Majdnem kútba dobva
A nemrég elhunyt írók közül gyakran jut eszembe Szilágyi István, akinek fő művét első erdélyi utunkon vettem meg, röviddel a megjelenése után. Evidencia, hogy a Kő hull apadó kútba mestermű.
Ezért is döbbentem meg, amikor az interneten bogarászva rábukkantam egy 2009-es tudósításra, ahol arról írtak, hogy összeült vagy féltucatnyi ítész, és ízekre szedte a regényt.
Piszkálgatva, mint a forró krumplit, lökdösve ide-oda, valaki mondja ki a legnagyobb marhaságot, amely szerint majd a Nagykörúton belüli beltenyészet elhelyezi Szilágyi művét a fenséges és megkérdőjelezhetetlen kritikai progresszió legalsó polcára.
Valakinek már maga a balladisztikus cím is taszító volt. Még szerencse, hogy az olvasó nem a kritikusokat olvassa, hiszen Szilágyi remekműve több kiadást is megélt, és az idő sem fogott rajta.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/20. számában.
