„Meglátod, ezen a falon leszek én freskó….” – Stelczer Endre költői hagyatéka

2020. augusztus 17., 17:58
Juhász Dósa János

Tudjuk, Rimbaud tizenhat évesen felhagyott a költészettel. Stelczer Endre alig huszonévesen így kezdi utolsó befejezett költeményét: „Nem lesz több versem már. Ez az utolsó.”

De talán ő sem gondolhatta még ekkor, hogy az égiek is így akarják. 1945 április harmadikán, húsvétkeddjén, amikor a németek már elvonulóban vannak Pozsony alól, a szovjet hadsereg megindul Pozsony bevételére. Egy ágyúlövedék repeszdarabjai halálosan megsebesítik.

57 vers marad utána, amelyet messze meg nem élt 70. születésnapján öccse, Elemér ad ki egy vékony kis kötetben (Üzentek értem). Tömény, mégis annyira szeretni való világfájdalom.

Az ezerkilencszázkilencvenes évek első felében budapesti egyetemista lévén állandóan a Rákóczi Szövetség házatáján sertepertéltem, már több irodalmi műsorral a hátam mögött, amikor megszólított Stelczer Elemér, s a kezembe nyomott egy magánkiadásban, 100 példányban frissen megjelent kötetet, benne a bátyja verseivel.

„Nem lenne kedve megszervezni a könyv bemutatóját?” – kérdezte, s elolvasván a karcsú kis kötetet, pár napnyi gondolkodás után igent mondtam. Selmeczi Elekkel, Mayer Judittal, Ébert Tiborral, az öccsével és Juhász Lászlóval előbb az akkor Sunyovszky Sylvia vezette pozsonyi Magyar Kulturális Intézetben, majd a budapesti Rátkai Klubban Sebőkné Zalka Ilona biztatására fedeztük fel egy 21 és fél évet élt, a szakma által is teljesen elfeledett költőt, akinek még 1943-ban volt gimnáziumi tanára, Szalatnai Rezső biztatására Szabó Lászlóval és Hentz Zoltánnal közösen jelent meg kötete (Válogatott költemények), majd 1986-ban Turczel Lajos az Ének az éjben c. antológiába választotta be két versét (Áltatás, Judit).

A vékonyka, 70 oldalas kötet változatlan utánnyomásban 2006-ban ismét megjelent, amelyet a Pozsonyi Casinóban mutattunk be szinte változatlan felállásban (Selmeczi Elek akkor már nem élt).

stelczer
„Nem engedik, hogy őszinte legyek”

A Stelczer-család Pozsony patinás magyar családjai közé tartozott, a papa, Stelczer Lajos magyar-német szakos tanárként, lapszerkesztőként az iskolaüggyel foglalkozott. Ma is forrásértékűnek számít az 1942-ben Budapesten megjelent A szlovákiai magyar iskolaügy c. tanulmánya. Hosszú évekig lapszerkesztőként dolgozott, 1936 és 1938 között felelős szerkesztője volt a Pozsonyban megjelenő Szülőföldünk c. lapnak, majd a müncheni döntés után a Szlovenszkói Magyar Párt igazgatója lesz.

Ahogy Ébert Tibor írja visszaemlékezéseiben, feleségével, Újházy Lola színésznővel fogalomnak számítottak a pozsonyi magyarság berkeiben. 1945-ben kalandos körülmények között elkerülve a letartóztatást, családjával együtt Budapestre menekül, ahol 1967-ben bekövetkező haláláig aktívan részt vett a magyarok szlovákiai jogfosztását sérelmező akciókban, valamint a menekült és kitoloncolt magyarok jogi és szociális segítésében.

„Sok-sok barátnak és ismeretlennek szerezte meg a magyar állampolgárságot” – írja vele kapcsolatban Ébert. Az az Ébert Tibor, aki zenészként és íróként is szintén megérdemelné, hogy megidézzük egyszer az emlékét. Akinek Esterházy Jánosról írt monodrámáját Dráfi Mátyás vitte sikerre a kilencvenes években Komáromban.

A bricsesznadrágos fiú

Stelczer Endre (vagy ahogy például szerelme, Mayer Judit hívta: András) 1923. december 17-én született, így alig 16 éves, amikor Pozsony a Tiso-féle fasiszta bábállam fővárosa lesz, s az addig is kisebbségben, de a masaryki demokráciában élő magyarok helyzete még inkább reménytelenné válik.

Endrét túlságosan nem érdekli a külvilág, ahogy lenni szokott, tessék-lássék lázad ugyan a „polgári rend” ellen, s nem tartozik a jó tanulók közé sem.

Csak azt tanulta, ami érdekelte, s mivel akkoriban már írogat, s a Madách Gimnázium tanárai, köztük Szalatnai Rezső biztatják, ne hagyjon fel a költészettel. S hogyan emlékezett vissza öt évtized távlatából Mayer Judit Andrásra? „Tépelődő, öngyötrő alkat volt. Intelligens, érdeklődő, rendkívül érzékeny, nehezen megnyilatkozó, félig még kamasz, félig meglepően nagyon is korán felnőtt; néha sötéten pesszimista, máskor – de elég ritkán – gyermetegül derűlátó.”

1943-ban három tehetségesnek mutatkozó fiatalember (mellette Hentz Zoltán és Szabó László) közös kötete jelenik meg, Szalatnai Rezső előszavával, aki az alábbi gondolatokkal köszönti az ifjú költőt:

Stelczer Endrének komoly mondanivalója van: a magány ereje és a szomorúság bája ez a mondanivaló.

A fiatal költő hű önmagához, sohase beszél másról, mint amit a tudat csákányával tudattalanságából feltár. Témái mindig vágyak és ösztönök, s felettük az élet ismerőjének rezignációja lebeg. Meghökkent ez a szomorúság egy alig megnőtt diáknál. Mi ez? A városi polgárság túlérett mozdulata, vagy egyéni eset? E sokszor komor férfibölcseletben a fiatal nemzedék másfajta lelkisége nyilvánul meg. Elsősorban a könyörtelen káprázattalanság és élettudó őszinteség.

A mai fiatalság néha mintha maturáns fővel többet tudna a lét dolgairól, mint az apák nemzedéke. Stelczer Endre túl van a szerelem diákos, könnyed, hívő érzésein, érzéseinek és gondolatainak Kosztolányi, sőt Vajda János a társa. De ez Stelczernél nem együgyű hatás vagy stilizáltság, ő e modorban valóban önmagát adja.

Stelczer részleteiben is, egészében is egységes. Keserű és kiábrándult, de sorai hívő szépséggel feszülnek.

A szép szó, a szép szóban vállalható világnézet mintha nem állna távol tőle. Legjobb verseiben a századvégi magyar hangulatlírához áll közel ez a gondolkodó, rágódó, filozofikus mentalitású ifjú költő. A tájat, szülővárosát még nem látja, csak önmagával van elfoglalva. S ez is mindennél jobban bizonyítja, hogy ifjú, aki benső világával gondol csupán. Lesz nap, amikor észreveszi a külső dolgok érdemét és szépségét is. S ehhez is hittel nyúl majd, ahogy újabb verseiben a fiatalság hívő szerelmi szólama kezd lassú tűzzel égni.”

Ekkor már egyetemista, apjához hasonlóan magyar-német szakos. Maga az, hogy egyetemista, nagy szó, hiszen ezáltal mentesül a frontkatonai szolgálat alól, Tiso ugyanis nem soroztatja be az egyetemistáit, még a totális bevetés idején sem. „Kiégtem teljesen. Maradt: a magány.//Sírni sem akarok, Minek? Miért?// Nem fáj már semmim, soha, senkiért.//Nem ráz fel Hit, Szerelem, Haza.//Kopáran állok, mint őszutón a fa.” – írja ekkoriban. „Ötven év távlatából az emlékek villanófényében arca, mosolya, alakja, a bricsesznadrágos fiú, ahogy ott áll a dómmal szemközti ház második emeleti ablakában, profilja mögött a vár tornyai bárányfelhőkkel...valami szomorúságot láttam a tekintetében” – ezek már Ébert Tibor, a pár évvel fiatalabb gyerekkori barát emlékképei.

stelczer
Ősz, Isten, halál
Ha átlapozzuk az 57 verset, talán ezek a szavak (toronymagasan első az ősz) néznek velünk legtöbbször farkasszemet. De idézhetnénk pár verscímet is: Keserűség, Temetés, Hulló levelek, Lelkemmel az úton, Sírj őszi vers, Nyár volt, Úgy, mintha este…

„Bandi valahogy mindig más volt, mint mi: elkomoruló sejtelmesség, enigmatikus magatartás jellemezte mozdulatait, hanghordozását, furcsa tartózkodása azt a benyomást keltette bennem, mintha el akarna különülni, zavarná a közösség, de ez a másság mégis közvetlenséget árasztott, paradox jelenségként sohase volt elkülönülő, bántó, feloldódott velünk, közöttünk résztvevőkön, több Peer Gynt-i énnel hordozott valami különös szuverenitást” – folytatja emlékei felidézését Ébert Tibor. „Én vagyok a kereszt, min megfeszítettek,//A kezeden átvert szögek én vagyok.//A fájdalmad, gúnyolód, Pilátusod.//Én vagyok a lator, aki elkárhozott,//Midőn mellette Megváltó haldoklott.” (Megfeszíttetett).

1945 tavaszán már mindenki türelmetlenül a háború végét várta. Mindenki tervezgetett, honnan sejthették volna, hogy a pozsonyi magyaroknak korántsem a béke jön el, hanem az újabb üldöztetések és menekülések időszaka.

A pozsonyi magyarok szinte nap mint nap Albrecht Sándor zeneszerző, karnagy házában találkoztak, zenét hallgattak, beszélgettek, ábrándoztak. Nem úgy Stelczer Endre, aki egy alkalommal Mayer Judittal sétálva keserűen mutatott a házukkal szemközti ház falára: „Meglátod, ezen a falon leszek én freskó…” Húsvéthétfőn Pozsony lakossága levonult az óvóhelyekre. Az akkori Liszt Ferenc utca (ma Csajkovszkij utca) hetes számú házában Stelczer Endre légvédelmi parancsnokként várta a szovjet bevonulást.

Azt már tudták, nem lesz hosszú ostrom, a németek ugyanis  visszavonulót fújtak Bécs felé. Hajnali csend volt, Stelczer Endre, vagyis András felsétált a pincéből, s kilépett az utcára friss levegőt szívni, kicsit körülnézni. Ekkor dördültek el az ágyúk, s a ház udvarába becsapódott az első lövedék, amely a szemközti ház falához vágta a fiatal embert, s a szétszóródó repeszdarabokból öt fúródott a testébe. Emlékszünk még Darvas Jánosra? Ő ugyanígy végezte be az életét pár hónappal korábban Budapest ostromakor.

„Az ősz vagyok”

„Mi lehetett volna belőle, ha...? Ez az, amit soha senki nem tudhat senkiről. A tények: tények. Meghalt, mielőtt tehetsége kiforrhatott volna, még huszonkét évet sem élt. Előttünk néhány tucat vers és néhány töredék. Egy fiatal ember versei, melyek közül természetesen sok magán viseli az egészen nagyok hatásait” – töpreng Mayer Judit a kötet utószavában.

„Nem lesz több versem már. Ez az utolsó” – búcsúzik Stelczer Endre az olvasótól nem egész 22 évesen.

Talán nem a rá leselkedő halálra gondol még, csak érzi, az emberiségnek nincs szüksége a költészetre.

"Előveszem majd néha Kosztolányit,//vagy egy vak foltot nézek a falon,// s tanárkodom majd. (Vagy tán azt se. Mindegy).” Mondják, versein ott érezhető Rilke, Verlaine, Kosztolányi, Tóth Árpád hatása, mégis, így sokadszor is egybeolvasva ezt az 57 verset, egy teljes és befejezett költői oeuvre bomlik ki elénk. Még ha jó öt-hét évtizedet megkésve is.