Lovik Károly borostyánba zárt világa

Mikszáth-epigon volt? Vagy egy későbbi nagy kor, Kosztolányi és Móricz említésre méltó előfutára? Hobbiíró, aki ló- és agárszenvedélye mellett a szépirodalomba is bemártotta magát? Carl Lovik, a világhírű lószakértő (nemzetközi nevén hippológia) Vagy „a magyar novella egyik legnagyobb formaművésze” – ahogy Hegedűs Géza tartotta. Még élt, amikor írótársai már képtelen voltak megbocsátani neki, hogy egy fejjel kimagaslik náluk. Amíg a kor jelesei közül Gárdonyi Géza, Bródy Sándor és a Horthy-kor legjelesebbjeként méltatlanul kiemelt Herczeg Ferenc – aki diákkorában tanult csak meg magyarul   –, neve állócsillagként ragyog(ott) fel a magyar irodalom egén, addig Lovik Károly nevét kiiktatták az irodalomtörténeti munkákból. Nem tud róla Szerb Antal híres irodalomtörténete, ahogy később a kor jeles szakértője, az általam nagyra tartott Nemeskürty István se, aki a nyolcvanas években írt nagyszabású, Diák, írj magyar éneket című összefoglaló munkájában egy köztes félmondattal gyakorlatilag kivégzi Lovikot, ahogy a rendszerváltás idején készült, a kor jeleseit bemutató, A nap lovagjai című nyolcrészes tévésorozatában sem említi, de nem jelenik meg a neve A kőszívű ember unokái című, a kor irodalmát tárgyaló kötetében sem.

Bűnös hanyagság, ugyanis ekkoriban Illés Endre, a Szepescsütörtökhelyről elszármazott Szépirodalmi Kiadó igazgatója már hozzálátott az élesztgetéséhez. S előbb 1956-ban a Magvetőnél megjelent A néma bűn, majd 14 évvel később a Szépirodalminál a Magyar Elbeszélők sorozatban kiadott A kertelő agár című kötetben megpróbálta a szinte lehetetlent, egy több évtizede mesterségesen elföldelt író feltámasztását. Nem sok sikerrel.

Lovik Károly 150 éve, az előző évben egyesült, a világvárosi státusz felé rohanó Budapesten született Lovik Andor jogtudós és Radler Mária gyermekeként, de alig kilenc éves, amikor apját elveszíti. Ezt követően kerül rokonokhoz Eperjesre, majd apjához hasonlóan szintén jogásznak készül. Kolozsváron kezdi meg a jogi tanulmányait, s Budapesten el is jut az abszolutóriumig, de jogász sose lesz belőle.

A XIX. század vége felé járunk, s őt is elragadja az akkor hivatássá nemesülő hírlapírás és a lovak. „Gyerekkorom óta nagy szeretettel foglalkoztam a lóval, vele tudtam érezni, gondolkodni, örömmel töltött el, ha csodálatos lelki életébe pillantottam, s ló hátán éltem át legszebb óráimat” – olvassuk  önéletrajzában a lovakhoz fűződő végzetes szerelméről. „Sokat foglalkoztam lótenyésztéssel, az utóbbinak köszönhetem, hogy az irodalom terén szabadon mozoghattam, mert nem kellett a napi kenyérért küzdenem. Így talán gyakran úgy írtam, ahogy a saját ízlésem és nem ahogy a nagy közönség igényei megkívánták, amivel nem azt akarom mondani, hogy helyesen cselekedtem. Író és közönség között szoros kapcsolatnak kell lennie. Miután azonban soha népszerű nem voltam és valószínűleg sohase is leszek az, azzal vigasztalom magamat, hogy az ok nem bennem rejlik; az írótól azt nem szabad rossz néven venni” – írta szintén a Nyugatban megjelent életrajzában. Abban a Nyugatban, amely sose fogadta be (Schöpflin Aladár ír róla tollrajzot, de abban sincs túl sok köszönet), így marad Kiss József A Hét című lapjának örökös munkatársa, ahol novellái mellett rendszeresen megjelenő, naplószerű krónikáját is írja egészen haláláig, valamint itt-ott Herczeg Új Idők című lapjában is megjelenik egy-egy írása. S ne feledjük a Bérczy Károlytól később megörökölt Vadász és Versenylap című szaklapot (de tőle, az Anyegin első magyar fordítójától örökli meg Puskin és Csehov iránti rajongását is), amelyben a ló- és agártenyésztéssel kapcsolatos írásait teszi közzé. Igaz, ezek külföldi szaklapokban is gyakran megjelennek, mégpedig angolul és németül, s a századfordulón a lószakértő Lovik Magyarország egyik legnagyobb sztárjának számított a világban, több nemzetközi szakmai elismerés (a Lady Londonderry tenyésztési díjat háromszor is elnyeri) jogos birtokosa, az akkor világhírnévnek örvendő Tornyay-istálló szakmai vezetője. S mint ilyen (is), kifogástalan úriember, aki példás családapának is számít a színészetet a család kedvéért otthagyó Somló Emma oldalán, akivel két gyermeket nevelnek. S egy adalék a feminizmus lelks híveinek: első regénye, az 1902-ben megjelent Doktor Pogány egy orvosnő reménytelen harcait mutatja be a kor férfiközpontú társadalmában.

Különös kor ez, amelyben nem sok szerep jut az irodalomnak, az írók többsége még azelőtt befejezi eleve rövidre szabott pályafutását, hogy révbe érhetne az irodalomban, s alig van a kornak egy-egy állócsillaga, mint Jókai vagy Mikszáth. Az írók képtelenek lépést tartani a (vad)kapitalizmusba rohanó korral, amelyben a kor olvasóközönsége kevésbé van ráhangolva az érzelmekre, a plebsz pedig legfeljebb ponyvát és az akkoriban megjelenő bulvárlapot olvassa.

A fin de siècle világvégi hangulat lesz az irodalom mozgatórúgója, amelybe többnyire először az írók halnak bele. Vagy tüdőbajban, mint Justh Zsigmond, vagy önkezük által vagy egyéb kornyavalyában. Alig van, aki ki tudna közöttük íróilag teljesedni. Még Bródyn is csak egy rosszul kivitelezett öngyilkossági kísérlet segít, Gárdonyi halhatatlanságát az Egri csillagok hozzák el, Herczegét pedig a hatalomhoz való elvtelen dörgölőzés. Ki emlékszik ma már Justh Zsigmond, Darmay Viktor, Papp Dániel, Asbóth János és más kortársak nevére? Még életükben elfelejtették őket.  

A Hét egyik 1904-es őszi számának a címlapján legnagyobb megrökönyödésére önmagát látja meg Kapus nevű lovának a nyergében. A címlap akkor is megdöbbenti, ha ezzel a lóval nyeri meg az akkor nemzetközileg is komoly elismerésnek számító Szent István-díjat. Ekkor már az irodalomban sem számít ismeretlennek, hisz már túl van az első novelláskötetén és ebben az évben jelent meg A leányvári boszorkány című regénye is, amely Felvidéken, Selmecbányán játszódik. Idézzük ide Illés Endrét: „Lovik nem a mohó, de a konok gyűjtők közül való. Ifjúsági élményei kedvesek. Felvidéki diáktréfák, átszínesedő diákszerelmek – úri, illemtudó gyerekkor, titkok és zúzódások nélkül, finom szorongásokkal. Néhány novellára és egy selmeci egzotikummal átszőtt regényre futja ebből a hangulatból”. De valljuk be, ez nem is olyan kevés. Lovik nemcsak a saját korát és társadalmi világának apró rezdüléseit mutatja be finomra hangolva, hanem a születése előtti éveket is, méghozzá igencsak sejtelmesen, kisebb-nagyobb titkokat tálalva az olvasó asztalára. Így jelenik meg palettáján az utolsó környékbeli szegénylegény, aki évtizedekkel a betyárok letűnése után is  még mindig a pandúrok elől menekül vagy a dajka által előcsalogatott titokzatos lények, köztük az istentelem Markusz, aki még az ördöggel is leült kártyázni.

11 évi házasság után vált el első feleségétől, Somló Emmától, aki válása után visszatér a színpadra, a Nemzeti Színház ünnepelt színésznője lesz, de nem rest kivenni részét a háború alatt a sebesültek ápolásábóé sem, s aki majd másodszor is férjhez megy egy katonatiszthez. De a szerepek már felcserélődnek, ezúttal a férfi adja fel katonatiszti állását a felesége kedvéért, s felcsap hivatalnoknak. Lovik szintén megnősül, de nem sokáig élvezheti a házaséleti gyönyöröket, 41 éves korában a pár héttel előtte még a katonaságra alkalmasnak ítélt s besorozott Lovik váratlanul agyvérzést kap és meghal. S ezzel nemcsak földi, hanem írói pályáját is bevégzi. Ekkor már túl van Az arany polgár, A kertelő agár, az Egy elkésett lovag (regényes följegyzések) és a Vándormadár  című regényeinek a megjelenésén (utóbbiért megkapja a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díját), de a Görgey Artúrról elkezdett regényének mindössze három fejezete készül el. S mint később kiderül, a nevét szépen csendben kiejti az irodalmi kánon, s az elkövetkező évek irodalomtörténetei még a nevét is törlik, pontosabban meg sem említik.

Illés Endre mellett van két filmes kísérlet a feltámasztására, 1938-ban Gertler Viktor megfilmesíti A leányvári boszorkányt Csortos Gyula és Szörényi Éva főszereplésével, majd miután 1970-ben Illés megjelenteti a Lovikot újraéleszteni szándékozó vaskos kötetét benne három regényével és tíz novellájával, Dömölky János veszi a fáradságot, s egy hatvanperces tévéjátékban összeollózza néhány novelláját Feje fölött holló címmel Durkó Zsolt ködfátyolba burkolt zenéjével, olyan színészóriásokkal, mint Kozák András, Páger Antal, Szemes Mari, Őze Lajos vagy a feledésre ítélt betyár szerepében Bánhidi Lászlóval.

– írják róla a Vadász és Versenylap nekrológjában.

Lehet, hogy egyszer még ez a kor is eljön majd a magyar irodalomban. Igaz, a mai helyzetet elnézve, nemhogy Lovik feltámadásáról nem tudunk beszámolni, de egy Gárdonyinak vagy Bródynak is komolyan van miért aggódnia, ami a halhatatlanságot illeti. Herczeget pedig hiába próbálják (fel)támasztgatni minden oldalról (az elmúlt években több írását is megfilmesítették), a sokadik kudarcos kísérlet is azt mutatja, nagyon nem megy. Tényleg jobb lenne átpártolni Lovikhoz. Ő még „Mikszáth-epigonként” is messze felette áll Herczegnek.