Mécs László – aki a Mennyet és a Poklot is megjárta
Szinte üstökösként indult a költői pályán. 28 éves korában megjelent Hajnali harangszó című kötetét a kritika és az olvasóközönség is kitörő örömmel fogadta. De rájött, hogy versei előadójaként legalább akkora sikere van, mint írójaként, s egyre kevesebbet törődött azok kidolgozásával, hisz így is hódolat fogadta az egyre inkább szaporodó előadókörútjain. Jól jött ez a hasonló népszerűséggel nem dicsekedhető vetélytársainak, akik össztüzet zúdítottak rá. A háború elülte után a rákosista zsarnoki önkény próbálta ellehetetleníteni, ami szinte sikerült is neki. Bár viszonylag gyorsan rehabilitálták, új versek és új kiadások híján olvasói gyorsan elfelejtették. Kétszer jelölték irodalmi Nobel-díjra, s élete utolsó éveiben már publikálhatott is; nemcsak fáklyaként nem tudott már világítani, de az a bizonyos mécs is teljesen kialudt. 130 éve született Mécs László, akinek kötetei a harmincas-negyvenes években több százezres példányszámban keltek el, s akinek kötetei franciául, angolul és hollandul is megjelentek.
Mondhatnánk, tipikus magyar művészi sors, akinek előbb a kollégái irigylik el a sikereit (Szerb Antal 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténete a nevét sem említi), majd a hatalom gyomrát is megfekszi. Kísértetiesen hasonló cipőben járt a vele öt esztendővel fiatalabb Fekete István is, aki a kor legnépszerűbb prózaírójává küzdötte fel magát a negyvenes évek elejére, akit szintén elvitt a nagy fekete autó, s miután félig agyonverték, kidobták, s otthagyták az út szélén. De Fekete István nem adta fel, visszatért az irodalmi életbe, állat- és ifjúsági regényeinek olvasottságával és filmváltozataival csak egy Jókai Mór vetekedhetett. A hivatásos irodalmárokat viszont ez sem hatotta meg, továbbra sem vettek róla tudomást.
Mécs Lászlót is az elfelejtős kategóriába sorolták, verseit csak elvétve közölték, s eljött a rendszerváltás ideje, amely a kollektív népbutítást is elhozta magával, így bár Mécs Lászlót is felfedezték regionális szinten (Királyhelmecen évente Mécs László Szavalóversenyt rendeznek, s felállították egy-két szobrát és emléktábláját is), Felvidéken Bárczi Zsófia jóvoltából megjelent egy versválogatása (Fekete zúzmara a Magyar Antaeus sorozatban) s egy emlékét ébresztgető tanulmánykötet (Szellemidézés), mindez már bőven megkésettnek tűnik.
Még akkor is, ha nagyon nincs igaza Csanda Sándornak, aki Az első nemzedék első kiadásában (1968) okafogyottnak tartja Mécs László költészetének aktualitását. Lehet, hogy 1968-ban az volt, 2025-ben az egyre mélyülő kollektív népszegénység előestéjén inkább új Mécs Lászlók kellenének, hogy felrázzák eltompult védekezési mechanizmusainkat.
Mártoncsik József (Martončík?, Martoncsik) egy Kassától alig tíz kilométerre lévő, már nyelvhatár feletti kis faluban, Hernádszentistvánon (Kostoľany nad Hornádom) született 1895 januárjában (igen, ez ő, a Mécs László nevet csak akkor vette fel, amikor belépett a premontrei rendbe), ahol apja kántortanító volt. Három lány után ő volt az első fiú, s két évvel később születik még egy öccse, Imre. A kántortanítóság nemigen jövedelmez, így apja gazdálkodik is, hogy népes családját eltartsa, sőt gyerekeit kiiskoláztassa. A kis József vegyes nyelvi környezetben nő fel, s ez is hozzájárul, hogy egész életében a nemzetek (magyarok, szlovákok, zsidók) és vallások békés együttélése mellett kötelezi el magát, s ezt verseiben is minden adandó alkalommal hirdeti:
Keresztény filmen láttam vad zsidókat amint verték Jézust vérlázítón;
–, zsidók filmjén az inkvizíciónak
máglyáin égtek a zsidók, s a nézők
közt düh tombolt keresztényen, zsidón.
Testvér, én mindent láttam, s megbocsátok!
Szánjuk, akit árnyékként a bűn követ,
mert testvérünk ő, s átka közös átok!
Magyar testvérek, germánok, szlovákok,
csak ki nem ember: vethet ránk követ!
(Emberek vagyunk!)
A kassai premontrei főgimnáziumban érettségizik, s tudományos pályára készül. 1913 őszén beiratkozik a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, magyar-latin szakra, de 1914-ben belép a premontrei rendbe Jászóváron, s ekkoriban jelennek meg első versei is az Élet című katolikus lapban. Mintha csak beteljesítené egyik nagynénje jóslatát, aki az újszülött babakocsijába imakönyvet tett, hogy pap legyen, míg a kocsiból kiszedett egy kereket, hogy költő váljék belőle. A néni jóslata bizony beteljesedett.
1918-ban pappá szentelik, pár hónapig Kassán tanít, majd Jászóváron segédkönyvtároskodik, aztán Nagylaposra kerül plébánosnak. Innen 1929-ben helyezik át Királyhelmecre, ahol egészen 1944-ig szolgál. Kivéve, ha nincs odahaza, s ez bizony egyre többet előfordul.
1922-ben a Tűz című bécsi emigráns lapban megjelenik a Hajnali harangszó című verse, amely a címadója lesz az első verseskötetének is, ami a rá következő évben jelenik meg az akkor épp Csehszlovákiához tartozó Ungváron, amely ruszinszkói város több szempontból is döntő fordulatot hoz az életében. Január elsején, Petőfi 100. születésnapján itt indul el előadói karrierje, amely meghozza számára a hihetetlen sikert, s a fehér reverendájában hódító Mécs egyik mapról a másikra a legkeresettebb magyar költő lesz, akinek 1944-ig 13 verseskötete jelenik meg több mint 230 ezer példányban, sőt az Athenaeum 760 oldalon kiadja összegyűjtött verseit is, amely három kiadást is megél pár év alatt.
A kritikusok az első kötetét még többnyire pozitívan fogadják, de miután Mécs él (visszaél?) előadóművészi képességeivel, s fütyül a poétikai kánonokra, már tücsköt-bogarat kiabálnak rá, s ez Mécsből is agressziót vált ki, s lelkészhez nem méltóan ő is hevesen támadja a Nyugat egyes képviselőit.
„Mécs László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt fűszeresek írják, ... s Ő nincs is. Mellékes.” –, . ezeket a kíméletlen sorokat József Attila írja róla, de még sértőbb Illyés Gyula kritikája, amely hamis szociális érzékenységgel vádolja (Illyés pár nappal a halála előtt látogatja meg pannonhalmi magányában a már halálra készülő Mécset, s nyújt neki békejobbot), de szemére vetik a túlburjánzó, sokszor önismétlő gondolatokat, képzavarokat, modorosságot, s azt is, hogy feláldozza a költészetét a pillanatnyi siker érdekében. Sokkal tisztességesebb a neves kritikus, Bálint György kritikája:
De ez a siker kézzelfogható, hisz a magyarlakta területek mellett (Erdély, Vajdaság, Felvidék) bejárja a nyugati magyar diaszpórát is, ahol nemcsak a magyar, hanem a francia és holland olvasók is kíváncsiak lesznek rá. Előbb holland, majd francia nyelvű kötete is megjelenik. Utóbbiból két válogatás is, a másodikhoz 1944-ben a világhírű francia költő,, Paul Valéry ír hosszas előszót, amelyben részletesen elemzi Mécs költészetét, bizonyítandó, a háborúban sem hallgatnak a múzsák.
A magát demokratikusnak hazudó csehszlovák kormány próbálja működését minden módon akadályozni, nem egyszer tiltják be egyes verseit, ahogy bevonják az útlevelét is. Mécs nem fogadja kitörő örömmel a fasiszták hatalomra kerülését, több antifasiszta verseit is ír, az Imádság a nagy Lunátikusért című, Hitler-ellenes verséért bűnvádi eljárást is indítanak ellene, de ezt megússza. Németországban viszont már nem kívánatos vendég lesz, „Pamphlet gegen den Hitler” – áll a kórlapján.
A naiv Mécs névleg elvállalja 1942-ben a Vigília főszerkesztői posztját, amely a tudta nélkül zsidóellenes förmedvényeket is közöl (az egyik Radnótit gyalázza), s ezt később „jogosan” vetik a szemére. A háború után évekig különböző ismerőseinél bujdosik, míg 1953 hideg nyarán végül eljön érte is az a rettegett fekete autó, a fennálló rend elleni uszítás vádjával és közokirat-hamisítással vádolják meg, s tízévi börtönre ítélik. Pár éve Czapáry-Martincsevics András a Katakombák mártírja című munkájában dolgozza fel a koncepciós per dokumentumait.
Az 1956-os népfelkelés előestéjén szabadon engedik, visszatérhet papi hivatásához, s a hatvanas évek végén ismét engedélyezik a versei megjelenését is. Ehhez kellett Szalatnai Rezső és Fábry Zoltán élesztgetése is, amelyek ugyan látszólag még heves ellenállást váltottak ki a rendszer részéről, de látták, Nyugaton a népszerűsége továbbra is töretlen, sőt egy kanadai költő, Watson Kirkconnel két évben is irodalmi Nobel-díjra jelölte legendás írók társaságában (Kis magyar abszurd, hogy előtte Illyés Gyulát és Lukács Györgyöt jelölték a magyarok közül). 1969-ben Samuel Beckett, egy évvel később Szolzsenyicin kapta meg az akkor sem politikamentes elismerést.
1970-ben már a Szép versek antológia is közli a verseit, s rá egy évre Aranygyapjú címmel ismét válogatott verseskötete jelenhet meg Budapesten, amely új verseit is tartalmazza. Ekkor már visszavonultan él Pannonhalmán, ahol 1978 őszén még megünneplik felszentelésének 60. évfordulóját (83 éves már ekkor), majd rá egy hónapra meghal.
A rendszerváltás óta versei szabadon jelenhetnek meg, de ahogy Fekete Istvánnak, neki is radikálisan megfogyatkoztak az olvasói. Csanda Sándor viszonylag bő terjedelemben foglalkozik vele az Első nemzedék még 1968-ban megjelent első kiadásában, s nem hagyhatták ki a Rejtett ösvény című, az első Csehszlovák Köztársaság magyar költészetét bemutató antológiából sem, de a kötet összeállítója, Varga Imre sommásan és meglehetősen igaztalanul el is intézi: „Mécs László századunk harmincas éveiben teljes komolysággal szövi bele egyik versébe a Művészet virányai-t. Korát nemigen érti; szociális kritikája a moralista papköltő önmegnyugtatása, civilizációellenessége rousseau-i, naiv. Az Ady-hatás mindvégig jellemző verseire, s ugyanígy a műkedvelői hang is. Kisipari módszerekkel készült vers-falvédői tömegében ott akad egy-egy versnyi, strófányi tiszta részlet, ahol önmagát, kételyeit, rettegéseit rögzíti, didaktikai, politikai, morális és szociális célzat nélkül”.
S mintegy elrettentésül közli is pár versének a részleteit. Meglepő módon a rendszerváltás utáni szlovákiai magyar antológiák is meglehetősen szűkmarkúan bántak (el) vele, az 1990-ben megjelent Szélén az országútnak mindössze két versét közli, de a 2002-es Förtelmes kaszálógépben is csak négy versre futja, s ezek sem azok a versei (Hajnali harangszó, Vadócba rózsát oltok, A királyfi három bánata, Alázat, Tavaszi vallomás, Imádság a nagy Lunátikusért, Emberek vagyunk!), amelyeket keletkezésük idején egy egész magyar nyelvközösség szavalt, hanem pár jelentéktelen. A Bárczi Zsófia által készített Fekete zúzmara mellett tíz éve a szegedi Lazi Kiadó adott ki Karácsony a Kárpátok alján címmel egy figyelemreméltó válogatást Hunyadi Csaba Zsoltnak köszönhetően. S ne feledjük a naszvadi Mécsvirág Irodalmi Kört, amely az utóbbi években nemcsak a Felvidéken és Magyarországon, hanem a nyugati magyar közösségekben élesztgeti az egykori Mécs-kultuszt.
„Pannonhalma mezején a Hernádról álmodom// s izenem neki: még nem vagyok halott” – írta egyik utolsó versében, s végső leheletéig hitte, sikerült némi fényt hagynia maga után.
Fényt hagyni magunk után
Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
beleszeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.
Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Fehéren és kéken.
(Fényt hagyni magunk után!)
Születésének újabb kerek évfordulója akár alkalmas is lehetne rá, hogy politikai rendszerektől és kurzusoktól függetlenül végre tisztességesen elhelyezzük a (szlovákiai) magyar irodalmi palettán. Igaz, ehhez kritikusok mellett olvasók is szükségeltetnének. S mostanában ebből van a legkevesebb.
