Kultúrkatonák és zsebpartizánok
Bár az olvasóközönség nem sokat, pontosabban szinte semmit nem érzékel belőle, a felvidéki irodalomban is dúl a harc a kulisszák mögött. Miért is érdekelné az olvasót az, hogy ki kivel csatázik? Őt a könyvek, a folyóiratok, a versek és a regények érdeklik, már akit ez még meg tud érinteni napjainkban.
Mert bizony fogy az olvasó, és ennek megállapításához még csak mélyreható kutatást sem kell végezni. Az okok keresésénél azonban maguknak az alkotóknak is tükörbe kellene nézniük, és feltenni a kérdést: kinek írnak? Egyáltalán érdekli‑e őket az olvasó? Tartható‑e az az állapot, amely a posztmodern, vendégszövegekkel telitűzdelt, köldöknézegető, önmagáért való és a valóságtól fényévekre elszakadt, életidegen „textúrák” művelését tartja kizárólagos és folytatható progressziónak? Miért olvasnának az emberek olyan műveket, amelyek képtelenek érzelmeket kiváltani, közérthető szépséget tolmácsolni? Pedig ebben a forgatagban, bárhogy is változzanak korok és ízlések, utólag azért mindig kiderül, ki az, aki kihull az idő rostáján, s mely műveket fogják olvasni a következő generációk is.
Vagyis hát, ez sem ilyen egyszerű. A „fősodor” vagy kánon bizony ki tud rekeszteni az irodalomból megbecsülésre érdemes műveket, akár élteműveket is. Iskolai tanulmányaink során a huszadik század első felének irodalmából szinte kizárólag a nyugatosokról tanultunk, mintha csak és kizárólag Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád (hogy csak az első generációt említsük) írt volna minőségi irodalmat, és rajtuk kívül nem lett volna magyar írásbeliség. Nem létezett Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile, Áprily Lajos, Reményik Sándor és mások. Velük még csak az említés szintjén sem találkoztunk. Annál döbbenetesebb, hogy az új nemzeti alaptantervből is hiányoznak (például Kós Károllyal együtt) ezek az írók, akik a huszadik század első felében a nemzeti konzervatív irodalom képviselői voltak. Pedig ezek az alkotók a magyar irodalom ugyancsak minőségi, első vonalát képviselték. Talán nem véletlen, hogy Herczeg Ferencet és Thormay Cécile‑t annak idején irodalmi Nobel‑díjra is jelölték.
De talán egyetlen európai irodalomban sem fordult elő az, ami a magyarban. Míg másutt megfér egymás mellett a konzervativizmus, a nemzeti hagyomány és a progresszió, a magyarnál mindig kultúrharcok igyekeztek eldönteni, ki a legény a csárdában. Mert mégiscsak botrány, hogy például Herczeget „lektűrírónak” kiáltsák ki, Szabó Dezsőt és Thormay Cécile‑t kibotozzák az irodalomból, pusztán azért, mert valakiknek nem tetszett a világnézetük. Pontosabban azért, mert kényelmetlen történelmi tényeket mertek megírni korukban. (Ilyen alapon viharos, sőt botrányos élete miatt Francois Villont is ki kellene ebrudalni a francia irodalomból. Szerencséjükre a franciáknak ilyen eszement ötlet az eszükbe sem jut.)
A posztkommunista, mindent túlélő, egyoldalú liberális szemlélet túlsúlyát megelégelve kezdték Magyarországon terjeszteni két éve az Előretolt Helyőrség c. irodalmi lapot, amely más újságok mellékleteiként kerül az olvasókhoz. Azzal a nem titkolt céllal és szándékkal, hogy az olvasóktól eltávolodott, szűk körnek szóló posztmodern ízlésvilág mellett teret kapjon a másfajta literatúra is. A kezdeményezés „átcsapott” az anyaország határain kívülre is, és Erdély, a Vajdaság és Kárpátalja mellett a Felvidéken is meg fog jelenni. Ami tulajdonképpen üdvözlendő lenne, ha – jó magyar szokás szerint – nem lennének ellenzői. Az Illyés Gyula által annak idején megfogalmazott ötágú síp így próbálja majd összehozni a szétszórt és felparcellázott magyar irodalmat (mert ma már aligha vonja kétségbe bárki is, hogy a magyar irodalom egy és oszthatatlan) és magyar olvasót, s végre megvalósulhat az irodalomban is az a bizonyos nemzetegyesítés, amelyről ugyan sokan sokat beszélnek, de kevesen és keveset tesznek érte.
És itt jön a bökkenő. Bár a fentieknek látszólag az ég adta semmi közük az irodalmi szervezetek, társaságok és klubok létezéséhez, még kevésbé a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) létéhez, a dolog nem ilyen egyszerű. A társaságban egy ideje – amióta kiderült, hogy a Felvidéken is meg fog jelenni az Előretolt Helyőrség – felfokozott lett a hangulat. Már a megjelenés hírére riadót fújt a tagság egy része, s miután kiderült, hogy Hodossy Gyulát, az SZMÍT elnökét kérték fel a projekt itteni menedzselésére, a társaság elnöke azonmód „megosztó” lett. Ami tizenöt évig úgy‑ahogy működött (ennyi ideje vezeti Hodossy a társaságot), most egyszeriben szakadozni látszik. A társaság nemrég Párkányban tartott közgyűlésén ugyan meghagyták tisztségében Hodossy Gyulát, de meg is fenyegették: amennyiben elvállalja az Előretolt Helyőrség felvidéki kiadását, sokan kilépnek az SZMÍT‑ből.
„Vajon ki készített hatástanulmányt az EH megjelenésével kapcsolatban? Milyen igény szülte annak szlovákiai (a magyar sajtóban folyamatosan „felvidéki”) megjelenését? Kit szolgál az EH? Költői kérdések” – olvasom az egyik portálon performanszművészünk kérdéseit. Költői kérdéseire prózaian egyszerű a válasz. Folyóiratok indulásához nem szoktak hatástanulmányt készíteni, azt egyszerűen elindítják az alapítók. Annak idején nem valószínű, hogy Hatvany Lajosék hatástanulmányt vagy közvélemény-kutatást végeztek volna, amikor elindították a Nyugatot. Miért is tették volna?Az igény pedig triviálisan egyszerű: az irodalomtól elfordult olvasók visszaszerzése. Merthogy az irodalom nem lehet pár bennfentes író és kritikus belügye, akik egymásnak, egymásról írnak, zárt körben adják ki irodalmi folyóirataikat, ahová az olvasónak azért nincs belépése, mert vagy nem érti, vagy nem érdekli a köldöknézegető irodalom.
Bökkenőből ráadásul több is van. Az egyik legsúlyosabb, hogy az SZDSZ holdudvarú, posztliberális értelmiség felvidéki tagozata (akinek még a felvidéki jelző is bántja a csőrét) azonnal sátánt kiált, ha Budapestről, a nemzeti kormány részéről érkezik valami életképes, előremutató és főleg nemzetmegtartó ötlet. Így vannak ők az egész Kárpát‑medencében majdan megjelenő irodalmi melléklettel is.
Márpedig lesz Előretolt Helyőrség (amelynek Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke a főszerkesztője) a Felvidéken is. Ráadásul internetes verzióval, amelyben jelen lesz az egész, politikailag szétszabdalt nemzet irodalma. Akinek nem tetszik, legfeljebb nem fog benne publikálni. Azt azonban jó lenne elfelejteniük (mert már erre hangolnak egyesek), hogy aki ott előfordul, azt majd kiírják az irodalomból. Mert csak az az irodalom, amit ez a klikk annak tart. Íme, az alkotói szabadság víziója az ő fenséges logikájuk szerint. Aztán ki‑ki eldöntheti, hogy a művek és értékek versenyével szemben a fenyegetés és a kizárás/elhallgattatás‑e az alkotó emberhez méltó viselkedés.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2018/31. számában
