899-1990 címmel.
A másik apa Spiegel Magdolna második férje, a politikus-történész, Horváth Zoltán volt. „Mi, akik őszintén hittünk a földi paradicsom, az új Éden kialakításának a lehetőségében, nehezen, szomorúan vettük tudomásul, hogy az élet, a társadalmak, az emberek nem úgy működnek, ahogy mi képzeltük, szerettük volna. A világ, a társadalom ellentmondásait nem lehel kitörülni, felszámolni. Maradnak a szegények és a gazdagok, a hatalmasok és a hatalomtalanok. Elűzzük az egyik zsarnokságot, és jön a másik. (...) Az olvasó nem történelemkönyvet, nem is politológiai esszékötetei tart a kezében. Az előbb elmondottak azt a történelmi hátteret vázolják fel, amelyben apáink és a magam nemzedékének boldogulnia kellett -- már amennyire tudtunk.
Három ember, két apám: Mihályi Ödön, a fiatalon meghalt költő, második apám, a politikus-történész, Horváth Zoltán és a magam sorsán keresztül beszélem el, mit is jelentett a nehéz 20. században élni, átvészelni a történelmi kataklizmákat úgy, hogy a baloldal tragédiái ellenére is megőrizzük hitünket a haladás némi módosítással igaznak tartott eszméiben: az emberek testvériségében, a gondolkodás, a szólás, az alkotás szabadságában, a növekvő jólétet biztosító szociális igazságban.” – írja a szerző kötete bevezetőjében. Mihályi Gábor felesége szintén neves újságíró, színikritikus, Földes Anna volt, aki többek között Kaffka Margitról, Jászai Mariról, Móra Ferencről, Törőcsik Mariról, Kézdy Györgyről írt életrajzi köteteket, de nagyon sokat foglalkozott a XX. századi magyar drámával, így Örkény István drámáival is.
Bár a világvárosokból visszaszorult, az irodalommal nem hagyott fel, lázadó expresszionista szabadversei után már egy sokszor önmagát temető költővel találkozunk. Budapesti és bécsi évei alatt még a Kassák Lajos-féle avantgárd mozgalmakhoz csapódott, a Tett, a Ma, a Kassai Munkásban, majd Gömöri Jenő Tamás pozsonyi/bécsi Tűz lapja közli a verseit. Az ekkoriban induló szlovenszkói magyar költészetben Forbáth Imre és Kudlák Lajos mellett ő képviseli az avantgárd irányzatot.
Erről például Fábry Zoltán Menekülő líra című kritikájában (amelyben Sebesi Ernő és Fenyő László köteteit is értékel) lesújtóan nyilatkozik. „Mihályi, a volt Maista, a Márciusi tribün költője, aki az Aktionban valamikor lázba verő sorokat írt a magyar forradalom egyik áldozatáról..., ma kényszeredett faluszerelmes... »Mert semmi sem változik és mindig visszatér a tegnap, a hulla tegnap« (Mihályi). A költő meghalt. Öngyilkos lett. A halál oka menekülés” – zárja lesújtó kritikáját Fábry, s hogy igaza volt-e, ennek eldöntését a tényleges halála végleg megakadályozta. Pár hónappal a halála után barátjai Felszökő föld címmel adják ki összeszedett verseit, s a kötethez egyszerre három barát, Ignotus, Lesznai Anna és Márai Sándor ír előszót, de ezek igazából a tragikus halálnak szólnak, Márai például egy kétsorossal zárja visszaemlékezését: „Az ember lassan mégis egyedül lesz//Azt hiszem, így kezdődik a halál”.
A hatvanas években a Szépirodalmi Kiadó mintegy hiányt pótolva, több felvidéki jelesünk válogatott kötetét kiadta Sellyei Józseftől Vozári Dezsőn át Berkó Sándorig, így került sor 154 oldalon Mihályi Ödön verseire is Fekete vihart kívántál címmel, amelyhez szintén egy egykori barát, Déry Tibor írt előszót. Eddigi utolsó kötete is immár húsz éve jelent meg a Madách-Posonium Magyar Antaeus Könyvek sorozatában alig 100 oldalon. Ez a kötet is ún. széptani okokból mindössze 38 versét tartalmazza, közli viszont az előző kötetekhez írt előszavakat, valamint egy rövid utószót a kötetet szerkesztő Varga Imre tollából, valamint egy életrajzi töredéket. Nem túl szerencsés válogatás, sok-sok hibával, nagy kár, hogy elbeszélései kimaradtak belőle.
Érdekes, hogy a rendszerváltás után Tóth László által szerkesztett két reprezentatív antológiában (Szélén az országútnak, Förtelmes antológia) a „legfuttatottabbak” közé tartozik.
Előbbiben nyolc, utóbbiban 12 verse szerepel. Utóbbiban csak Forbáth előzi meg 14 verssel, míg a Szélén az országútnak c. 1990-es kötetben Győry Dezsőnek még 12 verse van, a 2002-ben kiadott másikban már csak 4. Az első nemzedék sztárköltőjének, Mécs Lászlónak mindkét kötetben csak 2-2 költeményre futja.
Egyik utolsó versében, harmincévesen így búcsúzik Mihályi Ödön költő:
Voltam generáció. Sors, iramos napok és kókadt
szenvedések közösségében. Elődökben s utódokat érezve.
Vagyok magányos és pusztuló. Kiégett emlékfa, átjáró út,
egyforma és örök mulandó.
