Lélek a nyelvben
Családi könyvtárunkat mustrálva, rendezgetve két egymás mellé került könyv keltette fel az érdeklődésemet. Mintha csak összebeszéltek volna, hogy ők egymás mellett szeretnék várni az érdeklődő olvasót akár az idők végezetéig is. Az egyik egy vékonynak mondható kötet, a másik igen terjedelmes munka, több mint ezer oldal. Mindkettő figyelemfelkeltő, a sietős ember számára is böngészhető, elölről és hátulról is olvasható, feltéve, ha a bevezetőt meg a jegyzeteket sem hagyjuk ki. Gondolkodóba ejtett, melyikről is írjak először, mivel mindkettő érdekes; persze a téma iránt fogékony embernek. Jöjjön hát elsőnek az Erdélyi-könyv, a másik, a vékonyabb, egy későbbi szösszenetem témája lesz.
Ki ne hallott volna tájainkon Erdélyi János költő (a reformkor jeles tudósa, Arany és Petőfi kortársa) unokáiról, ha másként nem, a nagykaposi Erdélyi János Napok révén. Ott ugyanis rendszeresen tiszteletüket tették, emelve a rendezvény nívóját és hangulatát. Az idősebb generációk még hallhatták őket Nagykaposon; az irodalomtudós T. Erdélyi Ilonát és a néprajzkutató Erdélyi Zsuzsannát. A fentebb emlegetett, vaskos kötet az ő munkája. Címe: Hegyet hágék, lőtőt lépék – Archaikus népi imádságok. A harmadik, bővített kiadás a Kalligram gondozásában, 1999-ben jelent meg Pozsonyban. A szerző népköltési gyűjtőmunkáját még a hatvanas években kezdte, és hatalmas kincsre tett szert, amelynek „előbányászása” rengeteg munkát jelentett, de meghozta a szakmai elismerést és a könyv siker lett, figyelemfelkeltő, több kiadást is megért. Maga a szerző írja, hogy
Erdélyi János unokája, Erdélyi Pál irodalomtörténész, könyvtárigazgató leánya, Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas magyar néprajztudós, folklorista 1921-ben Komáromban született; ennek is megvan a maga története.
– nyilatkozta egy vele készült interjúban.
Életében sok mindennel foglalkozott, a Néprajzi Múzeum, majd a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának lett a munkatársa, kutatója. Egy olyan rétegét tárta fel a magyar múltnak, amely szinte ismeretlen volt, s ennek folyományaként is, az archaikus népi imádságok iránt nagy érdeklődés mutatkozott mind a szakma, mind az irodalomtudomány vonatkozásában. A kutatásai nyomán előkerült szövegekből 1970-ben egy antológia jelent meg, amelynek előszavát Juhász Ferenc írta. Erdélyi Zsuzsanna hatalmas munkát végzett, amíg feltárta múltunknak ezt a rétegét. Maga nyilatkozta, hogy három év alatt több ezer szöveget gyűjtött. 1974-ben jelent meg a Hegyet hágék, lőtőt lépék a Magvető kiadónál, végül a könyvtárunkban is fellelhető hatalmas munka huszonöt év múlva látott napvilágot, 3. kiadásként.
Ez a könyv elsősorban a szakma számára jelent, jelenthet hatalmas forrást. A magamfajta böngésző olvasót pedig elsősorban a szövegek nyelvi csodája ragadja meg. A több évszázados „matéria”, a magyar nyelv még ilyen időtávlatból is érthető, és fényesen ragyog. Természetesen a könyv magyarázattal szolgál sok mindenre, s nemcsak az adatközlők neve szerepel egy-egy szöveg vonatkozásában, de a szerző gyönyörűen ír róluk, a régi öregekről, feleleveníti egy-egy találkozásuk emlékét. Erdélyi Zsuzsanna munkája hihetetlen szorgalomról, erőről tanúskodik, ha úgy tetszik, új „műfajt” teremtett. Erről így ír:
Talán a mi szerencsénk is, hogy hosszú élete volt, 94 évesen hunyt el. A hatalmas munkából álljon itt most szerényen csak néhány sor, amely talán legalább azoknak a jövőbeni olvasóknak hozza meg a kedvét a könyv böngészéséhez, akiket érdekel a téma, vagy „csak” a magyar nyelv csodavilága, amely ebben a kötetben teljes szépségében bontakozik ki. S mindjárt az első sornál elgondolkodik az ember: hogyan is van az, hogy hosszú idő, száz évek elteltével sem csorbul a nyelv belső logikája, miszerint hegyet csak hágni lehet, kapaszkodva feljutni rá, a lőtőt, vagyis a lejtőt pedig lépegetve győzzük le. És nem megfordítva…
Hegyet hágék,
Lőtőt lépék,
Kőkáplonicskát láték,
(variáció: kápolnecskát)
Bellől arannyas,
(variáció: aranyos)
Küel irgalmas,
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala.
Aran(y)hajával leeresztvel,
Arankönyveivel kicsordulval,
És aranszekállával kitépvel.
Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén:
Mié't ülsz itt, Szent Világ Úrjézus Krisztus,
Aranhajadval leeresztvel,
Arankönyveidvel kicsordulval,
És aranszekálladval kitépvel?
Azé(r) ülök itt, Szent Világ Úristen,
Várom a harangokat, megkonduljanak,
A bűnösök ide folyamoggyanak,
Bűnbánatot tarcsanak,
Szent asztalomról táplálkoggyanak,
Hogy örök életet éljenek.
Aki esztet elmongya eszte lefektibe,
Reggel felkeltibe,
Testye beteg,
Lelke készül,
Boldog mennyország ajtaja nyitul',áment.
A pozsonyi Kalligram kiadónál 1999-ben megjelent 3. bővített kiadás az előzőkkel összevetve hetven újabb szöveget tartalmaz, s egy visszatekintést a hatalmas munkára, arra, hogy ha úgy tetszik, a szerző által teremtett műfaj a bővített kiadás megjelenéséig milyen utat járt be.
– írja, miközben közzétesz néhány szóban forgó levelet is. Pl.:
Egy öregasszony pénteki imádsága indította el Erdélyi Zsuzsannát azon az úton, amelyen élete végéig haladt. Megalkotta a több mint ezeroldalas Hegyet hágék, lőtőt lépék – Archaikus népi imádságok című könyvét, munkáját, amely nemcsak a téma szempontjából lehet érdekes sok embernek, hanem a magyar nyelv miatt is, hiszen ezekben a szövegekben (amelyek nem nélkülözik a folklorisztikus elemeket sem) az egyszerű emberek által beszélt, tájanként is változó archaikus magyar nyelv mutatkozik meg a maga szépségében.
