Kulcsár Ferenc kapta idén a Balassi Bálint-emlékkardot

hirek.sk 2014. február 14., 16:34
Budapest: Kulcsár Ferenc Dunaszerdahelyen élő költő és Sander Liivak észt műfordító vette át az idei Balassi Bálint-emlékkardot pénteken Budapesten.

A Balassi Bálint 16. századi költő, végvári vitéz kardjának másolata alapján készült szablyát Duray Miklós politikus, közíró és Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök nyújtotta át immár 18. alkalommal az esemény hagyományos helyszínén, a budapesti Gellért Szállóban.

Duray Miklós ünnepi köszöntőjében hangsúlyozta: "a költő fegyvere a szó, a kard pedig a harc jelképe, de Balassi kardja nem csupán egy eszköz, hanem jelképe és szimbóluma a költő sokszor sújtó szavának".

Kulcsár Ferenc a kard átvétele után elmondta: úgy tekint erre a kitüntetésre, mint a magyar irodalom felvidéki ágának elismerésére. Mint felidézte: Balassi Bálint bő 400 évvel ezelőtt Pozsonyban ismerkedett meg örök szerelmével és múzsájával Losonci Annával. Ebből a szerelemből és gyötrelemből született meg a költő örök életű magyar nyelvű szerelmi lírája.

Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök elmondta: az emlékkardot nem a küzdelem jelképeként adja át az észt műfordítónak, hanem a szellemi közösséghez és családhoz való összetartozás szimbólumaként.

A 64 éves Kulcsár Ferencnek a közeljövőben jelenik meg a Mindig című, összegyűjtött verseit tartalmazó mintegy ötszáz oldalas kötete. A Bodrogszentesen született költő 1991 óta a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó vezető szerkesztője, majd 1995-től párhuzamosan a Katedra című pedagóguslap főszerkesztője volt. Első verses kötete 1972-ben jelent meg Napkitörések címmel. Munkásságát több díjjal jutalmazták, 2013-ban például a Magyar Arany Érdemkeresztet vehette át.

Sander Liivak 41 éves észt műfordító a tartui egyetemen 1998-ban észt és finnugor szakon szerzett diplomát. Mások mellett az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanságát, Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényét, valamint Illyés Gyula verseit és Arany János balladáit ültette át észtre.

A Balassi Bálint-emlékkard kuratóriuma az irodalmi díjat minden évben annak a költőnek és műfordítónak ítéli oda, akinek líráját és fordítói munkásságát méltónak tartja a 16. századi magyar költő életművéhez.

Az alábbiakban Kulcsár Ferenc a díjátadón elmondott beszédét közöljük:

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Borzongató és egyben megrendítő érzés arra gondolni, hogy nagy reneszánsz költőnk, Balassi Bálint, jó négyszáz éve a Felföld bércei között, a „széllel tündöklő” szirteket látván ilyen magyarul szóló, Istent és teremtést dicsérő dalba kezd:
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje…

Mint ahogy az is borzongató, ugyanakkor felemelő, hogy bő négyszáz évvel ezelőtt éppen Pozsonyban ismerkedik meg költőnk Losonczy Annával, „örök szerelmével és múzsájával”, hogy e „növekvő gyötrelem és növekvő öröm” lángjából megszülessen a magyar nyelvű szerelmi líra, s mindjárt olyan szépségében, hogy azt „irigy idő” meg ne ronthassa.
Négyszáz évvel ezen csodadolgok után magam is, e koronázó városba, Pozsonyba kerültem, hogy ott bölcseletet tanuljak. Itt aztán hamarosan bizonyossággá lett: Balassi Bálint a „16. század vérrel és könnyel öntözött földjébe költészetével olyan fát ültetett”, melynek hajtásai évszázadok múltán is kizöldülnek a szívekben. A 20. század végi Pozsonyban – sorsszerűen – több versemben is rügyet bontanak e hajtások: bizonyságul, hogy felvidéki költőként az „én búsult lelkemnek” is bőven megadatott – „mint madárnak nagy szélvészben” – a szorongattatás.

Baljós idők jártak akkoriban a szülőföldemen: sötét erők azt akarták, hogy távol az Isten szívétől olyanokká legyünk, mint „a csecsemő, akit megölnek, s mint a szűz, akit meggyaláznak a katonák”. Trianon gyalázatos keze átnyúlt az évtizedeken, hogy lelkeket raboljon, ám bennünket éppen eme infernóban érlelt felnőtté a sors, hogy mint a tölgyek, erősen megálljunk, s tetteinkkel igazoljuk a Szabó Lőrinc-i „szent, nyomorult és elesett magyar nép”, az „örök magyar nép” egységét, melynek áramában ezer éve valamennyien hullámként lüktetünk.
Kosztolányi Dezsővel együtt sokan vallottuk akkor és valljuk ma is, hogy csak a gyáva vadállat bújuk el vackán, ahelyett hogy fényre jőve látná: a világon minden felejt, kivéve a nyelvet; mert a nyelv redőiben hordozza a nemzet történetét a kezdetektől fogva, s aki hű hozzá, annak beszédei „az Isten szívébe eresztik kőszirtharapó hajszálgyökereiket”.

Kevéssé tudott: a hányatott sorsú Balassit pátriámhoz, a Bodrogközhöz is sok szál fűzi. Innen, Zemplén falvából írt esengő leveleket Losonczy Annának; itt született legendás verse, az Egy katonaének, s tizenkét éves koráig itt nevelkedett, szülőfalumtól, Szentestől egy sóhajtásnyira, Nagytárkányban, a költő fia, János. Ennek emlékére nagy poétánkat a bodrogközi falucska 2006-ban szoborral tisztelte meg.

Balassi Bálintnak fénnyel és árnnyal teli élet adatott; tapasztalta, hogy „jó Magyarországának végtelen reménységét sok bú gyötri”. Ezért vallja: ha valakinek a bátor szív mellé jó tudomány is adatik, azzal szablyája élét is megjobbítja: így tészen „emberségről példát, vitézségről formát”.

Balassi mindazonáltal Istennek ajánlja nemzete sorsát, s benne a magáét is. A Te katonád voltam, Uram, és a Te seregedben jártam – ezek voltak utolsó szavai. A haldokló költő Esztergomban írt utolsó verse pedig az 50. zsoltár átköltése, melyben a végtelen irgalmú Istentől tiszta szívet és erős lelket kér. Ezt kérjük mi is: „fordítsa mosolygva ránk orcáját”, hogy hihessünk a szó erejében s nemzetünk szabad jövőjében. Hiszen csak az tud teremteni, beszélni, akiben erős a lélek és a hit. S csak az erős, hű léleknek vezet az útja a szolgaságból a szabadságba.

Végezetül hadd mondjak köszönetet munkásságom elismeréséért, melyre illő úgy is tekinteni, mint a magyar irodalom terebélyes fája felvidéki ágának megbecsülésére.

Forrás: Hirek.sk
0 HOZZÁSZÓLÁS