Az íróember szerelmes az életbe - Interjú Lackfi Jánossal
Ihletett pillanat egy irodalomtanár és újságíró életében, amikor a modernkori magyar költészet egyik legszerethetőbb képviselőjével találja szemben magát. Nádszegen, egy irodalmi est alkalmával találkoztam Lackfi Jánossal, ahol édesanyjával, a Kossuth-díjas írónővel, Mezey Katalinnal tartottak felolvasóestet.
Rácsodálkozom, hogy bizony a családi múlt éppen a mátyusföldi nagyközséghez köti Mezey Katalint. Lackfi János elmondja, hosszú évek óta nem járt már ősei szülőföldjén, de mindig nagy szeretettel érkezik a Felvidékre. A rá jellemző könnyed lazasággal és humorral beszélgetünk a családról, irodalomról és a költészet oktatásáról. Tudom, ha nem kezdődne rövidesen a felolvasóest, és nem tartanának a figyelmére és jelenlétére mások is olyan nagy igényt, még órákig elüldögélnénk egymás mellett, és hol nevetve, hol meg mély komolyságba burkolózva hallgathatnám a történeteit. Lackfi János közelében jó lenni, lényéből, mosolyából huncut szeretet árad a világ felé, miközben mer esendő ember lenni, és jól fűszerezett humorral venni a sorsakadályokat.
Ön mindig vidám, mosolygós, energiával teli embernek tűnik. Hat gyermek édesapjaként, nagycsaládosként veti bele magát bele az életbe és az irodalomba.
Azt hiszem, hogy semmi ilyen szuperség nincsen bennem. Úgy vagyok, mint minden olyan édesapa, aki a munkában is oda szeretné tenni magát, és a családjával is szeretne lenni. Természetesen állandó az időzavar, nyilván nem tudok mindenhova időben odaérni, minden szituációban megfelelni. Persze, igyekszem mindent szeretettel megcsinálni, nem csak úgy kipipálni a dolgokat. Amúgy nagyon jó életem van! Minden családnak megvan a dinamikája, és nem kell azt gondolni, hogy mintacsalád vagyunk. Nálunk is van veszekedés és nehézségek, de próbáljuk mindezt kulturáltan intézni. Van a mentálhigiénében egy fogalom, amit nagyon szeretek, ez pedig az „elég jó apa vagy anya” fogalma, s igyekszem ennek hitelesen megfelelni. Egyébként nem lennék az, aki vagyok, a feleségem, Juli nélkül. A nagy család olyan, mint egy cirkuszi artistamutatvány egy kupolában. Mindig repül valaki, vagy zuhan, de szerencsére soha nem egyszerre. Mindig van valaki, aki kinyújtja a karját, és felhajítja a magasba a zuhanót. És nem mindig a legerősebb kéz az.
Úgy vélem, kedves családi történeteket is hallok a kinyújtott kezekről.
Eladtuk a régi házunkat, hogy felépíthessük álmaink otthonát, és beköltöztünk egy méregdrága albérletbe. Vasárnap költöztünk, szakadt az eső. A feleségem még elment kitakarítani a régi házat, én meg leroskadtam a rumli közepére, és elöntött a pánikszerű félelem: elszúrtuk az egészet, sosem lesz többé házunk. Elvileg én voltam a legerősebb a családban, de abban a percben én voltam a legszerencsétlenebb. Ágnes lányunk nyolcéves volt, odaszaladt hozzám, és ahelyett, hogy valami teljesen logikus kérdést tett volna fel, hogy hol fogunk aludni, vagy hol vannak az ágyak egyáltalán, csak annyit mondott, hogy apa, szeretlek. És akkor én transzformerré változtam.
Az édesanyja nemrégiben elárulta nekem, hogy önnek nagyon jó énekhangja van, valamint a cselgáncs területén is remekelt. Otthon abban reménykedtek, hogy Lackfi Jánosból nem lesz íróember, mert az irodalomból nem lehet megélni.
Nekünk az volt a természetes, hogy ez a művészféle ember létezik, és a szüleink is azok. Különben egy teljesen átlagos család voltunk, paradicsomot termesztettünk, tyúkokat tartottunk, apukám cselgáncsedző volt. Később én is tartottam edzéseket. A költészetet értelmes tevékenységnek tartottam, és elkezdtem leírogatni, amit megéltem. Na, de aztán volt nekem a nyolcadik általánosban egy látványos szakításom az irodalommal. Írtam valami osztályverset, mindenki benne volt, és poénos volt, a többiek is nagyon jól mulattak rajta. Aztán az egyik osztálytársam, akit nem tartottam nagy irodalmi tehetségnek, lement az ügyeletbe, és ott folytatta a verselést. A műve legalább olyan jó volt, mint az enyém. Én ott azonnal önkritikát gyakoroltam: hogy ha a Molnár is meg tudja írni azt, amit én, akkor nekem ezzel nem kell foglalkoznom. Hiszen nekem a szüleim is profik, nem kell őket blamálni.
Mindezek ellenére mégiscsak irodalmár lett önből.
Egészen harmadikos gimnazista koromig hanyagoltam a költészetet, de akkor kitört rajtam egy álszerelem. Az illető hölggyel egy karácsonyi ünnepség hangzavarában „beszélgettem” mindössze másfél órát. Annyira beleszerettem, hogy az egész téli szünetben írtam hozzá a szerelmes verseket, amelyeket soha nem mutattam meg neki. A száz versből egy füzetbe gyűjtöttem össze vagy húszat, és megmutattam anyukámnak, aki akkor már egy évtizede foglalkozott pályakezdő költőkkel. El voltam szánva, hogy ha ő azt mondja, édes fiam, ez nagyon gáz, akkor én ezt nem folytatom tovább. De azt mondta, hogy hát jók ezek, nyugodtan csináljam. Az irodalmat sportosan fogtam fel. A dzsúdón megtanulta az ember, hogy abból lesz valami, amit begyakorol. Ha nincs fekvőtámasz, akkor nincs erőnlét. A bodybuildingezéssel párhuzamban egy nyáron „Adybuildingeztem” is. A nagy költők, Ady, József Attila, Kosztolányi verseiből válogatva mindegyikből bevágtam úgy tízet, hogy legyen egy kis agyi muníció, ha lőni kell irodalmi fronton. Nagyjából így kezdődött minden.
A verseit, munkáit olvasva, ismerve megállapítottam, hogy ön roppant könnyedén, lehengerlően ír. Honnan jön az ihlet az íráshoz? A muníció?
Az íróember szerelmes az életbe. Sok csatornán ömlő, áradó, egészen bolondos, mámorító történet van. Az emberek ezerféleképpen élik az életüket, az állatok és a körülöttünk lévő környezet világából is rengeteg inger ér. Ha úgy nézem, hogy az a szakmám, hogy valamiféle kis valóságtörténeteket csinálok szavakból, akkor azt kell mondanom, sokkal több inger ér, mint amennyit egyáltalán meg tudok írni.
A téma az utcán hever?
Hát az utcán, vagy éppen a kertben… Most a napokban éppen arra lettem figyelmes, hogy egy bokor alatt madártollak vannak, ilyen bolyhos kis kupacok. Egyszerre csak összekapcsolódott a fejemben a történet: a szomszéd macskái állandóan átjárnak hozzánk – ők is részei a „biodíszletnek” – a fák tetején pedig galambok fészkelnek. Egyébként ez innen lentről nézve „marha kényelmetlen” lehet. Visszatérve – ugye, így kezdődik a háború – itt egy kupac toll, ott egy kupac toll, ami valamikor egy élő galamb volt. Nem sokkal a beszélgetésünk előtt írtam meg ezt egy versben.
Felvetődött a háború szó. Nemrégiben olvastam is öntől pár olyan verset, amely ezzel a témával foglalkozik.
Amikor kitört a háború, borzadtunk, nyüszítettünk, hogy ne legyen, erre tulajdonképpen mára megszoktuk, hogy „ottan háború van”. Mintha ez a világ rendjéhez tartozna. Ezt így közelről megélni nagyon felkavaró, nyilván az ember akarva-akaratlanul ír róla.
Haladjunk a gyermekirodalom felé.
Azt hiszem, hogy egész jó állapotban van a magyar gyermekirodalom. Talicskaszámra jelennek meg a kötetek, és van is közönségük. A szerzői könyvkiadás Magyarországon sokkal fajsúlyosabb, mint mondjuk Franciaországban. A gyerekek tudják, hogy ki az a Szabó T. Anna, Varró Dániel, vagy én ki vagyok. Részben azért is, mert a tankönyvekben elég sok kortárs gyermekirodalmi vers van, másrészt meg azért, mert a szülők figyelnek a kortársakra. Jól ismerem a francia irodalmat, ott ez a jelenség inkább marginális. A gyerekkönyveknek Magyarországon nagyobb piaca van.
Rengeteget polemizált az irodalom oktatásáról is.
Az irodalomoktatás egy másik kérdés. Egy szöveg olyan, mint egy rejtvény, nem csak egyféle kulcs van hozzá, amelyből ki kell indulni. Az értelmezési köröket érdemes lenne minél gazdagabban körüljárni. Nagyon sok vita van akörül is, hogy mik legyenek a kötelezők. Fontos, hogy legyenek memoriterjeink, közös mondataink, amelyekből mindenki számára nyilvánvaló a nemzeti hovatartozás – ezeket viszont meg lehet magyarázni ésszel, szívvel. A szívem szerint még kis vendégszövegekkel is körberaknám őket, nyitogatnám a teret, és nem az A, B, C megoldásokat preferálnám. Látok erre törekvéseket, én például újraírtam a Kincskereső Kisködmönt.
És szereti az ifjúság, megerősíthetem.
Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, a családok is olvassák. A tanügyi rendszer szempontjából viszont visszapattant, ami nem hiúsági kérdés, de szerintem az eredeti bűvöletében élve sem kellene kidobni a szemétre valami újat, fontosat. A jó sztorikat érdemes újra és újból mesélni. Mindig annyit, amennyi belefér a mátrixba.
A huszadik század elején megtiszteltetésnek számított bekerülni Karinthy Így írtok ti című paródiakötetébe. Azok sértődtek meg, akiket nem parodizált ki a nagy nyugatos. Ön hogyan „nyúl hozzá” egy másik szerzőhöz?
Dolgozunk egy magyar és nemzetközi szerelmes verses köteten is, amely már majdnem kész van. Az én lelkemen szárad, hogy nem egészen, mert pár verset meg kellene még írni bele. A címet – hiába is kérdezi – még nem árulom el. A Petőfi évben pedig megjelent egy Anyám tyúkja című könyvem, amelyben vagy húsz variáció van erre a költeményre – a gördeszkástól kezdve egészen a jogi vagy a háztartásbeli változatig. Igazából nem arról van szó, és nem is az a legfontosabb, hogy ki kerül bele, és ki nem, hanem az, hogy egy-egy klasszikus mai hangon szólaljon meg és a modern kor szemléletből is átjárhatóvá váljon. A párbeszéd nagyon fontos. Én „párbeszéd mániás” vagyok, hiszen kapcsolatokból áll össze a világunk.
Van-e valami jó története, ami a Felvidékhez köthető?
Húha, épp most számoltuk ki, hogy 38 éve van annak, hogy én utoljára Nádszegen, az őseim falujában jártam, de mindig szeretek a Felvidékre jönni. Beléptem egyszer egy felvidéki könyvesboltba, és ott volt kitéve az a könyvem, ami Pesten még a boltokba sem került. Na, persze, nem vettem meg, csak megtapogattam, hogy hagyjak valamit a helyieknek is (nevet). Ugyanezen a településen egy iskolai előadás során az ebédlőben összekeveredtem szlovák írókkal, és teljesen korrektül, jól elbeszélgettünk angolul. Felvetettem a szervezőnek, nem lehetne-e, hogy én bemegyek a szlovák osztályba, ők a magyarba, és fordítással megoldjuk a verselést. Na, azonnal megéreztem, hogy darázsfészekbe nyúltam, hogy egy messziről jött ember nem érezheti jól át az itteni viszonyokat. Mondták, hogy á, azt a szlovák szülők nem biztos, hogy jó szemmel néznék. Nekem viszont teljesen őszintén, a szívemből jött, hogy milyen jó lenne együttműködni, és talán a frontvonalak is puhulnának egy kicsit a költészet hatására.
CV:
Lackfi János (1971) költő, író, műfordító, magyar-francia szakos tanár. Évekig szerkesztette a Nagyvilág című irodalmi lapot, megalapította a Dokk.hu internetes folyóiratot. Az ELTE-n doktorált, majd a pécsi egyetemen és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanított franciát. Harmincnál több könyvet írt, felét felnőtteknek, felét gyerekeknek. A többi között megkapta a József Attila- és a Prima Primissima-díjat. Az írás mellett a fényképezéssel is komolyan foglalkozik, több kiállítása volt. Zsámbékon él feleségével, Bárdos Júlia művészettörténésszel. Hat gyermeke és négy unokája van.
Megjelent a MAGYAR7 15. számában.
