Mázik István „lélekfeltöltése” versekkel
Vannak költők, akiknek huszonéves korukra már végleg „berozsdásodott” a tolluk, így Rimbaud, vagy tájainkon Bozó Lake Norbert is szinte kamaszkorában megírta az így is jelentős életművét, majd mindketten elhallgattak. Fiatalság: költészet, felnőttkor: próza – vonhatnánk le a közhelyes tanulságot, ha nem lennének üde kivételek. Ezen üde kivételek közé tartozik a Füleken élő Mázik István is, aki bár zsenge ifjúkora óta jelentkezett versekkel folyóiratainkban, de már 50 is elmúlt, amikor a losonci-füleki Plectrum Kiadó megjelentette Vallatom magam című bemutatkozó kötetét. Az ő esetében azonban tényleg igaz, hogy jobb későn, mint soha, s immár gyakorló nyugdíjasként összeállította Minden sorban út című második kötetét is, amely öt ciklusra bontva közel 130 verset tartalmaz.
Amíg Rimbaudnak elég volt pár alkotóév, hogy beírja nevét a világirodalomba, ki emlékszik ma már a gömöri Bozó Lake Norbertre, a Füleki Gimnázium egykori diákjára, aki huszonévesen gyors egymásutánban két verseskötetet (Tudatom vendégei, Mezítelen hasonmás) is kiadott, majd bezárva ajtót, ablakot és az összes közösségi fórumot, rajongói legnagyobb sajnálatára végleg elhallgatott. S mivel a kilencvenes évek után a szlovákiai magyar irodalom atomjaira hullt, így be se kerülhetett annak a már nem létező vérkeringésébe. De hogy végleg ki ne hulljon az idő rostáján, róla bővebben majd egy másik alkalommal.
Ahogy sok más fiatal, a huszonéves füleki, de gömöri gyökerekkel bíró Mázik István is megpróbálkozott a költészet művelésével, s a hetvenes években – amikor egyébként színésznek állt Kassán – még bőven működő irodalmi lapjainkban, vagy napi- és hetilapjaink irodalmi rovataiba (Irodalmi Szemle, Új Szó, Új Ifjúság, Nő, A Hét, Palócföld) küldözgette zsengéit, s azokat a szerkesztők többsége közlésre alkalmasnak találta. Istenem, akkor még voltak folyóirataink, s verset is közlő lapjaink, de persze költészetből megélni akkor sem lehetett.
Költőink többségével ellentétben Mázik nem az újságírói vagy a tanári pályát választotta, hanem színésznek állt, mint annak idején Petőfi, s egy rövid, de tanulságos kassai kitérő után hazatért Fülekre, hogy a helyi kultúra meghatározó s kikerülhetetlen alakja legyen. 22 éves, amikor megalapítja a máig működő, mára már legendás Zsákszínházat, amelynek legutóbbi bemutatója épp a napokban volt, s bár Mázik István már bőven megérdemelt nyugdíjas életét éli, korát meghazudtolva nemcsak játszik, de a Végre egy úriasszony című vígjáték főszerepét is magára vállalta.
De a Zsákszínház megalakulása óta eltelt közel fél évszázad alatt nemcsak a társulatát vezette, nemcsak az egyes színházi fesztiválok színész/rendezői díjait gyűjtögette példás szorgalommal, hanem egyik mindenese lett a füleki kulturális életnek, hosszú évekig irányította a városi művelődési központot, de szabadidejébe még az is belefért, hogy a helyi focicsapat mérkőzésein is közreműködjön bemondóként. Joggal érdemelte ki hát a pár éve neki odaítélt városdíjat. S amikor világgá akarta kiáltani önmaga, környezete és az emberiség fájdalmát, akkor tollat (az utóbbi években billentyűzetet) ragadott, s mára egész terjedelmes életmű jött össze – amely (egy 2009-es bemutatkozó kötetet nem számítva) máig türelmesen vár kiadásra, vagyis nyomdafestékre. Ez a 2009-es kötet Vallatom magam címmel jelent meg az akkor még létező losonci-füleki Plectrum Kiadó gondozásában, de ennek is bizony immár 17 éve.
Az új, kiadásra váró kötet közel 130 verset tartalmaz, vagyis egy teljes költői életművet, amelyben megférnek a költő apai örökségét felmutató vallásos versek, az anyahiány-versek, a profán cigány csujogatók, de az élet elviselhetetlensége elől versbe menekülő poéta sirámai is. Nem tagadja meg színész önmagát és politikai nézeteit sem, képes versbe szedni a legintimebb személyes fájdalmait, az édesanya elvesztését éppúgy, mint világ- és regionális politikai keserveit, de a kiindulópontja mindig szülővárosa, Fülek és az emberségbe vetett mélységes hite.
– teszi fel a költői kérdést, s bár a válaszai korántsem szívderítőek, a reményét a szépben egy pillanatra sem adja fel. Ahogy önmagát látja:
A költőtárs, Bettes István le se tagadhatná költői rokonságát Mázikkal, így ír összegyűjtött verseiről: „Jó érzéssel tölt el, ha egy régi jó barát szellemben, művészetben, a költészetben sem vesz el. Jóval túl a hatvanon jelentkezik/jelentkezne második kötetével Mázik. Mi ebben a vicc? Első »füzetkéje« talán még olyan szerény kiadványnak is tekinthető, melyet nem is vettek igazán komolyan.
Mázik jóhiszemű, romantikus alkat. Szívét, lelkét, érzelmeit, családi kötődéseit hangsúlyozta kötetében. Emberileg ez nagyszerű, a jelenkor poétikája szerint ugyancsak avíttnak is tekinthető. A mostani váltás előjeleit már az első írásaiban is megtalálhatjuk. Túllépve ezek játékos mélységekbe rejtett életfilozófiáján, a Minden sorban út című készülő kötetében egy sor olyan versére találtam, mely szerintem világirodalmi antológiákba is beleférne. Mázik későn érő, igazi költő. Költőiségével, játékosságával felnőtt a magyar irodalomba és groteszkségével a cigányságot is feldolgozó technikájával egyéni hangon szólal meg.”
Idézzük még fel az anyanyelvről írott sorait:
Vannak, akik huszonéves korukra mindent megírtak, de ahogy Mázik István esete is mutatja, vannak, akik egy egész életen át gyűjtögetik a verssoraikat, szózuhatagaikat, pikírt és olykor pornográf megoldásoktól sem visszariadó (vers)képi világukat, s bizony egybeolvasva Mázik István közel 130 versből álló „versregényét”, egy mélyen vallásos ember- és élethívő költő világa bontakozik ki előttünk, akinek a legfőbb célja, ahogy jelzi is egyik költeményében: lélekfeltöltés versekkel.
