Mácza János, aki a csodával határos módon elkerülte a moszkvai börtönöket

Az egykori Alsó-Hrabócz (ma magyarul Alsógyertyán, szlovákul Nižný Hrabovec) Varannótól (Vranov nad Topľou) hat kilométerre délkeletre, az Ondava partján található az egykori Felső-Zemplén megyében. Ma kétszer annyi lakosa (mintegy 1 600 fő) van, mint a XIX. század végén volt, igaz, akkoriban még jelentős számú magyar is lakta a települést. Itt született tanítói családban Mácza János (a felvidéki művelődéstörténet még egy Máczát jegyez, a ma is élő, kassai születésű, de muzeológusként Komáromban alkotó Mácza Mihályt), aki Munkácson érettségizett, s gyógyszerésznek készült. Húszéves, amikor első írásai megjelennek az Ungvári Közlönyben, miközben Ungváron egy gyógyszertárban dolgozik. Évekkel később, amikor Moszkvába emigrál, s amíg tisztességesen el nem sajátítja az orosz nyelvet, a Kreml patikájában gyakornokoskodik. Az ungvári lap mellett elküldi írásait budapesti lapokba (Magyar Figaró, Magyar Hírlap, Ország-Világ) is, majd követve a cikkeit, 1915-ben maga is Budapestre jön. Az elsődleges cél, hogy gyógyszerész vizsgát tegyen, de miközben a vizsgára készül, beleveti magát a forrongó, világháborús világváros kulturális életébe. Megismerkedik Kassák Lajossal, Uitz Bélával, s nem utolsósorban a Nemzeti Színház nála húsz évvel idősebb, tehetséges főrendezőjével, később igazgatójával, Hevesi Sándorral, s ezek a találkozások alapjaiban megváltoztatják az életét. Tagja lesz az ún. aktivistáknak, amelyet az avantgarde hív életre, évekig Kassák A Tett, majd a Ma című lapjának lesz a munkatársa, amelybe nemcsak formabontó verseket, de ún. agitációs meséket és színházi tárgyú írásokat is ír.

S itt álljunk meg egy szóra az avantgarde-nál illetve az ezt megelőző, századvégi izmusoknál (impresszionizmus, szimbolizmus), amelyeket a felgyorsult, végül világégésbe torkolló nagypolitikai helyzet hív életre. Az avantgarde képviselői már ezeket is elutasítják, ahogy mindenfajta hagyományt és megszokást is kérdőre vonnak, sőt magát az akkor válságos éveit élő polgári rendet is mereven elutasítják. Ez az egyik oka, hogy képviselőik közül nagyon sokan szélsőséges politikai irányzatokhoz csapódnak. Magyarországon az ún. aktivizmusban (a Die Aktion német lap nyomán) csúcsosodnak ki az avantgarde törekvések, a mozgalom mindenese, az érsekújvári Kassák Lajos így fogalmazza meg a törekvéseiket: „Tisztában vagyunk azzal, hogy az emberiség sorsát teljesen jóra változtatni nem lehet, mert ahogy a társadalmi és etikai törvények módosulnak, úgy változnak, nőnek, szélesednek az emberek igényei is. Ez a fejlődés törvénye, és mi ezt helyesléssel megértjük. Az élet elviselhetésében csak narkotizálni lehet az embert – ez a narkotikum az akció, s így nekünk a társadalom legszívében gyökerező költőknek első hivatásunk ezt az akciót minél életesebb ütemben, minél céltudatosabb pont felé mozgatni!… Szociális elveinken belül azonban teljes szabadságot követelünk a költészet részére, úgy a mondanivalónk megválasztásában, mint a téma kidolgozási módjában!” Kassák mellett Bortnyik Sándor, Mattis Teutsch János, Tihanyi Lajos és Uitz Béla voltak a mozgalom legodaadóbb hívei, akik előbb A Tett, majd a Ma című lapokban fejtették ki nézeteiket. Mácza Jánost a művészetek közül ekkoriban főleg a színház érdekli, színikritikákat, színészportékat (Pethes Imre, Varsányi Irén), valamint színházelméleti munkákat ír, Ibsent és Strindberget fordít. Jellemző, hogy első kritikáját Molnár Ferenc A fehér felhő című háborús drámájáról írta (a művet 2014-ben a Nemzeti újfent bemutatta Vidnyánszky Attila rendezésében). 1915-ben jelenik meg első munkája könyv alakban A klasszikus és az új magyar dráma címmel. Ebben ír a rendező általa elképzelt szerepköréről (ennek megértéséhez érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban a rendezőnek egyetlen fontosabb szerepe volt, hogy összetartsa és levezényelje az előadást):

„a rendező fontos valaki. Szem, amely

benne él a drámában, és

mégis bizonyos távolságból

szemlélheti a történés

életté teljesedését.

Mi minden volt!…

Ember és művész is.

Tudós,

Szociológus, esztéta és

archeológus.

Olykor karmester.

Fényképész és pszichológus.

És egyéniség!...Egyéniség!…”

Mácza ezzel gyakorlatilag meghirdeti a rendezői színházat. S nemcsak meghirdeti, ő maga is „majdnem” rendez.

Strindberg több művét is lefordítja, létrehozza a Ma színházi stúdióját, amelynek egyik előadásán találkozott Hevesi Sándorral, aki maga mellé vette a Nemzetibe, s kinevezteti őt segédrendezőnek. Sőt, megbízzák az általa fordított másik Strindberg darab, a Máglya rendezésével. De jön az újabb radikális politikai fordulat, s Máczának is menekülnie kell.   

Több százan voltak kénytelenek menekülni a Tanácsköztársaság bukása után, akiknek a többsége Bécsben, Pozsonyban és Kassán kötött ki. Kassa akkoriban nagyon komoly szellemi központnak számított, több napilappal és számos hetilappal. Nem egy emigráns itt talált ideiglenes menedékre, bár teljesen biztonságosnak ez a hely sem számított, s aki összeütközésbe került a törvénnyel, könnyen a határ túloldalán találhatta magát. Mácza János édesapja segítségével tér haza, s a Kassai Munkás kulturális rovatvezetője lesz. A lap az egyik leghosszabb kort megélő lap (hol napilapként, hol hetilapként jelenik meg), első száma 1907 március 16-án, míg búcsúszáma 1937 június 27-én jelenik meg, vagyis még a Monarchia idején alapították, s majdnem megélte az első Csehszlovák Köztársaság végét.

A lapnak különböző korszakai voltak, de abban egységes maradt, hogy mindvégig a baloldali eszméket képviselte.

Mindenesetre egyik virágkorát a húszas évek elején élte, amikor több budapesti emigráns  (Balázs Béla, Barta Lajos, Kassák Lajos, Gábor Andor) is csatlakozott a laphoz. Utóbbi pálfordulása azért is érdekes, mert a tízes években még ahhoz az operettvilághoz tartozott (ő írta például a Mágnás Miska szövegkönyvét), amelyet Mácza több tanulmányában is élesen kritizált, s megvetett. Ekkor már sok mindenben nem ért egyet Kassákkal sem, aki kijelenti: „Minden pártpolitikán, nemzeti és faji ideológián túl soha be nem érhető végcél felé indítottuk harcunkat az emberért, akiben a világ képe él”. Mácza a harcosabb utat választja mind alkotóként, mind szerkesztőként. (A Kassai Munkás történetét részletesen feldolgozza Botka Ferenc 1969-ben megjelent, antológiával dúsított monográfiájában, amelyben nemcsak Mácza propagandisztikus írásait, művészetelméleti fejtegetéseit, de agitációs meséit (Mese az emberről és az Élet örömeiről, Mese a Szeretet Lovagjáról meg a szobráról, Mese Tarkaországról és a Sehonnairól), elbeszéléskölteményt (epikus prózavers poémát) Moszkva regénye címmel, ahogy 1922 május elsején a Kassai Munkás színjátszócsoportja bemutat a kassai Népkert sportterén  egy tömegjátékot, amelyben szavalókórusok, tornászok és táncosok váltják egymást. A produkció szövegkönyvét Mácza írja Hidas Antallal karöltve.  

A sikeres akció ellenére Mácza mégis továbbáll, s előbb Bécsbe megy, majd egy viszontagságos utazás keretében eljut „álmai földjére”, Moszkvába, ahol tárt karokkal fogadják, s miután elsajátítja az orosz nyelvet, különböző fontos megbízásokat kap.

Előbb a Közoktatási Népbiztosság irodalmi osztályán dolgozik, megírja a XX. századi orosz irodalom történetét, ahogy A mai Európa művészete és az Irodalom és proletariátus Nyugaton című munkákat, majd a Társadalomtudományok Kutató Intézeteinek Szövetsége munkatársa, később vezetője lesz. 1927-től docens Vhuteinben, a felsőfokú művészeti-technikai szakiskolán, sőt 1930-tól levelező tagja lesz a „vörös professzorok intézetének". Ekkoriban írja meg fontos munkáját, Az érett kapitalizmus korának művészete Nyugaton címmel, amelyet japánra is lefordítottak. De már közelednek azok a bizonyos harmincas évek, a sztálini terror időszaka, amikor több ezren végzik Butovóban, a kivégzőtelepen, jobbik esetben a Gulágon. Bár Mácza körül is alaposan megritkul a levegő, de ő megússza azzal, hogy elfektetik az Építészeti Akadémián, s a második világháború alatt pár évet Közép-Ázsiában (Kazahsztánban és Üzbegisztánban) kénytelen eltölteni.

De túléli (legnagyobb bűne az volt, hogy nem hisz a művészi tömegtermelésben, ahogy egy-egy művészi alkotást sem csak politikai alapon bírált el), nem úgy mint azok a honfitársai, akik szintén az új világ szerelmeseiként emigráltak Moszkvába, de a harmincas évek végén Butovóban fejezték be földi pályafutásukat.

Köztük a nagyon tehetséges író, Barta Sándor (Kassák sógora, a szintén költő, Újvári Erzsi férje), akit bár Magyarországon már az ötvenes évek közepén, ama bizonyos XX. kongresszus után rehabilitáltak, de amikor 1957-ben megjelenik az Aranyásók című regénye, haláláról az utószót író Lányi Sarolta csak imigyen számolhat be: „A Sors korán kiütötte kezéből a tollat”. De Butovóban fejezte be az életét Karikás Frigyes, Szabados Sándor, Boross F. László, míg a kicsi, mérges öregúr Lengyel József valamikor az ötvenes években térhetett haza a szibériai lágerekből, ahol erdészként dolgozott. Nos, Mácza János viszonylag szerencsésen megúszta, 1953-ban még szovjet kormánykitüntetést is kapott, sőt ismét felfedezték Magyarországon is. Amíg mellékvágányon volt, regényt írt Michelangelóról (de ő fordítja először magyarra jóval előbb Majakovszkijt is), feldolgozta az építészet történetét, majd formatervezéssel kezdett foglalkozni. Magyarországon a hetvenes évek elején – még az életében – két műve is megjelenik, 1970-ben az Esztétika és forradalom, míg két évvel később a Legendák és tények (előbbi Botka Ferenc, utóbbi Szabó Júlia utószavával). Azóta semmi.

„Valójában nagyon boldogok vagyunk, hogy köztünk van Mácza János, a sápadt életöröm-fuvarozó” – írja barátjáról, munkatársáról Kassák Lajos. Mácza 1974 novemberében halt meg Moszkvában. Életműve mai megítélése már nem egyértelmű, elméleti munkáit sokban meghaladta és megcáfolta az idő. Az viszont letagadhatatlan, hogy kora egyik izgalmas figurája volt, akinek az élete is számos tanulsággal szolgál(hat) utókora számára.