„Mi sorsot Isten ád, azzal elégedjél” – 390 éve halt meg Rimay János
Mi, akik Trianon után eszméltünk, hajlandóak vagyunk a felvidéki irodalmat 1918 után keltezni. No, jó, ott van még talán említésül a régiekből Jókai, Madách és Mikszáth, de itt sokan le is zárják a Felvidék irodalmát, s úgy tárgyalják a magyar irodalmat, mintha nem tudnának a Halotti beszéd felvidéki vonatkozásairól, ahogy arról sem, bizony a tájainkon született Balassi Bálint, Szenczi Molnár Albert, Amadé László, ahogy a 390 évvel ezelőtt Alsósztregován elhunyt Rimay János is, aki privát pechjére, Balassi Bálint árnyékában bontogatta a szárnyait, egész élete a nagy előd költői életművének feltárásában telt el, s mire őt is felfedezhették volna, már ott csillogott a magyar irodalom égboltján Zrínyi Miklós. De Rimay János nevét azért nem szabad felednünk.
Sokan mondogatták az elmúlt száz esztendőben, hogy felvidéki irodalom nincs, ahogy a felvidéki intézményrendszereket is a semmiből kellett kialakítani 1918 után. Sokan ezt el is hitték, s amíg az erdélyiek és a vajdaságiak büszkék voltak a mögöttünk hagyott évszázadok helyi kulturális teljesítményére, addig mi, felvidékiek erről teljesen megfeledkeztünk, s bizony, e sorok szerzőjének is időbe telt, amíg a szíve megdobbant Balassi Bálint, Rimay János, Koháry István és más felvidéki kötődésű írók nevének a hallatán.
Amikor Balassi Bálint a zólyomi várban 1554-ben megszületett (életéről két kalandregény is íródott, Takáts Tibor Aranypávák az asszonyok című munkája után tavaly decemberben Benkő László idézi meg alakját s életét vaskos regényében), a török már több mint egy évtizede elfoglalta Magyarország jelentős részét, az ország három részre szakadt, s csak az északi országrészek (Felvidék) állták a sarat a török hódoltsággal szemben. Ilyen végvár volt Zólyom vára is. Ne feledjük, két évvel vagyunk a híres egri csata után, de nemsokára Eger is véglegesen elveszik. Mire Bálint felcseperedik, már a török az úr Magyarországon, csak azt nem lehet tudni még, meddig tart a török uralom.
A vitézi lét időszaka ez, a végeken mindennaposak az összecsapások, hol az egyik, hol a másik fél csap át ellenségi területre, s az ilyen összecsapásokban az emberi élet sem ér egy fabatkát sem.
Balassi Bálint alig négy évtizede is az örökös végvári csatározásokban telik el, de a forrófejű, állandóan pörlekedő Balassi folyamatosan keresi magának a bajt. Egy nyugodt perce sincs, az „istentelen” magyart nemcsak a török elleni állandó csatározás köti le, hanem a szerelmi kalandok, a családi vagyonért vívott csaták, a művelt főúrnak mégis volt ideje megírnia halhatatlan életművét, de hiába íródeákja Rimay János minden iparkodása, azt csak majd évszázadokkal később ismerheti meg az utókor.
Utolsó éveiben ugyanis Balassi minden lépését követi önkéntes titkári minőségben az ifjú barát, Rimay János, aki valamikor 1570 körül születhetett,
így Balassi halálának idején nagyjából 25 éves lehetett. Mint tudjuk, Balassi Bálint és egy hónappal később öccse, Ferenc is az esztergomi csatában vesztette az életét (ki gondolhatta akkor, hogy még jó száz évet kell várni a török végleges kiűzésére, s majd további kétszáz év múlva a magyarok ismét a török oldalán harcolnak az orosz birodalom ellen), s Rimay János egész ciklust szentel atyai tanítómestere elsiratására:
„Isten, ki ádsz sok jókot,
Áldd meg halálokot,
Szenteld koporsójokot,
Ő hunjokot,
Hol várják bátyjokot.
Bátyjok, Christus, fő bajnok,
Ki volt bizodalmok,
Mindenben oktatójok,
Kalaúzzok,
Kiből áldás buzog.
Ne hagyj, segélj minket is,
Őrizd földünket is,
Bocsásd meg vétkünket is.
Érezhessük,
Hogy hatalmad nem kis.”
Felvetődik a nem is oktalan kérés, vajon mi fűzhette egymáshoz a hetyke, forrófejű Balassi Bálintot és a visszafogott életét élő, később diplomatának álló Rimay Jánost egymáshoz.
A két ember Ég és Föld, amíg Balassi Bálint költészetének jelentős részét vitézi versei képezik, addig Rimay már a verseiben is a megegyezést hirdeti.
Nem szereti a Habsburgokat sem, de egész életében a három részre szakadt Magyarországot közelíti egymáshoz, diplomataként többször jár Konstantinápolyban, amiről latin nyelvű úti leveleiben számol be, s ahol Bocskai István, majd Bethlen Gábor érdekeit képviseli. S amíg atyai tanítómestere a harcmezőkön próbálja a törököt kiűzni, ő már az egyezkedés híve. S bár egész családja evangélikus, keresi a kapcsolatot a katolikusokkal is, így Pázmány Péterrel is.
1911-ben Ferenczi Zoltán próbálja megrajzolni az életét, s visszatekint a család eredetére is: „A Rimay név, mint egy Nógrád megyei régi nemes birtokos családnak a neve, nem ismeretlen történelmi forrásaink szerint. Már 1331-ben találkozunk Rimai Miklósnak fiával, szintén Miklóssal, a ki Kolozs megye főispánja s egyidőben létai (Torda-Aranyos vármegye) várnagy, aki rokonaival és a Némethy nemes örökösökkel az egri káptalan augusztus 8-án kelt oklevele szerint egy birtokosztályos pert intézett el. Ismert 1347 április 11-éről egy Rimai Mihály, mint Krassó vármegye alispánja; az 1341 előtti időből egy Rimai Miklós, aki Kecskés vár várnagya Erdélyben s valószínűleg a föntebbi Miklóssal ugyanegy.
Egy Rimai Mihály 1363 november 7-ikén mint Zemplén megye alispánja ismeretes. A jászói konvent pedig 1389-ben hatalmaskodás miatt Kazai Kakas János fölkérésére vizsgálatot indít Rimai Mihály és Mátyás ellen, melyet pásztói birtokán követtek el Nógrád megyében, melyet Bebek Imre országbíró 1390-ben elhalaszt e Mihály fia, szintén Mihály ellen. Továbbá egyik Mihálynak, talán az előbbi Zemplén megyei alispánnak özvegye, Kazai Porcs Margareta, 1373-ban bizonyos hatalmaskodási eljárások miatt egyességet és 1374 június 1-én pedig birtokszerződést köt több visszaszerzendő Nógrád megyei birtokról Kazai Porcs László rokonával. Úgy látszik, hogy a Gömör megyei Rima vagy Ryma nevű possessio-ról nevezett család már ekkor nemcsak hogy Nógrádban volt birtokos, hanem egyik ága Erdélybe szakadt s ott előkelő hivatalokat viselt a XIV. században.
A minket most érdeklő Rimayak közül Gregorius Rimay literatus Alsó-Sztregován a XVI. század második felében élt és Madách Krisztinát bírta nőül.
Ez a nő 1586-ban már özvegy és utóbb Sós Péternek lett, mint második férjnek özvegye. Mint ilyen, Nyitra megyében Ó-Krasznón vagy másként Széplakon levő egész jobbágytelkét 75 talléron és 10 aranyon elzálogosította Barbarics Györgynek és nejének, Csery Zsófiának. E Gergelynek fia, István, jó barátságban élt a költő Balassa Bálinttal, a ki 1586-ban Liptó megye Dovallo nevű falujában, Hibbe mellett egy kőházat és Alsó-Sztregován (Nógrád megye) öt egész benépesített jobbágytelket adományoz neki hasznaikkal és tartozékaikkal együtt. Adja pedig nemcsak István kiváló tulajdonaiért, hanem egyszersmind azon hű szolgálatokért és e hű szolgálatokban szerzett érdemeiért, melyeket ennek az Istvánnak atyja, minden viszontagságok közt teljesített az ő atyjának Balassa Jánosnak.”
Vagyis a mi Rimay Jánosunk 1570 körül már Alsósztregován született, s ugyan 1631 december 9-én Divény várában hal meg, Alsósztregován temetik el. Egyik unokaöccse, Madách Gáspár maga is foglalkozik már költészettel, s ennek a Madách Gáspárnak egy kései leszármazottja lesz Madách Imre.
Amíg Balassi még a reneszánsz gyermeke, addig Rimay már a manierizmusé, vagyis költészete már a barokk felé közelít,
amely Balassi letisztult költészete után már sokkal modorosabb, ami elsősorban hosszabb műveiben mutatkozik meg, amelyek a ma olvasója számára már alig olvasható. Rimay már sokkal tudatosabb mint nagy elődje, még a szerelmeit is „ésszel űzi”, nála már nyoma sincs a gyors felhevülésnek. Szerelmi költészetéből alig marad meg valami, az ugyanis a Tiszába vész. Nincs ebben semmi rejtélyes, maga a költő ejti ki a kezéből, s mivel akkor még nincs számítógép, a hosszú évekig írt, s összegyűjtött versek örökre a Tisza mélyén lelik habsírjukat.
„Te kegyelmes Isten, mindkettünk szerelmét/Neveljed s tartsad meg testünk egészségét,/Foghassuk örömmel hamar egymás kezét./Én édes Lidiám, vég légy, ne bánkódjál,/Hozzám szerelmedben mindvégig hiven állj,/Isten adjon jó éjt, csendeszen aludjál.”
Nincs sok szerencséje a házasságával sem, gyerekei közül csak egy lánya éli túl. Élete vége felé hazatér alsósztregovai birtokára, sokat betegeskedik, s legfőbb gondja, hogy végre kiadja összegyűjtött műveit. De ez sem jön össze, sőt a harmincéves háború idején még a könyvtárát is kirabolják, s 609 kötetes könyvtárából csak 131 könyvet tud megmenteni.
Élete végére világlátása teljesen elkomorul, s nemcsak a világot, hanem magyarságát (Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán, fogyásán) is félti az önmagát elpusztító emberiségtől. Ne feledjük, az 1600-as évek első felében vagyunk. Szinte prófétikus látomásaiban (Kerekded ez világ...) ítéli el a pénz egyre pusztítóbb szerepét:
„Pénz tiszteltet, éltet, magasztal s dicsértet,/Nem hagyhat egyedül, sokakkal kíséret,/S csaknem szentnek hitet,/Fejedelem nemet ő szerez s készíttet…/
Pénzen jár ez a világ, pénz ő talyigája,/Fösvény embereknek szerelmes igája,/Mert szíveket rágja,/Ha erszények száját kezek gyakran vájja.”
Talán legszebb verse (Az idő ósága nevel magos fákat) már Petőfit vetíti előre (XIX. század költői). Ebben vet számot egész élete látszólagos hiábavalóságával, mégis bízva a jövő hálájában:
„Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű légy,/Hogy itt holtod előtt nagy böcsületet végy,/Híredet nevedet tapodja sok irégy,/Mindazáltal jó légy, s mással is sok jót tégy.
Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát,/Ha szolgáltad időd vékony alafát ád,/Te az célra vigyázz, s az centrumot találd,Ne várd halandóktul, s az Úristen megáld.”
Azt hiszem, ezen sorai talán túlélték őt, s ma is megfogandóak lehetnének.
