Lepkék és pillangók, valamint a természet titkai

Nem akármilyen tizenkét mondatról beszélünk, hanem hihetetlenül gördülékeny, olvasmányos, tartalmas mondatóriásokról, ahogy Krasznahorkaitól megszoktuk. S hogy miről mesélnek az olvasónak? Nagyon leszűkítve: lepkékről, pillangókról és két férfi fokozatosan kialakuló barátságáról. Az egyik férfi, Papp András egy testi fogyatékos, félénk, akár együgyűnek is tűnő tudományos munkatárs, egy lepkész, aki kisgyerek kora óta semmi más iránt, csakis a lepkék (na és a hernyók) iránt érdeklődött, olyannyira, hogy egyetemet végzett lepkész lett belőle, elismert entomológus a Természettudományi Múzeum Állattárának lepkealosztályán. Velejéig becsületes, megbízható, már-már szőrszálhasogató, a természet titkait megszállottan kutató szakember, a szokásaihoz következetesen ragaszkodó agglegény. Aki „(…)ha – néha – visszagondolt éveken át hajszolt vizsgálódására, csak annyit tudott mondani magának, hogy az élet mibenlétének kérdése felé nem vezet út, azon senkinek, de neki biztosan nem lesz igaza, mert az élet kialakulásának és működésének a kétségtelenül varázslatosan kétségbeejtő titkát senki, de különösen ő soha és semmikor nem fejti meg, mivel az élet titka titokban is marad, a tudományos erőfeszítések meg kell tehát elégedjenek azzal, amivel ő is megelégszik, mégpedig örömmel, hogy azt a helyet foglalja el, amit megérdemel, azaz csak addig nyújtózkodik, ameddig a lepkefogója ér, hisz ott van neki e varázslatos rovarok bámulatos világa(…)” Ezt a lepkészt egyszer telefonon keresi meg egy író, valami megjegyezhetetlen vezetéknevű László – később kiderül, hogy Krasznahorkai –, mert őt találja megfelelőnek arra, hogy feleletet adjon megválaszolatlan kérdésére. Magát a kérdést ugyan nem tudja megfogalmazni, ezért ezt is a tudósra bízná, ha nem lenne az is ugyanolyan tépelődő, töprengő, mint ő maga. Két ilyen „életbúvár” találkozása nyomán különleges meditatív, lírai és megrendítő barátságtörténet alakul ki. És itt megjegyezném, hogy a hivatalosan hangzó, sőt a szociológiára, de akár a politikumra utaló cím nem fedi a regény személyes hangját és megfogó történéseit.

Hogy igazából mi is a kérdés, és mi lenne rá a megfelelő válasz – ezt járja körbe az író ebben a regényében, amíg eljut odáig, hogy „(…)az életet valójában maga az élet tartja életben(…)”, és ebből a gondolatból újabb és újabb elméletek születnek, amelyek mind ugyanoda vezetnek vissza: mese nincs, az életet élni kell! Az emberiség összes felgyülemlett tudásával, az érzékek hosszú évezredeken át történő kifinomodásával együtt.

Krasznahorkai László bámulatos líraisággal vezeti végig az olvasót a két ember egymásra találásához, a barátság hatalmához, az élet jót és rosszat hozó törvényszerűségeihez, majd a számunkra a legmegdöbbentőbb kijelentéshez, amelyet a regény vége felé nyilatkoztat ki. „(…) éppenhogy csak megbotlottam egy olyan aszfalton, amit évtizedek óta ismerek, és ez sorsdöntőnek bizonyult, és ebből az következett, hogy meggyógyultam, hogy kigyógyultam, hogy most már békében élhetek kérdések és válaszok nélkül, nem írok meg semmit, nem írok semmit a lepkékről, egyéltalán nem írok már több könyvet, még egy könyvet, uramisten, nem, ettől mindig féltem, hogy tudván tudva, hogy a tehetség rövidebb ideig tart, mint az élet, és ha eljön az idő, és felismerem, hogy abba kell hagyni, akkor mégsem bírom majd abbahagyni, de neked, na, meg annak a kis hibának köszönhetően az aszfalton, jött, hogy de igen, abba bírom, és ezt szeretném veled tudatni, hogy a segítségedet hiába vettem igénybe, mert nem írok semmiféle könyvet, sem a lepkékről, sem másról(…)” Ez utalás arra, hogy a neves író „leteszi a lantot?”

És nekünk, telhetetlen olvasóknak jogunk van emiatt háborogni? Most akaratlanul is Kurt Vonnegut jut eszembe, aki egyik esszégyűjteményében azt mondta, felesleges és buta dolognak tartja, amikor a kritikusok „megdorgálják”, amiért később már nem írt regényeket „csak” esszéket. Úgy nyilatkozott ugyanis, hogy regényíróként mindent leírt már, amit mondani akart, és idejében szándékozott befejezni irodalmi karrierjét. Ennek a vallomásnak az üzenete cseng vissza Krasznahorkai László szavaiból. Mivel a tizenkét fejezet és mondat a valóságon alapul, ezt a tényt is valósnak vehetjük. De amíg mindez kiderül, addig is lapozzuk fel ezt a rendkívül megfogó, egész bensőnkbe hatoló művet – erre biztatom az olvasóközönséget.