Majdnem vastaps Nagy Erikának
Az Elmeséled?, Az élet nehéz, furcsa játék című kötetek után újabb interjúkötettel jelentkezett Nagy Erika, aki az irodalom után ezúttal a színházat vette górcső alá, abban a tudatban, hogy a színház világa messze a legromlandóbb, hisz egy előadás egy estére szól, ráadásul ebben a teljesen szétesett kulturális világban szinte mindent minden nap elölről kell kezdeni. Nagy Erika új, Vastaps című interjúkötete 16, többnyire színészinterjút tartalmaz, a kötet „abszolút főszereplője” mégis egy író, az általam eddig hírből se ismert Szabó Zoltán Attila. Ja, és a Covid.
Kezdjük is ez utóbbival, hisz akár tetszik, akár nem, alapjaiban változtatta meg az elmúlt öt év kulturális életét, s főleg az ún. nyilvános, nézőközpontú műfajokét. Egy író akkor is gond nélkül írhat, ha kijárási tilalom van (ahogy egy festő is festhet), de mit csináljon egy színész, vagy egy zenész, ha a közönséget nem engedik be a színházba vagy a koncertterembe. Játszhat persze online térben, de ahogy a kötet több interjúalanya is elárulja, az nem az igazi.
Mint már említettem, a színészinterjú meglehetősen romlandó műfaj, főleg, ha az naprakészre készül, s nem eleve az utókornak. Talán ez is az oka, hogy főleg itt, tájainkon alig jelent meg színészinterjú-kötet, Szabó G. László kötetei a szerencsés kivételek, illetve az elmúlt években Bárány János és Janovič Nóra készített néhány pompás interjút. Ők voltak azok, akik nemcsak szigorúan a mának készítették ezeket a beszélgetéseket, hanem az utókort is megcélozták, s bizony, érdemes volna őket akár kötetben is megjelentetni, hogy valami nyom maradjon felvidéki színészeink után.
De mindezeket mellőzve szóljunk most Nagy Erika kötetéről, amely tartalmaz fontos interjúkat és nagyon fontos mondatokat, mégis állandó időzavarban van. Értem ez alatt, hogy ezek a beszélgetések a készítésük idején nem könyvinterjúknak készültek, hanem a napi vagy heti sajtónak. Amikor a szerző lehetőséget kapott arra, hogy könyvbe gyűjtse őket, elvárható lett volna, hogy figyelmezteti az olvasóit, mikor is készült az adott beszélgetés. Ez az életút-idéző interjúknál (Harsányi Gábor, Beke Sándor, Esztergályos Cecília) kevésbé zavar ott, annál inkább, ahol a napi vagy az elkövetkezendő feladatokról van szó, s olyan is akad, amikor az interjúalany megemlíti a következő előadása időpontját... Pedig elég lett volna, ha a szerző a beszélgetés végére odabiggyeszti a keletkezés évszámát, s akkor nem kellene az igényesebb olvasónak minden egyes interjú után a világhálót böngésznie, s találgatni, mikor is készülhetett, s bizony nem egy passzust el is lehetett volna ezen okból hagyni.
Szarka Tamás például arról beszél az interjú végén, hogy a beszélgetés után kezdik próbálni az Esthajnalt, s ez után kezd hozzá a Csongor és Tünde zenés színpadi adaptációjának a megírásához, miközben a kötet megjelenése idején a budapesti Nemzetiben már épp Vörösmarty darabját próbálják. Mivel a könyv elsősorban olvasásra készült, s nem képeskönyvnek, így kár volt erőltetni a fényképeket, amelyek a meglehetősen silány minőség miatt gyakran élvezhetetlenek. Mindenki, a szerző, az interjúalany és az olvasó is jobban járt volna, ha a sok élvezhetetlen minőségű zsebkép helyett egy-egy portré került volna be az érintett személyről.
A kötet legerősebb beszélgetései azok, amelyek nemcsak a napi aktualitásokra fókuszálnak, hanem mélyebbre ásnak, így kifejezetten élvezetes a Harsányi Gáborral, Esztergályos Cecíliával, Lukács Sándorral, Hirtling Istvánnal és Szarka Tamással készült interjú. Ezzel szemben meglehetősen elkapkodott a távirati stílusban „elkövetett” interjú Beke Sándorral, aki elmondja, hogy „sokszor voltam jókor, jó helyen”, de ezt nem igazán fejti ki. A szerző mentségére legyen szólva, ez sok esetben függött attól is, hogy az interjú hová, milyen lapba került, s milyen terjedelemben kérték. A beszélgetések többsége olyan művészekkel készült, akik több műfajban is alkotnak.
Abban kivétel nélkül mindegyik interjúalany egyetért, hogy alaposan kösse fel azt a bizonyos fehérneműt, aki erre a pályára lép. „Itt nincsenek megszerzett eredmények, megszerzett előjogok, minden egyes előadással újra kell küzdeni a színpadi létért” – vallja Hirtling István, amihez tegyük hozzá az azóta elhunyt Kálloy Molnár Péter gondolatait: „Ha valakit le lehet beszélni arról, hogy színész legyen, akkor az nem való színésznek, és ne is legyen az soha”. S ehhez kapcsolódik még Pokorny Lia gondolata: „Soha nem akartam színész lenni, én tudtam, hogy az vagyok.” Ugye, milyen pontos meghatározás ez a három gondolat így összeolvasva a színészi létről?
Ismét jár a nagy taps Nagy Erikának, hiszen minden hibájától eltekintve újabb fontos interjúkötetet adott a kezünkbe. Olyat, amely nem a szakmai ínyenceknek, hanem a kultúrakedvelő olvasóknak szól, s amely további erőt és kedvet adhat a mindennapi kultúrafogyasztáshoz.
(Nagy Erika: Vastaps, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Dunaszerdahely, 2025)
