Ladislav Ballek palánki történetei
Macondo, Marrákes, Szenttamás, Dolina, Palánk – mágikus helyek az irodalom térképén. Megalkotóik többnyire egész pályájuk során ki sem mozdultak az önmaguk által megálmodott s megélt világból, hiszen volt kiről és miről írniuk.
Így volt ezzel a második világháború utáni szlovák irodalom egyik meghatározó képviselője, Ladislav Ballek is, aki 1974-ben „beköltözött” Palánkra. Előbb egy trilógiában írja meg gyerekkora legfontosabb helyszínét (a kevésbé tájékozottak kedvéért Palánkot helyettesítsük be Ipolysággal), de élete utolsó regényében (A tizenharmadik hónap) ismét visszatér, hogy hőseivel együtt számvetést készítsen. Az író 80 éve született.
– írja A segéd c. regényét értékelve Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész.
„1945 tavasza, éppen véget ért a második világháború... A gyűgyi szőlőkön túli vidék, amelyen áthaladtam, felkeltette az érdeklődésemet, mégpedig annak ellenére, hogy a fürdőhelyi villát egyáltalán nem akartam elhagyni... Így vagy úgy, de szép volt, azaz tetszett nekem.
A vidék nagyrészt lapos és napos volt, tele akácfákkal, zöldellő fákkal, rétekkel, mocsaras erdőkkel, lovakkal, egy folyócskával és egy nagy folyóval, amely olyan kacskaringós volt, mint maga az élet.” – kezdi a Posta délen c. regényét, amely az alig pár esztendős alteregója, Ján Jurkovič szemszögéből meséli el a határváros életét. (A regény mintha csak Gion Nándor A kárókatonák még nem jöttek vissza c. művének az ikertestvére lenne).
A kisfiú bátyjával és egykorú barátaival járja a háborús sebekkel, életveszélyekkel és fura figurákkal teli környéket, ahová északról költöztek le.
Apja a határőrségnél talál állást a városban, ahol évszázadok óta laknak magyarok, szlovákok, balkáni népek és cigányok. Mivel a határ a város melletti kukoricás mellett vezet, természetes, hogy sokan próbálnak a csempészésből megélni. A háború után vagyunk, a helyzet zavaros, a terület pár évnyi magyar jelenlét után ismét visszakerül Csehszlovákiához. Sokan menekülnek, a lakosság többsége viszont gyorsan alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz.
Maga Ballek az Ipolysághoz közeli Terényben született. Miután Besztercebányán befejezte a tanulmányait, előbb újságíróként kereste a kenyerét, majd kultúrpolitikusként folytatta, s a rendszerváltozás után a baloldal színeiben volt parlamenti képviselő és prágai nagykövet. Íróként nem volt túl bőbeszédű, nem megélhetési író volt; csak akkor fogott kezébe tollat, amikor már nem tehetett másképp.
Első kisregénye (Menekülés a zöldellő rétre) 1967-ben jelent meg, ezt követte két évvel később az Égővörös liliomok.
Már az első kísérletéért megkapta az Ivan Krasko-díjat. A két kisregény 1972-ben megjelent magyarul is Rácz Olivér fordításában, míg a trilógiát Hubik István és Bereck József fordította le. „A pókot büszkeség tölti el, amikor sikerül hatalmába ejtenie a legyet. Van, aki arra büszke, hogy sikerült lefülelnie a nyulat, a másiknak dagadozik a keble, mert halat kerített a hálójába, a harmadik arra büszke, hogy elejtette a vadkant vagy a medvét – én szarmatákra vadászom. Nos, nem vagyunk-e voltaképpen mindnyájan martalócok?” – idézi mottójául Marcus Aureliust pályakezdő művében a pályája során folyamatosan elkomoruló Ballek, aki 1995 után szépíróként teljesen elhallgat.
1974, 1977, 1981 – gyakorlatilag hét év alatt lát napvilágot a palánki trilógia, amely először vezeti be a szépirodalomba azt az Ipolyságot, amely később a magyar irodalom egyik leggyakoribb helyszíne lesz
Grendel Lajosnak, Gágyor Péternek, Hunčík Péternek és a spanyolul író Pablo Urbanyinak köszönhetően. A kisfiú szétfolyó emlékei után A segéd főhőse az északról érkező hentesmester, aki jutalmul kapja a hentesüzletet és ráadásként a több nyelven beszélő, mindig, mindenhol, mindent túlélő segédet. A trilógia harmadik része, az Akácok romantikus csokibevonatot kap, amelyben a főhősök fölött átcsapó történelem csak foltokban jelenik meg.
1981, 1987, 2016 – egy kicsit több időbe telt, de a trilógia mindhárom darabja (A segéd, Posta délen, Agávé) megjelent a filmvásznon is.
Előbb Ondrej Šulaj és Zoro Záhon vitte filmre A segédet, amely talán először jelenítette meg filmen a szlovák–magyar együttélést. A filmet az eredeti helyszíneken forgatták, s a három főszereplő közül kettőre magyar színészeket szerződtettek, és szlovákiai magyar színészek is szerepet kaptak. Koncz Gábor élete egyik legteljesebb alakítását nyújtja a címszerepben, ahogy az élhetetlen, idejétmúlt elvei mentén élő hentes (Elo Romančík) kikapóssá és nagyravágyóvá lett feleségét a minap elhunyt Pécsi Ildikó alakítja.
A szlovák kritikusok a bemutató után a szemére is vetik a rendezőnek, hogy elsősorban a két magyar színésznek nyújt felfutási lehetőséget.
Igaz, a történetből következően nekik van könnyebb dolguk, de tegyük hozzá, élnek is a lehetőséggel. Koncz Gábor a hat évvel később bemutatott folytatásban, a Posta délenben is jelentős szerepet kap, itt viszont a kisfiút szeretni valóan játszó Peter Zeman viszi a prímet. Mellette Jiří Bartoška, Pavol Mikulík, Itzhak Fintzi és Magda Vášáryová remekel Stanislav Párnický rendezésében.
Közel három évtizedet kellett várni az Akácok megfilmesítésére, amelyben ismét oroszlánrészt vállalt Ondrej Šulaj,
aki ezúttal nemcsak a forgatókönyvet írta, hanem a rendezői pálcát is a kezébe vette. Az Agávéban Varga doktor (Milan Lasica) emlékszik vissza a Palánkon történtekre, fókuszba helyezve egy szerelmi háromszöget, amelynek hősei egy idősödő építészmérnök (Milan Kňažko), aki Ungvárról beszerzett ifjú feleségével (akit Lengyel Ferenc és Gombos Ilona unokája, Šafařík Katalin alakít) érkezik délre, s mint az várható, a férjnek rövidesen vetélytársa akad a fiatal helyi tanító (Marek Geišberg) személyében.
Mint említettem,
a három filmben szlovákiai magyar színészek is szerepet kaptak, és a három film nagy részét felvidéki helyszíneken forgatták.
Ropog József, Németh Ica, Holocsy István, Bugár Gáspár, Dráfi Mátyás, Bandor Éva, Jakab Róbert tűnik fel egy-egy jelenet erejéig, míg az Agávéban az állandóan részeg gyógyszerész ziccerszerepét Mokos Attila játssza. A film bemutatását az író már nem élte meg. Nem úgy, mint A segéd színpadi változatát, amelyet 2011-ben a tulajdon fia, Rastislav visz színre. Mégpedig magyarul, a komáromi Jókai Színházban, a főbb szerepekben Fabó Tiborral, Bandor Évával, a címszerepben Mokos Attilával.
Bizarr történelmi panoptikumot láttunk aktuális tanulságokkal.
Ahogyan a második világháború után, az 1989-es rendszerváltás után is szemesnek áll a világ. Ebből a szempontból a környezet teljesen mellékes, a szerb gyökerekkel is rendelkező Volent Lančaričnak csak előnyére válik, hogy beszél magyarul, németül, szerbül és természetesen szlovákul. „Megrémültél attól, hogy homlokon csókolt a szerencse?” – veti oda megvetőleg Riečanné a férjének, aki, ahogy jött, egy szál bőröndjével az első vonatra felszállva kullog vissza a hegyekbe. Rendszerektől és nemzetiségtől függetlenül a Lančaričoké a világ.
Megjelent a Magyar7 2021/13. számában.
